Audrey Hepburn fogalom. Hiába voltak olyan tehetséges kortársai, mint Katherine Hepburn, Vivien Leigh vagy éppen Judy Garland, egyikük sem tudott olyan élénken fennmaradni a köztudatban, mint a törékeny belga szépség, aki még halála után húsz évvel is tízből hat nőnek a Facebook profil- és/vagy borítóképe. Az első elismeréseket és sikert a Római vakáció hozta el számára – az a Római vakáció, aminek a „színdarabosított” formáját az Orlai Produkció varázsolta a világot jelentő deszkákra.

Pontosabban csak annak a Római vakációnak az újraforgatás előtti próbáját, hiszen az egész történet egy filmstúdióban játszódik, színészi magándrámákkal, rosszkor csörgő telefonokkal, beugrósokkal és folyton tologatott díszletelemekkel fűszerezve. Azonban a kerettörténet szinte abszolút belesimul Anna hercegnő kis kalandjába, csak egy-egy lélegzetvételre töri meg a régi film édeskés lassúságával is kedvesen csordogáló történetet. A fiatal trónörökös, Anna hercegnő a monoton, idegőrlő protokollesemény-maraton alatt úrinőhöz méltatlan gondolatot vesz főnemesi fejébe: megszökik, és eltölt egy lopott vakációt az örök városban. Persze egy hercegkisasszony ilyet nem tesz, kivéve, ha a mellé kiutalt grófnő akaratlanul is biztatja, a nyugtató injekciótól pedig úgyis bódultan sétikál. Bele egy pénzsóvár, link újságíró karjaiba. Mikor Joe Bradley rájön, hogy nem egy részeg nő lovagja lett kénytelen-kelletlen, hanem „A Nagy Sztori” főszereplőjének, eldönti, hogy kihasználva Anna naivságát, megírja a nőről a legexkluzívabb cikket, amit valaha látott a világ. Ezért hasonszőrű fotós kollégájával végigkalauzolják a lányt Rómán, bevezetik a való életbe, és közben megállás nélkül fotózzák, hiszen egy jó cikk kép nélkül mit sem ér. Mint az persze sejthető, Joe és Anna szépen és megállíthatatlanul egymásba szeret, hiába tudják, hogy egy olyan a kapcsolatnak nem lehet jövője, ahol az egyik fél egy linkóci sajtós, a másik pedig trónörökös, így végül mindketten komoly választás elé kerülnek: becsület vagy nagy kasza, illetve kötelességtudat vagy a szerelem a fontosabb?

A kultikus Audrey-szerepet ezúttal Balla Eszter örökölte meg, aki nem csak azért tökéletes választás Anna hercegnő megformálására, mert karcsú alkatával és mosolygós arcával külsőleg hasonlít Hepburnre. Remekül vegyíti az illembájt a valódi bakfis bájjal, miközben hatalmas szívű, mindenre rácsodálkozó naiv gyermekiségében is képes józanul gondolkodni. Ugyan kicsit túl hosszan kell bódultan kóvályognia, de eközben is képes természetes és szerethető maradni, akit muszáj észrevenni, még akkor is, ha a kerettörténeti színésznőjét még akkor sem hallanák meg, mikor épp elnézést kérve levegőt vesz.

Fekete Ernő Joe Bradley-je is különös: minden szerethetetlensége ellenére is abszolút szerethető figura. Örökké pénzszűkében sem vergődő, hanem pengeeszének hála füllentésről füllentésre, nőről nőre tovadöngicsélő semmirekellő aranyifjú, akit könnyen ki lehet hozni a sodrából, de leglehengerlőbb mosolya azonnal visszakúszik, ha épp kölcsönkér, és még a melankóliából is könnyen kikecmereg, ha karcos hangján rázendít egy Cole Porter-nótára.

Ha Hernádi Judit grófnőjét egyetlen szóval kéne jellemezni, akkor ez lenne a nyerő: hernádis. Az állandó díszlethurcibálással súlyosbított jeleneteiben is uralja a színpadot, hogy a naiv rácsodálkozása mellett már szépen cinizmusba „bölcsült” gardedámként igyekezzen egzaltált tyúkanyósan helyretenni mindent, amit lehet, miközben kerettörténeti színésznője magánháborúját vívja a rendezővel.

Szikszai Rémusz kapta a fotográfus Irving Radovich hálás szerepét, akinek ha kicsit gyorsabb lenne a felfogása, Bradley-vel világhírű szélhámospáros is lehetnének gyengén muzsikáló sajtósok helyett. Bár Irving is nagydumás, neki még sincs akkora sikere a nőknél, mint Joe-nak, de lábujjhegyen ácsingózása még ad egy plusz kedvességet a nagyhangú, pénzsóvár kártyásnak.

A temperamentumos Francescát Cseh Judit keltette életre. A folyton mellőzött, fekete-fehér filmekben ragadt statisztában már épp eléggé felgyűlt annyi keserűség és düh, hogy ezt igazi olaszos vehemenciával bármikor egy fél pillanat alatt kiadja magából, hogy aztán rögtön készségesen segítsen Annán némi női rafinériából fakadó jó tanáccsal. Na, megint egy szerethető karakter!

Márton András keserüli meg kissé a sok jó figura mellett az üresebb rendezői karaktert, aki az udvari hoppmester szerepébe is kénytelen beugrani. A két karaktert összeköti az ingerültség, a folyton robbanni készség, na meg a süket fülek szindróma, de rendezőjébe azért szorult némi empátia is, és egy csepp magánéleti dráma.

Nagy Dániel Viktor viszont elviszi a tejfölszerepet: a mindenesként minden kisebb szerepbe beugró okostojás sajtkukacot, akit valami elképesztően látványos mozgáskultúrával áldottak meg az égiek. Ebbe a szerepbe annyi remek pár mondatos karakter vegyül, hogy a valódi kihívás az: ne legyen sok az alakítás. Nem lett, emlékezetes viszont annál inkább, akár feminin stylistként, férfifodrász-szteretíp figaróként, olaszos taxisofőrként…és még nagyon hosszú a sor!

A Római vakáció nem az a fajta darab, mikor tenyerünkbe vájt körmökkel várjuk, hogy milyen izgalom követi az akciót, vagy ahol kifehéredett bütykökkel kapaszkodunk a székbe, nehogy leforduljunk a székről nevettünkben (bár humor van benne bőven, jól irányozva). Sokkal inkább olyan, ami után mosoly a lélek, eszünkbe juttatva egy-egy nyugodt vasárnap délutánt, mikor nem kell sehova sem rohanni, nem kell semmiért sem aggódni, csak nyugodtan le lehet heveredni a tévé elé, és megnézni egy régi filmet. Egy fekete-fehéret.