A színház a színházban daraboknak mindig megvan az a veszélye, hogy a közönség szemében a két idősík már azelőtt összemosódik, mielőtt az író/rendező azt elképzelte. Különösen akkor nehéz az elszeparálás, ha olyan súlyos téma jelenik meg a világot jelentő deszkákon, mint például Auschwitz szörnyűsége, hiszen a néző ilyen helyzetben még azzal is küzdhet, hogy levegőt kapjon a torkába gyűlt gombóc mellett. Mindezek a nehezítő körülmények azonban nem vonnak le Az álomkommandó értékéből.

Az alapszituáció szerint bemutatóra készül egy diktatúra (a Ceausescu-i Románia) Nemzeti Színháza, melynek egyik főszerepét a színházigazgató, Frank Aurél játssza, míg a másikat az emlékeiből alkotó író-rendező Hoffmann Juliusz. Mengele (pontosabban Dr. M.) haláltábora elevenedik meg a szemünk előtt, ahol a boncszolga, Manó a gázkamrából csodával határos módon megmenekült lánya, Krisztina, valamint annak ikerbátyja, Robi életét úgy védené meg, hogy az ikreken kísérletező kedvű Dr. M-nek pszichológiai vizsgálatra ajánlja fel őket: az álmaikat adja az életükért cserébe. Manó nem veszi észre (vagy nem akarja észrevenni), hogy az alku eleve félrecsúszott: Dr. M. átlát a szitán, Krisztinát szexuálisan használja ki, míg szüksége van rá, és ugyanilyen játszi könnyedséggel állítja félre Robit is, ha úgy tartja kedve. Azt a Robit, akit Juliusz fia, a törvény elől menekülő Hoffmann Tamás alakít, abban a reményben, hogy a premieren résztvevő Elnökhöz intézett, darabbéli szövegbe burkolt kegyelmi kérelemmel bűnbocsánatra talál. Helyzetét megnehezíti a színházat pont miatta elözönlő belügyesek kara, így apa és fia különös vesszőfutást folytat a fiú szabadságáért. Azonban eljön az a pillanat, mikor kicsúszik a kezükből az amúgy sem birtokolt irányítás, egymásba mosódik darab és valóság, és már senki sem tudhatja, hogy a pisztoly csak játék-e, vagy valódi.

Fesztbaum Béla, aki az előadást megelőző napon kapta meg Hoffmann Juliusz és Manó szerepéért a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt, ritkán látott szívfacsarással kelti életre a folyton megalkuvásra kényszerülő, csak szavakkal küzdő kisembert. A cinizmusba keményedett, gyermekéért/gyermekeiért élő, filozofikus férfi vakhittel ragaszkodik a szavak erejéhez, képtelen cselekedni a sorsdöntő pillanatokban. Ez az igazi drámája. Zseniális alakítás. 

Méltó partnere Hegedűs D. Géza, aki Frank Aurélként személyesíti meg Dr. M.-et. Míg színházigazgatóként a hatalom véleményét első helyen szem előtt tartva képes akár kollégái magánéletének rovására besúgáshoz folyamodni (mindeközben a színház érdekeit szolgálva!), addig lágervezetőként nincs kinek megfelelnie, ő diktál kénye-kedve szerint. Ezáltal a pozőrséggel fűszerezett, lappangó pszichopata lép színpadra a halál doktoraként. 

Molnár Áronnak Hoffmann Tomi szerepében van több lehetősége felvillantani karaktere színeit, a Robi-szerep vagy háttérbe húzódik, vagy éppen Tamás domborodik ki belőle. Bár már három éve folyamatosan lebeg a fiú felett Damoklész kardja, mégsem képes bírni a vérével, agresszíven, ketrecbe zárt vadállatként küzd a hatalommal, de apja ölelésében lehull róla a magabiztos álarc, és láthatóvá válik a rettegő, megsebzett gyermek. 

Tornyi Ildikó Erikaként a színház ünnepelt, körülrajongott színésznője, aminek ő nagyon is tudatában van. Krisztinája maga a csoda, aki túlélte a gázkamrát, bár emlékei és érzései nagy részét kiölte belőle. A szörnyűségektől kiüresedett, emberi ronccsá válik, amin csak tovább ront Dr. M. kizsákmányoló éhsége. 

Ennyi súlyos, komor karakter mellé szerencsére jutott pár üde, humoros színfolt is, így mindenképpen említésre méltó még Telekes Péter alakítása is, aki a rendőrviccek tipikus figurájaként jelenik meg a Belügyi biztos II. karakternév alatt. Belügyese nem véletlenül nem alkalmazza a „többet ésszel, mint erővel” princípiumot, ugyanis csúnyán elvérezne, és nem mosolyoghatnánk akkor az üvöltő, erőszakos, de végtelenül ostoba rendőr botlásain. 

Az amúgy is fokozott nézői koncentrációt igénylő darab még csavarosabb vége révén valahogy nehezen megy a felocsúdás: nem tudjuk, hogy a szereplők éppen még csak mint Hoffmann és társai várják a tapsot, vagy már Fesztbaumként és Hegedűs D.-ként hajolnak meg. És ez még csak az elgondolkodás első fázisa, hol van még a gondolatkör vége?! Talán majd megálmodjuk.