VIII. Henrik uralkodása és életműve nem szerves része a magyar iskolai történelemóráknak, és hiába alapított gyakorlatilag egy új egyházat (részben épp aktuális, viharos nőügyei orvoslása érdekében), a legtöbbeknek a messzi Albionon túl csak annyi rémlik vele kapcsolatban, hogy nagy előszeretettel cserélgette a hitveseit. Ez a téma pedig már önmagában remek feldolgozási alapot nyújt, ami számtalan könyv, film és sorozat után már koncertmusical formájában is meg lett énekelve – idehaza a Madách Színházban.

A már számos elismeréssel díjazott színészek körében sem ritka történet, hogy a sikerük nem hullott az ölükbe, pusztán a tehetségük nem volt elég az álmaik megéléséhez, ezért pályájuk kezdetén, mikor castingról castingra járva kilincseltek akár csak egy pár mondatos szerepért is, kénytelenek voltak más terepen dolgozva előteremteni a megélhetésüket. A szerencsésebbek (vagy a vonzó arcú szerencsétlenebbek, ha a divatszakma kegyetlenségére gondolunk) modellkedéssel kereshették a betevőt, míg a többiek például raktárban dolgoztak, vagy a vendéglátás széles palettáján helyezkedtek el. Akárcsak Sam Peliczowski, akinek a neve ugyan sosem fog feltűnni a DC- vagy Marvel-filmuniverzum alkotásainak stáblistáján, röpke másfél óra alatt azonban mégis szuperhőssé válik – vagy még inkább a színész, aki életre kelti.

Az idei párizsi olimpia egyik legemlékezetesebb pillanata a sok közül kétségkívül az volt, mikor a már az aranyérmet a zsebében tudó svéd rúdugró, Armand Duplantis harmadik próbálkozásra új világrekordot állított be (amit azóta már meg is javított). Bár a „sportág” csak a nevében közös, és a Játékszínben látható Francia rúdugrásról végeredményben nem is derül ki, mi a pontos technikája (de annyi bizonyos, hogy puha ágyon végezve életveszélyes), feszültségben és izgalomban megközelíti Mondo nekifutásait – csak sokkal pikánsabb.

A videójátékok térhódításával a mai világunkon belül egy új nemzetközi közösség jött létre saját szókinccsel és nyelvezettel (az XP-től kezdve a „You died”-on át az NPC-ig), amely egyeseket csak hosszabb-rövidebb időközökre, míg másokat akár egy életre beszippant. Míg ezek a játékok kívülről csak kaszabolós-lövöldözős-szörnyölős, fel-alá loholó vagy a nehézségekben gazdag hétköznapi életünket megszépítővé és faék egyszerűségűvé varázsoló értelmetlenségeknek tűnnek (igen, The Sims, rád nézünk), addig egy egyre duzzadó réteg számára a mindennapok egyetlen élhető mozgatórugójává válnak – nem véltelen, hogy a szakma már külön kezeli a videójátékfüggőséget. Ennek a jelenségnek szentel egy izgalmas eposzt az Örkény István Színház és a Városmajori Szabadtéri Színház közös, kortárs produkciója.

2022 februárjáig volt egy igen népes korosztály, amely számára a háború csak régi vagy távoli eseményként élt a tudatában. Természetesen közülük sokan éltek már kisgyerekként a délszláv háború alatt is, de még túlságosan fiatalok voltak (voltunk) ahhoz, hogy a háború többet jelentsen azoknál a szétlőtt falú házaknál, amelyek az Adriai-tenger felé tartó utazások alatt sorra felbukkantak. Most viszont a háború ismét itt van a szomszédban, így még aktuálisabbá vált a Radnóti Színházban látható horvát dráma, a 3tél, amely a kisember létbizonytalanságát mutatja meg három különböző idősíkon.

Aki felcsapja a minden élethelyzetben megnyugvást kínáló Jane Austen köteteinek valamelyikét, a kitalált történeteket olvasva előbb-utóbb rácsodálkozik, hogy volt lehetséges ennyi semmittevést belegyömöszölni ennyi életbe? Némi lamentálás után pedig már nem is csodálja, hogy a halhatatlanná vált írónő nőalakjai rendre azzal foglalatoskodnak, hogy előnyös házasságot üssenek nyélbe maguknak/lányuknak/testvérüknek, míg az élelmes férfiak ezen hölgyek közeléből igyekeznek menekülni. Az angol írónő regényei közül a Büszkeség és balítélet élte meg a legtöbb feldolgozást és újragondolást, de talán nem született egyedibb megoldás Joannah Tincey két színészre átírt verziójánál, amely évek óta töretlen sikerrel látható a Centrál Színházban, a Kisszínpadon.

