Egy könyv és/vagy film színpadi adaptációjánál ott mocorog a kisördög a nézőben, hogy ezt bizony piszok nehéz feladat lehet úgy megvalósítani, hogy megmaradjon a könyv/filmhűség, mégis a másfajta rendelkezésre álló eszközök használatával is izgalmas legyen a sztori. Pláne, ha a sztori alapanyaga eredetileg egy több, mint ezer oldalas könyv vagy egy majd’ négy órás film. Vagy mindkettő. Így hát a musicalesített Elfújta a szél esetén is van pár hiányolt, ikonikus jelenetünk (mint például a lépcsőn leguruló-elvetélő Scarlett vagy Melanie nem csak talán jellegű halála), amelyeket nyugodt szívvel be lehetett volna pakolni néhány kötelező jellegű üresjárat helyére, de azért feledtetni tudja a hiányérzetet a káprázatos jelmezek hadával megspékelt lenyűgöző látvány, Presgurvic sodró-érzelmes zenéje, na meg maga az Elfújta a szél.

A nagy amerikai polgárháború idején játszódó történet főhőse a Dél-szülötte Scarlett O'Hara és az ő bűvkör-hálóján fennakadó emberkék. A nyafka, akaratos úrilánynak először majdnem mindene megvan széles e világból, amire igényt tart, az egy szem Ashley Wilkeset leszámítva. Mivel a férfi Scarlett helyett szürke kis unokatestvérét, Melaniet veszi feleségül, Scarlett megindítja a férfiért folytatott háborúját, ami nem egy férj-áldozatot felemészt. Idő közben még betoppan a lány életébe a gátlástalan kalandor Rhett Butler is, aki egész világgal szemben álló magatartásával tökéletesen kiegészíthetné Scarlettet. Ha a lány hagyná. Aki elég hamar túlesik az első megözvegyülésen, ezért „bánatából” való kikecmergési szándékkal a családi birtok Taráról Atlantába, Melaniékhoz teszi át a székhelyét. A helyzetet tovább bonyolítja a polgárháború, mely majdnem minden férfi szereplőt katonává gyúr át, aztán vagy túlélik, vagy nem, Atlanta mindenesetre porig ég, így Scarlett kénytelen visszamenekülni Tarára a gondjaira bízott Mellyvel és annak újszülött kisfiával. Ám már Tara sem az, amit egy gyönyörű szólódal kereteiben Gerald O’Hara (Szomor György) felmagasztalt hitetlen lánya előtt: ide is elért a pusztítás. Délen átvették a jenkik az uralmat, akik addig sanyargatják szegény vesztes felet, míg Scarlett kénytelen némi pénzmag reményében megostromolni Rhett gyengécske erényességét, majd elcsábítani húga vőlegényét. Ez a nász sem az igazi, Scarlett korlátoltsága és önfejűsége miatt Frank Kennedyre sem vár tisztes öregkor, ám végre Butler kapitány is elveheti újból megözvegyült főhősnőnket. A kapcsolat szép és jó lehetne, ha Scarlett végre nem loholna Ashley után, és észrevenné, hogy gúnyos szavú uracskája bizony fülig szerelmes belé. Így azonban Scarlett későn eszmél, Ashley szintúgy, ezért egy haldokló feleség és egy távozó férj marad csak a kettősnek. Na meg Rhett Butler szállóigévé lett mondata, mikor az elhagyás előtt álló felesége közös jövőjük mikéntjét firtatja: őszintén szólva kedvesem, köpök rá!

Vágó Zsuzsi Scarlettje megfelel az elvárásoknak: bravúrosan alakítja a világirodalom egyik legkevésbé szerethető főhősnőjét. Már-már zsarnoki, makacs akarnok, aki tökéletesen tisztában van a szépségével és annak erejével, ellenben empátia és emberismeret csak minimális mértékben szorult belé, így minden egyes alkalommal értetlenül és dühöngve szemléli, ha valami mégsem úgy alakul, mint ahogy azt ő elvárta volna. Bár az élet nem egy pofont kever le neki, Scarlett igazából sosem változik. A kétkezi robotmunkától megtört asszony, a lelkiismeret-furdalása elől alkoholba menekülő özvegy, de még a lányát elvesztő anya réteg után is ugyanaz a nő néz farkasszemet hajlíthatatlan gerinccel és határozottsággal a világgal.

Szabó P. Szilveszter Rhett Butlerjénél is lassan indul be a jellemfejlődés: a cinikus, csípős nyelvű, határozott férfi is csak a két felvonás fordulója környékén kezd el huzamosabban pozitív előjelű tulajdonságokkal felruházódni. Ekkor azonban szépen lassan kiderül, hogy ennek a férfinak szíve is van, nem csak gyilkos humora. De a féltékenységbe lassan-lassan beleőszülő férfit lánya halála végleg összetöri, és érzelmeire túl későn ébredő felesége már csak egy megacélozódott szívet találhat benne. Míg a férfiak irányába minden érzelme és annak indíttatása tiszta és egyértelmű, addig a nők felé már nem ennyire világos a képlet: miért vonzza például (más-más módon persze) ennyire Melly jósága vagy Scarlett önzősége? Na és persze ott van még egy kérdés: egy musicalben miért nem tudták a darab férfi főhősét megszórni egy igazi szólódallal?

