Az operett, amiből hiányzik a happy end. Talán ez a legismertebb jellemzője Lehár egyik kiemelkedő művének. Nemcsak hogy a primadonna és a bonviván nem kezdi el a darab végén egy vidám nóta kereteiben építgetni családi fészkét, de még a táncoskomikus-szubrett kettős is egy megrendítő szerelmi haláltáncot járva mond búcsút közös életüknek. És mégis, ezzel az „operettelenségével” A mosoly országa talán csak még szebb történet, mintha egy vidám talpalávalóval zárulna.

Ha felnőtt színészek alakítanak gyerekeket, csak felbukkan a kérdés: mégis hogyan? Affektálva-gügyögve, heves mozdulatokkal, hogy ezzel is leplezzék a korukból fakadó érettséget? Nem lesz ez így kicsit torz? Az Isten kontra Alexanderben semmiképp sem, és nem csak azért, mert a színészek szerencsére véletlenül sem élnek ezzel az eszköztárral. Csak a saját profizmusukkal.

Audrey Hepburn fogalom. Hiába voltak olyan tehetséges kortársai, mint Katherine Hepburn, Vivien Leigh vagy éppen Judy Garland, egyikük sem tudott olyan élénken fennmaradni a köztudatban, mint a törékeny belga szépség, aki még halála után húsz évvel is tízből hat nőnek a Facebook profil- és/vagy borítóképe. Az első elismeréseket és sikert a Római vakáció hozta el számára – az a Római vakáció, aminek a „színdarabosított” formáját az Orlai Produkció varázsolta a világot jelentő deszkákra.

Már rengetegen próbálták megfejteni a női lélek titkát, és számolatlanul buktak bele a kísérletbe. Volt, aki filozófiai mélységekbe bocsátkozott, más különböző sovinizmusok irányából közelített, és persze elmaradhatatlanként itt is megjelent a humor kikövezetlen, ám annál kacagtatóbb útja. Hál’ istennek a Madách legújabb darabjával, az azonos című filmet színpadra álmodó Tanulmány a nőkről musical comedyjével ez utóbbi megközelítést választotta. Ez pedig a lehető legjobb döntésnek bizonyult!

Felmenőimtől szerencsés géneket örököltem, ugyanis érdekel a történelem, és olvasni is nagyon szeretek. Spiró Elsötétítésével azonban először mégis színpadi változatban találkoztam, a Rózsavölgyi Szalon apró, bensőséges terében.

Az „urban legend” szerint a Cirkuszhercegnő Kálmán Imre egyik vicces-csípős odaszúrásából született, miszerint két bevált librettistájának annyit javasol, hogy most már írniuk kéne egy jó operettet. Hogy mennyire sikerült ez nekik, az most az Operett színpadán nem derül ki, ugyanis a darab átesett egy komoly átfazonírozáson is. Bár a cím kötéltáncosokat és az élénkebb fantáziájúaknál bengáli tigriseket is sejtet, maga a cirkuszporond nem kapott szerepet. Ettől függetlenül a szereplők csinálják a cirkuszt.

Gyanítom, nem vagyok egyedül azzal az egészséges kíváncsiságommal, hogy mindig is érdekelt, mi mehet egy előadás színfalai mögött, na meg magukon a próbákon. Mert persze szép dolog, hogy Rómeó szereti Júliát, de mi van akkor, ha valójában a Júliát alakító színésznő Tybaltot szereti, Anna Karenina meg a háta közepére sem kívánja valójában Vronszkijt, mert volt egy csúnya szakításuk, amiről a bulvárlapok is cikkeztek, és különben is, a pasi egy kiállhatatlan alak, és még a lába is büdös. Szóval hogy mennyire lehet elhatárolódni önmagunktól, ha esetleg színészek vagyunk, szerepben. És ha annyira, mint a Függöny fel! című komédiában, akkor ajjajj!

Elhallgatott bűnök, kimondatlan igazságok, feldolgozatlan múlt. Öt tanár, egy tanári szoba, és egy titokzatos vendég. Ha ezeket a hozzávalókat beledobáljuk egy képzeletbeli kalapba, jól összerázzuk, akkor megkapjuk a Szkéné Színházban bemutatott, A zsidó című kortárs lengyel dráma színpadi változatát. Elöljáróban annyit: érdemes szerezni egy képzeletbeli kalapot!

