Itt élünk egymás mellett, szinte karnyújtásnyira a másiktól, a betondzsungelek közepén. Ha összefutunk a folyosón, odaköszönünk a másiknak, ha egyszerre szállunk be a liftbe, lefutjuk a szokásos Hogy vagy?-Hogy vagy? sablonmondatokat. De vajon mit tudunk a szomszédjainkról? És egyáltalán: akarunk-e tudni róluk bármit is, miközben átutazunk ezen az életnek nevezett valamin? Ezzel foglalkozik Hanoch Levin drámája, az Átutazók, melyet a Vígszínház állított színpadra.

Hogy a szereplők mennyire kíváncsiak a lakóközösségre, az jelentéktelenné válik, de sajnos mi nézők is hiába szeretnénk megtudni bármit is a karakterekről, bizony szűkös tudás kerül csak a birtokunkba. Adott egy panelház, sok lakással, erkélyekkel. Az erkélyek mögött lakók, ambíciókkal telve, tettre készség híján. Valamilyen módon mindenkinek van legalább egy épkézlábnak aligha nevezhető kapcsolata legalább egy lakóval, azonban van egy közös program is, ahol a teljes lakóközösség együtt üti el az időt: a temetések. Amiből egyre több van (tekintve, hogy a mű műfaji megjelölése „komédia nyolc temetésben”, sejthető, hogy hány szereplőnek kell elhullania). Gyakorlatilag három csoportra oszthatjuk a szereplőket: egyes csoport – akik meghalnak; kettes csoport – akik elutaznak; hármas csoport – a helyben maradó túlélők. Ha már gyanúsan (azaz kettőnél több információt) tudnánk meg a szereplőkről, akkor az a karakter egyértelműen az egyes vagy a kettes csapat tagjává avanzsál. És ez a legnagyobb probléma az Átutazókkal: pár felületes morzsán kívül nem tudunk meg szinte senkiről semmit. Ott van például Munja családja: a kissé indulatos, de mégis papucs Munja (Reviczky Gábor) hárpia felesége, Lola (Hegyi Barbara) uszítására öregek otthonába zárná bájosan szeleburdi, szótlan édesanyját, Bobét (Törőcsik Mari), aki persze mindig megszökik, és néha némán a színpadon átlejtve visz fényt a játékba (ez nem a szerep, hanem Törőcsik érdeme). Munja és Lola fia a dadogós, gátlásos Zigi (Varju Kálmán), azon kevesek egyike, akinek sikerül végül feloldani a problémáit. Aztán ott vannak a „Kékék” (minden családnak van egy színe, ez mondjuk sokat segít abban, hogy már a darab elején is a ruha alapján le tudjuk határolni a családokat), a kékvérű, de mégis leghamarabb elszürkülő család. Az Amerikából visszatérő, látszólag feltörekvő, ám valójában reménytelen Amacia (Józan László), jól nevelt, kimért úriember apjával, Brunoval (Lukács Sándor), valamint lassan felengedő anyjával, Cilával (Halász Judit), és…ennyi! Savtaj suszter (Harkányi Endre) családja igyekszik valamennyire előrébb törni: a bombázó Nina (Tornyi Ildikó) ugyan hamar kiesik a történetből, de az özveggyé váló Bianka (Igó Éva) a gyászt idő előtt eldobva kezd ráérezni az élet igazi ízére, míg a magát önnön korlátai közé szorító Bella (Majsai-Nyilas Tünde) nem túl kedves, lázadó kamaszlányból érik vérig sértett, meggyötört szörnyeteggé. „Kedvességével” már csak a folyton terhes Cippora (Péter Kata) vetekedhet, a tenyeres-talpas, nagyhangú fiatal matróna, aki rövid pórázon tartja prédikátor-tehetségű szeles urát, Motkét (Pindroch Csaba), és közben kitartóan keseríti meg púpos sógora, az aranyszívű Avner Chori (Lengyel Tamás) életét. Mert természetesen a púpos a legszeretetreméltóbb ember a csapatban, de sajnos ezt a nézőkön kívül vajmi kevesen hajlandóak észrevenni. A prostituált (Járó Zsuzsa) is csak busás ellentételezés fejében, hogy aztán megvalósíthassa mások álmait. Egyedül a Börcsök Enikő-Fesztbaum Béla alkotta Henja-Elhanan anya-fia kettős kap több lehetőséget, és tör is ki vele a darab korlátai közül. Elhanan a fiatal évei végét taposó fiú, akire még Csehov is büszke lenne: álmodik, és nem cselekszik. Legalábbis olyat nem, amivel közelebb kerülhetne álmaihoz. Tény, nincs könnyű helyzetben: anyjától egy cseppnyi szeretet nem kap, de panaszáradatot annál inkább. Ugyanis Henja az a prototípus, akit (legalábbis szerinte) mindenki utál, akit minden baj megtalál, aki mindjárt meghal, de már tényleg mindjárt, és ezt senki nem fogja észre venni, és a többi sirám, és a többi károgás. Talán a végén még igaza is lesz.

Az Átutazók egy nagyon sokat ígérő darab, amely valahogy csak kellene, hogy érintsen mindnyájunkat, valahol csak rejt magában olyan vonásokat, amelyekből mindenki találhatna valami magáéhoz hasonlót. Csak hát sajnos sokat ígér, de keveset ad. De a nyolc temetés azért megvan!