Bár az operett műfaját rendre szokás temetni, a színházi repertoár megkerülhetetlen részei, még ha nem is születik már messze annyi alkotás belőlük, mint a Kálmán Imre, Huszka Jenő és további híres társaik fémjelezte aranykorban. Pedig a mai rohanó világ modern emberének is szüksége van arra az ínyencségre, amelyet az operettek szinte kivétel nélkül kínálnak: a hitet, hogy a jó végül mindig elnyeri a jutalmát, a szerelem pedig minden nehézség felett győzedelmeskedik. Ezt az igényt igazolja vissza a Centrál Színházban (újra)bemutatott Fekete Péter is, amelyet dörgő vastaps kísér.

Egy-egy film- vagy színművészeti alkotásban kiemelt szerepet adni az alkoholnak nem kuriózum, gondoljunk csak az operákban/operettekben nagy eséllyel felbukkanó bordalokra, vagy éppen a pár éve zajos sikert arató Még egy kör mindenkinek című dán filmre – amiből már Magyarországon is látható színdarab is készült –, hisz, rossz szóviccel élve, „az alkohol íratja magát”. Nekünk magyaroknak ráadásul általánosságban különösen szoros a kapcsolatunk a különféle fokú, erjesztett nedűkkel – és sajnos az sem ritka jelenség, hogy valaki ittasan ül a volán mögé. Háy János ebből a szituációból álmodott kerek történetet, amely a Magyar Színház deszkáin kelt életre.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egykor egy időszak, mikor a Disney még nagyjából egyeduralkodónak számított a nemzetközileg is elismert, egész estés mesefilmgyártás terén, minek köszönhetően megtehették, hogy évről évre előálltak olyan rajzfilmdarabokkal is, amelyek létező, de a nyugati mainstream számára egzotikusabb kultúrák körében játszódtak. Ezek egyik legkülönlegesebb darabja a Mulan volt 1998-ból – pedig mi magyarok ugyanezt a mesés történetet már évtizedekkel korábban megismertük, ráadásul Huszka Jenő révén operett formájában: ez lenne a Mária főhadnagy.

Bár a hét főbűn közül valahogy kimaradt, az alapvető emberi gonoszság kisebb-nagyobb mértékben ott lapul mindünkben. Az ördögnek ugyanis a részletekben lakozás mellett jellemzője, hogy sosem alszik, és néha azt suttogja a fülünkbe, hogy jól esik egy kicsit piszkálódni, kárörvendeni, provokálni, gúnyolni a gyanútlan másikat, pár pillanatnyi puszta élvezetből. Ha azonban a rosszabbik énünk susogása állandóan elnyomja a jobbik én kiegyensúlyozó szerepét, akkor olyan katasztrófákat is könnyen megélhetünk, mint Hedda Gabler közvetlen, mit sem sejtő környezete – a szűkkörű világégést ezúttal a Katona József Színház állította színpadra.

Aki akkoriban volt gyerek, mikor én, szerencsésnek vallhatta magát, hiszen a vasárnap délutáni Disney-maraton mellett esténként megadatott nekünk az Égbőlpottyant mesék sorozat is, ami tökéletesen felkészített minket a békés alvásra. Ha úgy vesszük, hasonló találmánnyal az arab világ gyermekei is rendelkeztek, már egészen a kora középkor óta – mikor is Seherezádé révén megszületett az Ezeregy éjszaka meséi mesegyűjtemény, amely most wordmusical formájában a Pesti Magyar Színházban kel új életre.

Ha készülne egy közvéleménykutatás az internet térhódítása során és azt követően már kamaszkorban lévő korosztály tagjaival, amelyben lenne egy olyan kérdés, hogy „Chateltél már másnak kiadva magadat?”, bizonyára elég alacsony lenne az őszinte „Ó, még soha” válaszadók aránya. Az internet arctalanságából fakadó helyzetet nem véletlenül szeretik a bűnözők is kihasználni – azonban kikerekedhet belőle egy olyan bájos, senkinek ártani nem akaró történet is, mint a romance.com.