Egy könyv és/vagy film színpadi adaptációjánál ott mocorog a kisördög a nézőben, hogy ezt bizony piszok nehéz feladat lehet úgy megvalósítani, hogy megmaradjon a könyv/filmhűség, mégis a másfajta rendelkezésre álló eszközök használatával is izgalmas legyen a sztori. Pláne, ha a sztori alapanyaga eredetileg egy több, mint ezer oldalas könyv vagy egy majd’ négy órás film. Vagy mindkettő. Így hát a musicalesített Elfújta a szél esetén is van pár hiányolt, ikonikus jelenetünk (mint például a lépcsőn leguruló-elvetélő Scarlett vagy Melanie nem csak talán jellegű halála), amelyeket nyugodt szívvel be lehetett volna pakolni néhány kötelező jellegű üresjárat helyére, de azért feledtetni tudja a hiányérzetet a káprázatos jelmezek hadával megspékelt lenyűgöző látvány, Presgurvic sodró-érzelmes zenéje, na meg maga az Elfújta a szél.

Bár a Patrick Swayze-Demi Moore-Whoopi Goldberg hármas fémjelezte mű több korszak kultuszfilmje, nekem valahogy mégis nagyon sokáig kimaradt az életemből. Nyáron is csak azért pótoltam ezt a hiányosságot, hogy tudjam, mégis mit fogunk kapni az operettszínházi bérletünkben. Merész vállalkozásnak tartottam egy olyan filmet színpadra állítani, amiben dögivel van szinte csöpögést súroló romantika, barátságokon átgázoló krimi, túlvilági miszticizmus, és rengeteg humor, ám az Operett, szemkápráztató technikai megoldásokat is bevetve, megfelelt a kihívásnak. Már csak a zeneszerzőnek kellett volna kicsit többet foglalkoznia a munkájával – akkor talán panaszra sem lenne okunk.

Lehet egy hétvégén keresztül házasságtörést elkövetni? 25 éven át minden évben? Lelkiismeret-furdalás nélkül? Úgy, hogy közben szereted a párod? És úgy, hogy szereted a szeretődet is? Meddig folytatható ez? És ki-mi a helyes megoldás? Ezeket és ezekhez hasonló kérdéseket boncolgat a Jövőre, veled, itt! rengeteg humorral, súlyos, mély pillanatokkal és pazar szereposztással.

A színház a színházban daraboknak mindig megvan az a veszélye, hogy a közönség szemében a két idősík már azelőtt összemosódik, mielőtt az író/rendező azt elképzelte. Különösen akkor nehéz az elszeparálás, ha olyan súlyos téma jelenik meg a világot jelentő deszkákon, mint például Auschwitz szörnyűsége, hiszen a néző ilyen helyzetben még azzal is küzdhet, hogy levegőt kapjon a torkába gyűlt gombóc mellett. Mindezek a nehezítő körülmények azonban nem vonnak le Az álomkommandó értékéből.

Mi sem bizonyítja jobban egy kísérletként induló, operett-fantázia műfaji megnevezés alatt futó darab sikerét, ha már nyolcadik éve repertoáron van, és még mindig szinte reménytelen jegyet kapni rá a jegyértékesítés kezdete után pár nappal. A Lili bárónő önmagában is egy sikergyanús darab lehetne, de a Raktárszínház szűkös terében előadva, na és az eredeti szövegkönyvet minden alkalommal új és új improvizatív bemondásokkal dúsítva pedig semmi nem állhat a győzelem útjába!

A híres-hírhedt Doktor House-i mondattal élve: Mindenki hazudik. A kérdés csak az, hogy milyen helyzetben mekkorát, és hogyan bír ezzel elszámolni a lelkiismeretünk? Ödön von Horváth művében, A végítélet napjában, ha nem is mindenki, de jópár szereplő hazudik. De hogyan bűnhődnek érte, hogyan csap le rájuk a végítélet napja?

Olyan filmet színpadra állítani, amiben Meryl Streep is szerepelt, nem fehér varjú-eset, hiszen az amerikai színésznő nevéhez több mint ötven film kötődik. Érdekes azonban, hogy az ő és Clint Eastwood alkotta páros fémjelezte A szív hídjai színpadi változatát csak most nyáron mutatták be először Magyarországon, az Orlai Produkciós Irodának hála.

A Belvárosi Színház Kramer kontra Kramerével kapcsolatban sok helyütt hangsúlyozzák, hogy ne a filmet várjuk vissza a deszkákról. Szégyen, nem szégyen, az én életemből eddig olyannyira kimaradt a film, hogy zseniális angolommal a „Krémert” is „Kramernek” ejtettem fejben. Szimplán csak az érdekelt, hogyan tudnak megfogni és interpretálni egy olyan történetet, amelyben az anya hagyja el a munkamániás férjét és hat éves gyerekét azért, hogy végre élhessen egy kicsit ő is. Hát, jól.

