Elhallgatott bűnök, kimondatlan igazságok, feldolgozatlan múlt. Öt tanár, egy tanári szoba, és egy titokzatos vendég. Ha ezeket a hozzávalókat beledobáljuk egy képzeletbeli kalapba, jól összerázzuk, akkor megkapjuk a Szkéné Színházban bemutatott, A zsidó című kortárs lengyel dráma színpadi változatát. Elöljáróban annyit: érdemes szerezni egy képzeletbeli kalapot!

Egy csőd szélén álló lengyel kisvárosi iskola tanári szobájában játszódik a történet, ahol az igazgató által összehívott válságstáb igyekszik megoldást találni az intézmény financiális problémáira. Legalábbis ez az eredeti terv. Ugyanis az igazgató kapott egy e-mailt egy korábbi diáktól, aki már messzire szakadt szülőfalujától, sikeres író lett, és nem ritkán nosztalgiázva gondol vissza otthonára. Az igazgató tőle remél némi apanázst, na nem sokat, csak potom 30.000 dollárt. Egy a probléma: az ex-diák történetesen zsidó. És hogyan lehet körbeudvarolni egy ismeretlent úgy, hogy bár semmit nem ismerünk az ő népéről, mégis elemi ellenszenvet érzünk irántuk? Mert véleménye az mindenkinek van, majd kiderül, hogy különféle kapcsolódási pontoktól sem mentesek hőseink, és bizony a tisztességesnek tűnő jellemek nem egy bűnt fednek. A közös cél elérése helyett az öt tanár folyton-folyvást egymásnak feszül, miközben Hobbes a markába röhög, hogy mennyire lemodellezte az életet, mikor lúdtollal papírra kaparta az ember embernek farkasa alaptézisét. Szerencsére mire szavazásra kerül a sor (azaz a múltbéli sérelmek miatti tiszteletadásból, na meg a pénzért nevezzék-e el az iskolát Mose Wasserstein után, avagy ne) szereplőink már bűneiket kibeszélve, megtisztultan és megvilágosodva tehetik le voksaikat, hogy aztán a pislákoló neoncsövek alól sugározzák kifelé: nem változunk.

A szemtől-szembe talán köztiszteletnek, de a háta mögött erős közutálatnak örvendő Stefan igazgatót Mucsi Zoltán alakítja. Lelkes idealizmusa fásult beletörődömséggel társul, és így bár megszállottként veti bele magát az iskola megmentésére szőtt gyengécske tervek szövögetésébe, értelmetlen elragadottságát és hitét nem tudja másokra átragasztani, és képes bármire rálegyinteni, hogy aztán üvöltve csapkodjon. Bár az nem derül ki, hogyan jutott az iskola ilyen ramaty állapotba, nem nehéz elképzelni, hogy Stefannak bőven volt benne része. Ó, és nagyon nem szereti, ha megkapargatják a múltját!

Egri Kati Jadziaja az a tanárnő-típus, akiből minimum egyet mindenkinek kisorsolt az élet, és rémálmainkban gyakran visszatér egy bájos kísértésre: mindent mindenkinél jobban tud, ezt nem átallja fél percenként éreztetni, mindenkit kijavít, de persze nem segítő szándékkal, hanem csak hogy egy jókora szarkazmuscsomagba burkolva jelezze felsőbbrendűségét. Az ő múltja sem makulátlan, és bár a Szolidaritás föld alatti mozgalmának tagja volt, tetemes igazságérzete mellett sosem emelte fel a hangját. Csak évekkel később, ha épp élcelődni kell valakinek a tudatlanságán. Vagy ha a lelkén akar könnyíteni.

Sárközy-Nagy Ilona Agnieszkája az a szereplő, akire azt hisszük, nem sok köze lehet a zsidókérdéshez, hiszen fiatal és nem a hosszas, mélyen szántó elmélkedés embere, így se megélt élménye, se konstruktív gondolata nem lehet a témáról. Mégis őt hurcolják meg végül a kedves kollégák a legbrutálisabban, az öröklött bűnök gyönyörű címszó alatt. Ekkor látszik, hogy a jó szándékú, butuska fitnessz-cicamica külső alatt azért valahol vannak komolyabb rétegek is.

Katona László Wojcieche „A” tesitanár: sportos, nagyjából jóképű, be nem áll a szája, humoros, nem kicsit szexista és kőbunkó. Ő az, aki mindig továbblendít egyet a történeten a végkifejlet felé. Eleinte csak szívogatja a kollégák vérét, majd kinyilatkozza a köz véleményét a zsidóságról, bedobva némi összeesküvés elméletet a fazékba, majd kívülállóként szépen ellökdös mindenkit a maga kis Golgotájára. Összességében ő lesz az az ember, aki a legtisztábbként fut ki. De csak mert semmit nem tud. Ugye, ugye, az édes tudatlanság!

És ezzel el is értünk utolsó szereplőnkhöz, a nyájas Krisi atyához, Tamási Zoltán megformálásában. Az apostoli szegénység jegyében csak két csúcsmobilt csap ki az asztalra, BMW-je sem muzsikál éppen tökéletesen, de azért nem panaszkodik. Nagyon. Később csöppen be a történetbe, először mint meggyőzendő elem, hiszen egy izraelitát készülnek körbeugrálni, és az egyházzal sem kéne ujjat húzni, aztán joviálisan-kedveskedve számon kér mindenkit, akit lehet, hogy közben mosolyogva hárítsa az egyház bűneit, amiért soha nem emelték fel hangjukat az igazságtalanságok  miatt. De most majd Krisi fogja. Vagy nem.

A zsidó becsapós darab: elindul humorbomba-hegyekkel és egy kissé abszurd ötlettel, amit igazi típus-karakterek próbálnak megoldani. Aztán észrevétlenül átkúszik egy múltfeldolgozós, számonkérős, jó mélyen önmagunkba nézős, változó felállású „mindenki egy ellen” verbális háborúba, de úgy, hogy még mindig ugyanazok a skatulyakarakterek és a bőséges humor marad a porondon. Bumeráng-szerepívek, melyben mindenkinek megvan a maga keresztje. Az iskolának pedig az öt keresztje.