A jogtulajdonosok által generált huzavonának hála az eredetileg Mammy szerepében induló Nádasi Veronika átlépett Scarlett kishúgának, Suellennek a karakterébe. Hogy a csere jó volt-e, az egy jó kérdés, mindenesetre Verocska jelenléte áldás a darab számára. Nem is annyira „játékügyileg”, bár a sértődékeny, csitri kishúg, aki sokkal érettebben képes gondolkodni nővérénél, szép ívet adhat, de mégis, Mammy-Suellen sikertitka a gyönyörű dalok, és az ezekhez rendelt profi énekesnő. Tökéletes keret, tökéletes hang.

Karányi Péter Ashley Wilkese is megfelel a Margarett Mitchell-inek: Merle-i fordulatot kölcsönözve a tipikus se hús, se hal férfi, akiről még mindig senki nem tudta igazán pontosan megfejteni, hogy mit evett rajta Scarlett. Műveltségével és visszafogottságával kicsit kilóg a kortársai sorából, nem is nagyon vágyik közéjük, sokkal inkább családot szeretne, de ha a társak rápirítanak, csak odakullog hozzájuk. Valójában ő sem tudja, mit akar, kit akar, így ha épp nem fogja valaki a kezét, máris elveszett kisfiúvá változik. Péternek még egy kicsit le kéne finomítania a mimikáját és a gesztusait, mert azok a prózai részekben néha kissé túlzóra sikeredtek.

A földre szállt angyal Melanie Hamilton-Wilkeset Bíró Eszter alakította. Melly esze ellenére az érzelmek embere, jóságával csak az arra képtelen szíveket nem tudja megérinteni, de még így is bárkinek a támaszává tud válni, címkézzék őt bármilyen gyengének is társai. A szürke kisegérségbe itt-ott kicsit túlságosan is beleszürkült, de határozottságát is mutató pillanataiban erős asszonyt láthattunk, aki kicsit megsínylette a történet-rövidítést. De legalább egy gyönyörű szólóval kárpótolták, és igazán meg sem kell halnia.

A szívvel megáldott kurtizán, Belle Watling szerepében Prescsák Zita volt látható. Szintén a világgal szemben álló, társadalom peremén ácsorgó karakterek sorát erősíti, azonban ő az, aki helyzetével és korlátaival tökéletesen tisztában van, és ha még szíve szerint ki is szeretne törni közülük, erről csak halkan mer irreális álmokat szőni. Visszatérő „Kéjnő” című dalában tökéletesen szembeállítja kifelé mutatott, csillogó énjét, majd a reprízben meghasadt szívét. 

Tony Fontaine nagy kérdőjel a darabban, ugyanis az alaptörténetben csak egy aprócska epizodista, a darab színlapja alapján viszont az egyik kiemelt szereplő. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy a karakter komolyabb tartalommal telt meg, csak ha épp be kell rángatni valakit a színre, hogy kardoskodjon a háború mellett, majd ellen, akkor előrántják Tonyt, és elmondatják vele azt a pár mondatot. Ahhoz hogy ez a szerep mégis emlékezetes lehessen, szükség volt Serbán Attilára és az ő elsöprő hangjára. Ő is dalban lett kompenzálva, de még hogy: a darab egyik legfülbemászóbb (és legnehezebb) szólóját, valamint a legkifejezőbb, a háború borzalmairól szóló duettjét énekelheti el, utóbbit Nádasi Veronikával, miközben a testvére, Peter (Gömöri András Máté) a karjaiban hal meg.

A súlyosabb szereplők mellett nem egy üde színfolt is feltűnik a humorosabb oldalon. Közülük is kiemelkedik Lehoczky Zsuzsa folyton figyelmet igénylő, ájuldozó-túlreagáló gyöngytyúkja, Pittypat néni, a kicsit butuska, kicsit lenézett, de aranyszívű, ide-oda csavart fejű Frank Kennedy szerepében Brasch Bence, valamint az ügyetlenke, barátságos, cserfes rabszolgalány Prissy, akit Asiama Evelyn alakított.

Egy szó, mint száz, ez az Elfújta a szél jó. Nem tökéletes, de a mérleg nyelve kétségtelenül a pozitív oldal felé billen. Szépen összhangba kerülnek a tömeg- és az egy-két szereplős jelenetek, az érzelmes pillanatok és a nagy nevetések, a látvány pedig ínyére lehet minden szempárnak. És ha még azok a kis hiányérzetet keltő apróságok sem lennének…de "erre most nem gondolok!"