Ha felnőtt színészek alakítanak gyerekeket, csak felbukkan a kérdés: mégis hogyan? Affektálva-gügyögve, heves mozdulatokkal, hogy ezzel is leplezzék a korukból fakadó érettséget? Nem lesz ez így kicsit torz? Az Isten kontra Alexanderben semmiképp sem, és nem csak azért, mert a színészek szerencsére véletlenül sem élnek ezzel az eszköztárral. Csak a saját profizmusukkal.

Egy idillinek tűnő család boldog napjainak szétforgácsolódása játszódik le a szemünk előtt, miközben a jelen kórházszagú miliőjébe is beleszagolunk. Az idősíkok és jelenetek közti szaggatott váltásról a sötétség és a kórházi gépek idegőrlő sípolása gondoskodik. Na de vissza a múltba: a két gyermekéért élő színész apuka szívütésben életét veszíti, míg a gyászoló özvegyasszony Emily villámgyorsan a püspök karjaiba röpül. A házasság azonban teljes életforma váltással jár, ami leginkább a kisfiút, Alexandert viseli meg. Az amúgy is időszakos magatartás-problémákkal küzdő fiú folyton-folyvást szembekerül mostohaapjával, és bármennyire is kitartóan áll ki ő maga és Fanny testvére az igaza mellett, végül minden alkalommal elbukik az erősebb felnőtt akaratával szemben. A püspök egyre durvább, megalázóbb büntetésekkel sújtja Alexandert, aki Istenbe vetett sosemvolt hite mellett már apja emlékében, és anyja erejében is csalódni kénytelen. Talán ezek vezetik el azokhoz a bűnökhöz, amelyeket bár nem sikerül megismernünk, de amiről bizonyos, hogy morális alapon is erőteljesen megosztják a halálos ágy felett jogilag acsarkodó ügyvéd-ügyész kettőst.

Földes Tamás Alexandere nem bravúros: ő maga a bravúr. Karaktere közel csalogatja és el is idegeníti a nézői szíveket, miközben egyszerre vagy éppen váltakozva mutat fel nevelhetetlen ördögfióka, szeretni való plüssmackó, megrögzött hazudozó és megtört-esendő gyermek vonásokat. Nem használ semmi klisészerű "gyermekeszközt", mégis végig hiteles, hogy egy kisfiút látunk magunk előtt, a maga bájával, keresetlen igazságaival, szent célért kívánt bűnös vágyaival és tragikus életével.

Félénk, kislányka testvérét, Fannyt Boldizsár Tünde alakítja. Ő a gyengébb testvér, aki rajongásig szereti bátyját, és mindent megtenne a kedvéért: hazugságokba mászik bele, támogatja lelkileg, segít neki hamisan esküdni, és minden fájdalmát átérzi, vele együtt szenvedi meg. Nem véletlen, hogy ő még Alexander halálos ágya mellett is küzd a testvéréért: ő az egyetlen szereplő, akiben az igazi, önzetlen szeretet a vezérlő erő.

Az anya, Emily szerepében Álmosd Phaedra volt látható, aki halvány dekoncentráltsága ellenére is érdekes, sokszínű karaktert tudott hozni. Az életben is harsány, túlgesztikuláló, figyelmet bevonzó dívaként megjelenő színésznő kénytelen felszámolni eddigi fényűzését, de az ezért cserébe várt boldogságot csak nem találja meg, így megkeseredetten is kénytelen küzdeni és elbukni. Újból és újból.

Boronyák Gergely piros kesztyűiben a megtestesült gonosz egyházi méltósággal felruházott emberi kivetülése. Az Úr diktálta utasításokat szárazon és kegyetlenül értelmezve vezeti le környezetén. Fellépésével szinte minden alkalommal kirajzolódik a csupasz fehér falakra egy ódon, baljóslatú épület a maga horrorisztikus jellegével. Emellett ő alakítja a hajlíthatatlan ügyész, valamint a tájszólásos rendőr figuráját is.

Makray Gábor a történet "elrontója", hiszen ő alakítja az életében is karakterszínész apát, akit Hamlet atyja szerepében ér a halál. De a szellemszerepből átragad rá valamennyi, hiszen visszajár ő is, hogy kétségbeesve, de ugyanakkor teljes mértékben tétlenül nézze, hogyan csúszik egyre mélyebben bele a nyomorúságba hőn szeretet családja. Emellett neki jutott még a morális kérdéseket boncolgató védőügyvédet is, aki jogi és erkölcsi igazság között táncol oda-vissza védence érdekében.

Facskó Maricának jutottak a nevetést kiváltó szerepek, ezek közül is kiemelkedik a püspök húga, Henriett megformálása, aki a szentfazék, rideg, vallási szabályokba száradt vénlány-sztereotípiának felel meg, valamint Jusztina, a kotnyeles, nagyszájú cselédlány, aki hol pletykál, hol árulkodik, hol meghunyászkodik.

Az Isten kontra Alexander nem az a darab, amiről úgy jövünk ki, hogy a könnyeinket törölgetjük. Sem a nevetéstől, sem a szívszorongatástól, pedig van benne bőven mindkét cselekedetre okot adó jelenet. A tapsrend után sokkal inkább a gondolkodásé a főszerep. Ki is volt ez az Alexander? És ki a püspök? Kinek volt igaza, ki hol hibázott? És mi lett az Isten kontra Alexander csata végeredménye? Nyerhet egyáltalán egy ilyen küzdelemben valaki...?