Mikor először olvastam a hős és a csokoládékatona címet, egy pozitív végkicsengésű rendíthetetlen ólomkatona sztorit képzeltem mögé. Mikor először láttam, hogy ez Bernard Shaw műve és ráadásul zenés komédia műfaji megjelöléssel fut a Katona József Színházban, meglepődtem. Jé, Shaw nem csak drámákat írt? (Nem bizony!) Így hát minden váratlanul ért, miután felgördült a függöny. Illetve leesett.

Bár a vámpírsztorik az elmúlt fél évtizedben élik legújabb aranykorukat, a Vérszipoly mégsem a ma gyermeke: már a ’80-as években meglátta a napvilágot. Na jó, annyiban mégis a jelen szülöttje, hogy még nincs egy éve, hogy bemutatták a Mikroszínpadon. Überszexi vámpírfi nélkül. Hálistennek.

Ha az iskolai irodalomórákra, és az ott gyakori témaként felmerülő balladákra gondolunk, két férfiú neve jut eszünkbe: Arany Jánosé és Kőműves Kelemené. Előbbi tucatszám írta a balladákat, utóbbit nem egy műfajban dolgozták fel. Többek között Szörényi Levente és Bródy János rittyentett belőle rockoperát, amit legutóbb a RAM Colosseumban mutattak be Alföldi Róbert rendezésében, Vári Bertalan vérpezsdítő koreográfiáival.

Az, ha egy darab szokatlan térben játszódik (például a színpad alatt), az már eleve ad egy plusz izgalmat a nézőnek. Az, ha egy színpad (ha jól számolom) 72 egymástól függetlenül hidraulikusan fel-le mozgatható elemből áll (mint például a Nemzetiben), szintén. Na és ha a kettőt ötvözik! Mint például a Hazafit nekünk esetében! Ugyanis az Osborne-darab a Nemzeti kiszámíthatatlan, folyton mozgó színpada alatt került bemutatásra.

Itt élünk egymás mellett, szinte karnyújtásnyira a másiktól, a betondzsungelek közepén. Ha összefutunk a folyosón, odaköszönünk a másiknak, ha egyszerre szállunk be a liftbe, lefutjuk a szokásos Hogy vagy?-Hogy vagy? sablonmondatokat. De vajon mit tudunk a szomszédjainkról? És egyáltalán: akarunk-e tudni róluk bármit is, miközben átutazunk ezen az életnek nevezett valamin? Ezzel foglalkozik Hanoch Levin drámája, az Átutazók, melyet a Vígszínház állított színpadra.

A rasszizmus, antiszemitizmus olyan téma, amit már Shakespeare idejében is bőven meg lehetett énekelni (sőt, előtte is), és mára nemhogy csitult volna a jelenléte, hanem napról napra erősebbé válik ez a fajta gyűlölet (is). Ezért is kellemes vállalkozás az angol költőóriás műve, A velencei kalmár, amiben tökéletesen lehet ötvözni a klasszikust az aktualitással.

Operában való jártasságom nem túl fényes. A Puccini Bohéméletéből modernné álmodott Bohém Castinggal az volt az Operettszínház célja, hogy közelebb hozza a fiatalokhoz a műfajt. Ezért a bohémek élete áthelyeződött a mába, a zenekarba bekerült többek között a basszusgitár, a szöveg pedig olyan szinten lett feldúsítva szlenggel és káromkodással, hogy szinte érthetetlen. Bár én elvileg a célcsoport tagja vagyok, a Bohém Castinggal nemhogy közelebb kerültem volna az operához, hanem csak még távolabb. Ami azért is szomorú, mert a színészgárda minden tőle telhetőt megtesz, hogy levegye a lábáról a darvadozó közönséget. Kár értük.

Általános megállapítás, hogy ugyan a mesék elsősorban a gyerekeknek szólnak, a felnőttek is nagyon szeretik őket. Pláne ha van nekik szóló része, olyan poénjai, amelyek felnőtt fejjel is élvezhetőek, viccesek. Mint az Operettszínház legújabb darabjában, a műfajteremtő Ördögölő Józsiás rockoperettben.

Mindig is irigyeltem Irinát, Mását és Olgát, hogy az unatkozáson és az álmodozáson kívül gyakorlatilag az ég egy adta világon semmi dolguk sincsen. Vagy inkább szántam őket, főleg azért, hogy ezen a semmittevésen képtelenek változtatni. Se a Csehov-összes lapjain, se a Nemzeti Színpadán.