Biztos én vagyok rosszul bekötve, de az én gyerekkoromból kimaradt egy nagy adag „Disney-klasszikus”. Az Aladdint vagy például a Herkulest kívülről fújom, de a „lányosabb” darabok a legtöbb esetben nem súrolták az ingerküszöböm, sokat azóta sem pótoltam. A Szépség és a Szörnyeteg is huszon-sok évig a várólistán csücsült, annak ellenére, hogy a musical felvételeit több tucatszor végignéztem – de még így is előbb láttam, mint a darabot élőben. A totojázásomnak hála a legutolsó előadást sikerült megcsípnem – bánom is rendesen, hogy már nem ismételhetek!

A történetet mindenki ismeri: egy snájdig herceget annyira elvakított az önimádat, hogy nem adott szállást egy csúf öreganyónak, aki – pechjére – egy szépséges boszorkány volt. Jön hát az átok és a skizofrén elmebaj: a herceget szörnyeteggé változtatja a bosszúálló tündér, a kastély személyzetét pedig élő használati tárgyakká. A varázst csak akkor törheti meg a herceg, ha valakibe belészeret, és az viszont szereti, még mielőtt a rózsáról lehull az utolsó szirom. Sok-sok évig esély sincs a szőrtelenítésre, míg egy véletlen és egy orientáció-zavaros apa miatt a könyvmoly Belle a kastélyba keveredik, és örök rabságot vállal Maurice (Csuha Lajos) szabadságáért cserébe. Persze az Ikea-összes azon munkálkodik, hogy a lány és a szörny egymásra találjon, amire némi ruhatépkedéses és életmentéssel járó intermezzo után egyre reménytelibb kilátások vannak, de Belle édesapja megint ront a helyzeten. Az idős feltalálót ugyanis a lány önjelölt férjaspiránsa, Gaston elmegyógyintézetbe záratná, és Belle csak úgy tudja megmenteni Maurice-t, hogy leleplezi a szörny létét. A falu népe megtámadja a kastélyt, de az utolsó pillanatokban minden jóra fordul, az átok is megtörik, és kiderül, hogy a herceg tényleg jobban néz ki borotválva!

Jenes Kitti tökéletes Belle, beragyogja a színpadot. Szépsége egy aranyszívű, segítőkész, intelligenciával és érzelmekkel teli, kíváncsi fiatal lány, akiben azért megvan a tűzről pattant csitriség is, és bárkivel szemben megvédi magát és azokat, akiket a szívébe zárt. Kitartása meghozza a gyümölcsét, és jó meséhez illően Belle elnyeri méltó jutalmát, de ez nem hullik az ölébe, keményen megküzd az álmaiért, és végre úgy élhet, hogy nem tartják különcnek. Gyönyörű énekhangját is öröm hallgatni, a sárga báli ruhát pedig nem lehet nem irigyelni tőle! Remélem, még sokszor láthatjuk Kittit a színpadon.

Barkóczi Sándor sem marad el tőle remeklésben, Szörnyetegét minden elidegenítő próbálkozása ellenére is pillanatok alatt a szívébe zárja minden néző. Hercege egy nagyra nőtt kisfiú, akit hibája öröknek tűnő kárhozatra ítélte, és ebbe alaposan bele is keseredett, a dühe és az önmarcangolása elnyomja benne az emberi vonásokat – míg meg nem érkezik Belle. Az igazi átalakulásának közé nincs a csimbókos bundához, azon tör át fokról fokra a félénk finomság, lágyság, szívmelengető és kacagtató pillanatoknak teret adva. Muszáj imádni, ahogy próbálja összekaparni önbizalmát és méltóságát!

Németh Attila Gastonja a pökhendi antihős, aki arra született, hogy erős, csizmás lábaival széttiporjon mindent, ami idilli. Beképzeltsége nem ismer határokat, és mivel ő a legjobb a kis világában, egyértelműnek veszi, hogy mindenből a legjobbat is érdemli – még ha a célszemély ezzel nem is ért egyet. Az önhittségből kovácsolt páncélja csak egyszer reped meg, akkor padlóra kerül, de gonosz furfangjának hála még galádabb célokkal gazdagodva tápászkodik fel onnan. Annak ellenére, hogy ez a Gaston egy igazi mocsok, nagyon jókat lehet nevetni rajta!

Ez részben ütődött társának, Lefou-nak is köszönhető, akit Serbán Attila alakított. Ha Lefou is kastélyban lett volna a boszorkány érkezésekor, minden bizonnyal bokszzsákká változtatták volna, esetleg lábtörlővé. Agyi képességei korlátozottak, ha voltak is egyáltalán pozitív vonásai, azok Gaston szolgálatában rég kikoptak, csak a talpnyalás, a vihogás és a teljes őrületet súroló megnyilvánulások maradtak meg benne. Viszont táncolni-énekelni még így is nagyon tud, és valószínűleg D’arque (Pálfalvy Attila) mellett több gondoskodást kap, mint Gastontól.

Bálint Ádám vezeti a viccosztályt Lángőr, a kotnyeles gyertyatartó szerepében. Lételeme a pezsgés, mindenben benne kell lennie, mindenről véleményt kell nyilvánítania – na és persze az sem hátrány, ha eközben csinos nők veszik körül! Olyankor ugyanis könnyen megfeledkezik magáról és a feladatairól – és néha még arról is, hogy Babette, a tollseprű (Szabó Dóra) szerelemesen várja visszaváltozásukat. De léhasága ellenére ő is egy melegszívű, gáláns karakter, aki bárkit könnyen és bohókásan kiegészít. Ráadásul a darab egyik leglátványosabb dala is az övé, a Be my guest elképesztő produkció, és ebben a csodajelenetben Ádám vastagon benne van!

Remek párja Magócs Ottó Perc ura, aki egy két lábon járó, kakukkoló idegroncs. Főkomornyikként az ő vállát nyomja minden felelősség, de a világért nem tudja összefogni a maréknyi kis csapatot, akiknek amúgy hobbija a nyugalmának kikezdése. Állandó idegességben tengeti perceit, zavarában sokszor dadogni kezd, a Szörnyetegtől retteg, de távollétében túlbuzog, saját fontossága elvakítja. Remekül játssza ki a poénjait, apáskodó ügyetlenkedése is megmosolyogtató.

A kastély tyúkanyója azonban Tea mama, Polyák Lilla megformálásában. Az egykori dadus anya is egyben, de valójában a kastély összes lakóját ő veszi a szárnyai, illetve a kiöntőcsőre alá. Bájos őrangyalsága mögül azonban gyakran előtör az anyatigris is, ő még a herceggel is képes bármilyen helyzetben szembeszállni, finoman próbálja terelgetni az úriemberré válás rögös útján. Meg is érdemli a mese leghíresebb betétdalát!

Ha a pletykák igazak, ajánlani már sajnos hiába próbálnám ezt A Szépség és a Szörnyeteget – pedig  egy remek darabról van szó, ami nem csak a gyerekeknek jelent tömény szórakozást. Ez a musical úgy rohamozza a rekeszizmokat, hogy közben elkápráztatja a szemet, bájolja a fület és simogatja a lelket. Dobozos orvosságként lehetne árusítani, amit néha-néha mindenkinek fel kéne írni…