Felmenőimtől szerencsés géneket örököltem, ugyanis érdekel a történelem, és olvasni is nagyon szeretek. Spiró Elsötétítésével azonban először mégis színpadi változatban találkoztam, a Rózsavölgyi Szalon apró, bensőséges terében.

A történet 90%-a 1941 Budapestjének szívében játszódik. Abban az 1941-ben, mikor még csak a magyar határokon kívül dúlt a pusztító második világháború, mikor Magyarország többsége még abban reménykedett, hogy ezt a világégést most a mi részvételünk nélkül tudja le a világ, és abban az 1941-ben, amelyik előrukkolt a III. zsidótörvénnyel. Azzal, amelyik már a vegyes házasságokat is tiltotta, és mindenkit zsidónak minősített, akinek legalább két nagyszülője izraelita hitfelekezet tagjaként született. Azzal, amelyiket kezdetben mindenki eltérő módon fogott fel, és amelyiknek 400.000 élet lett az ára. Nos, ez a törvény forgácsolja apró dirib-darabokra egy boldog, kiegyensúlyozott nagypolgári család mindennapjait, ahol egy négy éves félzsidó kislány élete a tét. Az apa ugyanis kikeresztelkedett zsidó, aki a zsigereiben érzi az elkövetkező tragédiák szelét, ezért minden eszközt bevetne, hogy megmentse az ártatlan gyermek életét. A legkézenfekvőbb eszköznek pedig azt találja, ha elválik feleségétől, aki hozzámegy egy megkérdőjelezhetetlenül keresztény férfihoz, aki még a kislányt is adoptálná, és ezzel az új névvel minden veszélyzónától távol várnák ki, míg újra biztonságos lesz Magyarországon is az élet, és mindent visszazökkenthetnek a régi kerékvágásba. Egy hibát azonban elkövetett a nagy tervkovácsolás közben: elfelejtette beavatni a feleségét (persze, persze, akkoriban még nem ért el ide az emancipáció). Az asszony pedig véletlenül sem azt a jó szándékot látja férje ötlete mögött, ami eredetileg ott volt, sokkal inkább azt érzi ki, hogy a férfi így akar megszabadulni tőle. Ezért bosszút esküszik: szenvedélyes-őrülten bele fog szeretni az új férjbe, még ha az maga az ördög is. A jelölt szerencsére messze nem ennyire infernális, csupán egy pesti link, aki korábban szerelmes érzületeket táplált az asszony iránt, most pedig pénzre lenne szüksége, na meg betonkemény idegrendszerre, ugyanis esetleges feleségéből egyre gyakrabban kacsintgat ki a hisztérika. A három széken játszódó történet szinte kizárólag a verbalitásra támaszkodik. Nem csattannak benne pofonok, senki nem borogatja az asztalokat (és nem csak azért, mert nincsenek), kizárólag szavakban és pillantásokban csapnak össze az érzelmek: a szerelem, az óvni vágyás, a sebzettség és a bosszú. Ráadásul mindezt egy olyan küzdelemben, ahol előre sejtjük: senki nem kerülhet ki győztesként.

A kikeresztelkedett zsidó férjet, a gyermekét féltő családapát Szervét Tibor alakítja. Érzelmektől szinte teljes mértékben önmagát mentesítő, csak a hideg racionalitásra, objektivitásra törekvő férfi, akinek a sejthető áldozat mivolta miatt a néző szinte ösztönösen a pártján áll a házastársi vita során, mégis ettől a cinikus, szinte kívülállói forma miatt tartani kell vele lélekben a három lépés távolságot. Gondosan kimunkált, precíz tervének sodrából csak pillanatokra lehet kimozdítani, ha éppen észreveszi, micsoda pusztítást vitt végbe azzal a felesége világában, hogy meg akarta őt védeni.

Az idillien szerelmesből lelke legmélyéig megsebzett és önmagából kifordított fúriafeleséget Söptei Andrea adja. Bár művelt, intelligens nő, mégsem képes megérteni élete értelmének, a férjének a szándékait, és a női büszkeségét ért csorba miatt vak és süket lesz minden érvre, minden veszélyre. Söptei a végletekig fokozza a nő fájdalmából generálódó dühöt és bosszút, és ha nem helyezzük történelmi kontextusba a drámát, csak egy önző libuskának látnánk a feleséget, aki egy óra leforgása alatt képes úgy megkeményíteni a szívét, hogy csoda, hogy a vér még bele tud csordogálni.

A barát kívülről hálásnak tűnő feladatát Hirtling István nyerte el, aki a hosszú házastársi szópárbajból eredő drámai-feszítő hangulatot töri meg dandységével. A tipikus nagy gyerek, aki senkinek sem akar rosszat, csak magának jót, és sose gondol a holnappal, mert úgy egyáltalában se nagyon gondol semmire. Komoly nevetéshullámokat vált ki, ahogy szépen lassan tisztázódik előtte a helyzet, amire úgy próbál megoldást találni, hogy ő minél kevésbé ragadjon benne, de azért mégse jöjjön ki veszteségesen a nem túl felhőtlen buliból.

Bár a történet végén vagy még egy új szereplőkkel és némi mozgással fűszerezett epizód, így pár év távlatból megtudjuk, milyen következményei lettek a háromszékes beszélgetésnek, enélkül is kerek sztorit kapnánk (egyéni véleményem szerint még kerekebbet, de tekintve, hogy pont egy spirói életműmennyiség megírásával vagyok elmaradva az írótól, azt hiszem, irreleváns, hogy én mit gondolok). Hiszen három nagyon felkészült színész legapróbb részletekig átgondolt alakítása szegez székbe minket a Rózsavölgyi intim kis terében, a város szívében, az elsötétítés közepén.