Tengernyi romantikus történet központjában áll egy szerelmi háromszög, pikánsabb esetekben pedig két meglévő pár összetételcseréje sem ritka vezérfonál – a szerelmi négyszögek „főszerepeltetése” azonban ritkább jelenség, hiába van talán még több potenciál ebben a felállásban. Jól tudta ezt Molnár Ferenc is, aki a Józsefváros egyik panziójába, a nehéz, de éppen békés 20. század elejére álmodta meg négy szerelmes ember kesze-kusza történetét.

Filozófiai, lélekboncolgató témájú előadást kifejezetten nehéz vállalkozás lehet színpadra állítani, hiszen a szereplők nagy valószínűséggel inkább csak beszélgetnek, érvelnek, vitáznak, a cselekmény inkább elméleti, intellektuális szinten zajlik a tettek mezeje helyett. A helyzetet tovább bonyolítja, ha az egyik szereplő maga Freud, és az ő téziseinek helytállóságát kell megtárgyalnia egy kritikusával. Piszok nehéz és talán megoldhatatlan feladat, gondoltam én, míg nem láttam a Rózsavölgyi Szalonban Az utolsó óra című előadást.

A rablás mindig hálás történettéma, ugyanis az alapvető akciófaktor mellé még számtalan műfaj sajátos érzelmét be lehet cibálni: könnyen adja magát néhány drámai monológ, a helyzetkomikumból kibontakozó humor-szőnyegbombázás, a szíveket heves dobogásra késztető szerelmi szál, de akár a krimibe illő fordulatok is. A Thália Színházban látható Komédia egy bankrablásról már a címével is egyértelműen belövi, melyik irányzatot részesíti előnyben, de így is tartogat nem egy nem várt fordulatot.

Búcsúzó darabról írni mindig keserédes tevékenység, hiszen épp olyan előadást ajánlanék jó szívvel a színházbarátok figyelmébe, amit már legfeljebb csak egy-két alkalommal lehet látni, és ha valaki még nálunk is később ébred, le is csúszhat róla. Pedig a Rózsavölgyi Szalonban még szilveszter napján megtekinthető Táncórák tökéletes léleksimogató mese egy olyan feje tetejére fordult világban, mint a miénk.

Mai rohanó világunkban a kommunikáció tetemes része az e-mailek, üzenetküldő alkalmazások körébe csatornázódott át, ahol hosszabb mondatokat is szégyentelenül kiválthatunk egy-egy amerikai szlengből átemelt rövidítéssel vagy hangulatjellel, miközben megbújhatunk a hangsúlytalan szavak védőpajzsa mögött, ha és amennyiben már elsajátítottuk a netes üzenetváltások íratlan kódexének minden ágát-bogát. Viszont a leírt szó a kimondottal ellentétben nem száll el, és az is előfordulhat, hogy rossz olvasóhoz kerülve teljes lavinákat indít el. A Belvárosi Színházban látható Bocs, félrement című vígjáték alig másfél órájába a fentiek mindegyike belefért.

Ha romantikus történetek színhelyében gondolkodunk, Párizs kisajátította annyira magának a kategória bajnokai címek egyikét, hogy önkéntelenül is a szerelem világfővárosa jutna az eszünkbe. Hiába tudjuk, hogy Párizsban is vannak sötét sikátorok, bűzlő csatornák, megterem a bűn és a prostitúció, a képzeletünk mégis szenvedélyes érzelmektől túlcsorduló meséket társít a város mellé – így nem csoda, hogy a Göttinger Pál írta és rendezte A nulladik perc is ideális otthonra talált a francia metropoliszban, valamint a Belvárosi Színházban.

A vámpíros történetek már évtizedek óta folyamatos virágkorukat élik, és közelítsék meg bármilyen szempontból is a hosszú szemfogú vérszívók kultuszát, egy valamiben Drakula, Lestat de Lioncourt, Edward Cullen, Matthew Clairmont és hasonszőrű sápatag társaik mindig is egyeznek: hogy akár indokolatlanul is vonzódunk hozzájuk. Mindegy, hogy kiléphetnek-e a napfényre vagy sem, elviselik a fokhagyma vagy a kereszt látványát, minden vámpír izgalmas a maga nemében – pláne, ha még énekelnek is. Mint teszik ezt az akkor még jobb renoménak örvendő Roman Polanski kútfejéből kipattant Krolock grófék.

2020-ban berobbant a köztudatba a dán tragikomédia, a Druk (magyar fordításban: Még egy kört mindenkinek), amely szinte minden rangos filmfesztiválon, köztük az Oscaron is díjesőt magához ölelve fordult meg, és amelyet az egyre inkább remake-ekre szakosodott Hollywood már Leonardo DiCaprio főszereplésével tervez újraalkotni. Pedig a művet jegyző Thomas Vinterberg eredetileg színpadra álmodta meg a négy kiégett dán tanár történetét, csak a lánya – aki napokkal a forgatás kezdete előtt autóbalesetben vesztette életét – győzte meg arról, hogy a történet gyöngyvászonra kívánkozik. Három évvel később azonban a Városmajori Szabadtéri – esőtől ostromolt tetőzetű – Színpadon Martin és barátai visszatértek oda, ahová Vinterberg először elképzelte őket.

A kötelező olvasmányoktól ódzkodó mai iskolások sokkal irigylésre méltóbb helyzetben vannak, mint amilyenben a mi korosztályunk volt: az én osztálytársaim még versenyt futottak a könyvtárba a Kötelezők röviden sokat forgatott példányaiért, vagy reménykedtek abban, hogy filmen sikerül megnézniük azt, amit nem akartak elolvasni. Viszont a mai fiatalság egyre több regény esetében dönthet úgy, hogy megnézi a történet színpadi, azon belül is egyre nagyobb eséllyel zenés köntösbe öltöztetett változatát – ehhez a sorhoz csatlakozott Jókai Mór A kőszívű ember fiai regényeposza is (amit szerény véleményem szerint az alábbi lenyűgözött beszámolótól függetlenül is vétek kihagyni az olvasmányok sorából).

A büntetés intézményesítése óta igen sokan elmélkedtek már a témában rejlő lehetőségek korlátlanságán. Már a Biblia sem bánt kesztyűs kézzel a vétkezőkkel, Szun-ce is kitartóan morfondírozott azon, hogy már a kisebb bűnt is halálos büntetéssel kéne sújtani, hogy elvegye a kedvet a még nagyobb szabályszegésektől, és Shakespeare sem a szelídségéről volt híres ezen a téren. Ezt kiválóan példázza a Szeget szeggel műve is, amelyet némi cirkuszi köntösbe öltöztetve a Vígszínház mutatott be ebben az évadban.

A kevés szerencséstől eltekintve nagy valószínűséggel már mindannyiunknak volt része szakításban, amely szinte sosem lehetett kellemes élmény: szakító félként nagyon nehéz kimondani a végét megalapozó indokokat, míg a szakítást elszenvedő sok esetben nem is számít arra, hogy rövidesen ismét szingli lesz. Ebből a senki által sem kívánt helyzetből pedig leleményes egyéni vállalkozók könnyen meggazdagodhatnak – derül ki a Rózsavölgyi Szalonban nemrég bemutatott Válásguruból.

Nagy családról történetet szőni mindig hálás feladat: rögtön adva van számtalan, nagyon különböző karakter, akik között eleve ott feszül egy adag kibeszélt vagy némán hordozott súrlódási pont, elkerülhetetlen klikkesedések és féltékenykedések, szorosra-lazára fűző szeretetszálak, és természetesen rengeteg olyan rituálé, amit a bekerülők is szeretnének magukénak tudni, miközben a beilleszkedés soha véget nem érő ösvényét járják. Barátságokat szét lehet zilálni, de a családból végképp sosem lehet kikerülni, hiszen a család egy olyan érték, amely még az autóüldözéses akciófilmeposzok gerincét is képes megadni. És ha ezt az értéket még jól nyakon öntjük a mai magyar valósággal, akkor egy olyan eredményt kapunk, amiben mind ráismerhetünk magunkra vagy egy-egy rokonunkra: a Centrál Színházban bemutatott magyartenger ezt a görbe, de mégis egyenes tükröt tartja a nézők elé.

Életünk során legalább egyszer már mind keveredtünk abba a kellemetlen szituációba, mikor valami zártabb közösségi területen, tétlen várakozás közben akaratunk ellenére beszélgetést kezdeményezett velünk egy idegen: vonatkupéban, orvosi rendelő várótermében, a dugóban vánszorgó buszon… Egyesek pár mogorva szóval visszaverik a kérdezősködő kíváncsiságát, mások beletörődve  válaszolgatnak – de szerencsére az olyan levakarhatatlan idegenek száma elég ritka, amilyet a Karinthy Színházban bemutatott Ördögi kozmetika című misztikus thrillerben ismerhetünk meg.