Megvolt bakeliten, magnókazettán, VHS-n és CD-n is, a testvéreimmel felváltva üvöltöttük az egyes szerepeket, még akkor is, ha a dallamkövetésünk és néha a szövegtudásunk is hibádzott (azt például sosem tudtam megérteni, miért kell az Adj békét, uram végén bepácolni a dominót, de már combosodott picit a latinom). Utánoztuk a kultikus Koppány-frizurát, minden második táncosban anyukánkat véltük felfedezni (bár ő kitartóan tagadja, hogy köze lett volna a Királydombi produkcióhoz), és fáradhatatlanul, de eredménytelenül vágytam Réka fehér csizmájára. Egy szó, mint száz, az István, a király életünk szerves része volt – mint ahogy több ezer más gyereké, fiatalé, felnőtté is. Az Operettszínház előadása mégsem csak a nosztalgia miatt szippantott be – hanem mert gyakorlatilag tökéletes.

A történetet mindenkinek ismernie kéne, akit nem tiltottak el az orvosai a történelemórától: Géza fejedelem a 900-as évek végére a kereszténységet próbálta megtenni államvallássá, és halála után a nehéz feladat fiára, Istvánra szállna – ha hagynák. Az akkori magyar szokásrend szerint ugyanis a legidősebb férfirokonnak, azaz Koppánynak kéne örökölnie a trónt, aki azonban Róma helyett Bizáncot követné, ha már muszáj hitbéli vezércsillagot választania. Bár Géza életében még lemondott a jussáról, a fejedelem halálával mégis magának követelné a trónt, István azonban mindenképp meg akarná őrizni a római kereszténység uralkodó szerepét Magyarországon, csak ennek fényében hajlandó visszalépni. Patthelyzet alakul ki, az ország két részre szakadva élezi fegyvereit, miközben a két vezetőt jó-rossz tanácsokkal próbálnák támogatóik és ellenségeik a győzelem felé terelgetni. Az eredmény köztudott: a pogányokat vagy leölték, vagy áttérítették a kereszténységre, Koppány felnégyelve, elrettentő példaként jutott el négy várfalra, míg Istvánból az egyik legnagyobb magyar király vált, aki a Szörényi-Bródy szerzőpárosnak köszönhetően örökké élni fog.

Bár Sándor Péter csak most debütált a címszerepben, ezt a tapsrendi ünneplést leszámítva egy pillanatig nem lehetett sejteni. Istvánja egy naiv idealista, aki szíve szerint inkább egy erdőmélyi kolostorban, csendes magányában teremtene napi kapcsolatot Istennel, és ugyan némiképp lázadozik a rá váró nehéz és kényelmetlen feladat ellen, beletörődik a sorsába. Ez az István még egyáltalán nem a szent, nagy király, csak egy fiatal fiú, akit tényleg elfújna minden szél – ha anyukája, az apát vagy a teljes német vezérkar nem óvná tőle. A riadt tekintetű kisgyerekből azonban a végére visszafordíthatatlan, kemény döntéseket hozó, és azokkal bátran szembenéző, szilárd férfi válik, aki biztos kézzel fogja továbbkormányozni az országot a jövő felé. Remek szerepív tökéletes alakítással és lenyűgöző, hol lágy, hol érces, bitangerős énekhanggal.

István jinjének tökéletes jangja Dolhai Attila Koppánya: egy határozott fellépésű, kemény, kissé vad, ízig-vérig férfi, aki semmitől nem retten meg, és bárkivel szembemenne, hogy célt érjen. Egyetlen gyengepontja van: a tisztessége. Csak tiszta módszerekkel hajlandó leszámolni Istvánnal, ez pedig egyben a vesztét is jelenti, még akkor is, ha született vezető, egyetlen szavára tömegek sorakoznak fel mögé, és követik a halálba is (persze, úgy egy fokkal könnyebb, ha az övé az előadás legjobb dala). A ridegnek ható külső mögül azonban néha-néha kikacsint az érzelmes férfi is, aki aggódik a vele ellentétes nézeteket képviselő lányáért, vagy megtörten, reményvesztett tekintettel tartja utolsó elesett katonáját is a karjaiban. Joggal robban fel a színpad Dolhai minden egyes jelenete után.

Kálmán Petra nevét érdemes megjegyezni, gyönyörű hangján szívhez szólóan szóltak Réka dalai. Akárcsak István, ő is nagyon nehéz helyzetben van, mikor arról kell döntenie, mi a helyes: a családjához legyen hű, vagy választott Istenéhez? Ő ugyanis Koppány háztartásával ellentétben kikeresztelkedett, és a vallásos áhítat és lelke jósága irányítja minden lépését. Hitét és amíg teheti, magát is megvédi másokkal szemben, de ő is tudja, a számára fontos dolgok közül egynek buknia kell. Mégis, az ő elszántsága az, ami a még habozó Istvánnak is erőt ad (még akkor is, ha ez Réka számára az árvaságot fogja eredményezni), első felvonás végi duettjük csodálatos, akárcsak az Elkésett békevágy, Koppánnyal kiegészülve.

Ugyan teljesen érhető, mit miért tesz, és miért úgy, Sarolt karaktere sosem lehet szerethető – és Siménfalvy Ágota is ennek megfelelően remekül hozza a vasszigor, hajlíthatatlan asszony szerepét. Szerető anya, de a fiára még mindig egy cuki, idomításra szoruló kutyakölyökként tekint, akit egyszerű, de megtagadhatatlan parancsokkal és intelmekkel irányít, miközben egy pillanatra sem tagadná meg őt. Inkább lelkileg sebezgeti, minthogy puhulni hagyja, és közben tökéletesen gyűjti maga köré a támogatókat, és számol le az akadályokkal. Végül fellélegezhet: fia fejére kerül a korona, így még egy alkoholmámoros estét is megengedhet magának – de még ekkor sem tagadhatja meg önmagát.

Ami Istvánnak Sarolt, az Koppánynak Torda, csakhogy ezt a legfőbb tanácsadót, akit György-Rózsa Sándor alakít, teljesen más fából faragták. A pogány vezér jobb keze az első felvonásban még amolyan bölcs, megfontolt vitaelsimító személy, aki már egy érintésével is el tudja odázni a konfliktusokat, le tudja hűteni a forrófejűeket. A második felvonásra azonban már kibontakozhat valódi, misztikus énje, egy energiával, tűzzel teli sámán, aki bármilyen eszközt hajlandó lenne felhasználni annak érdekében, hogy Koppányt trónra segítse. Játszi könnyedséggel szippantja be a teljes közönséget a transzállapotába az áldozati dalában. A vereség után minden póza azt tükrözi, hogy kegyetlenség volt őt életben hagyni, válogatott testi-lelki kínzásokat kell kiállnia, mert választott vezetőjét követve azt tette, amit helyesnek tartott.

Magócs Ottó Asztrik apátja nem feltétlenül teszi szerethetőbbé a papságot, és ebben a rendezésben ez teljesen rendben is van így. A kenetteljes, irányításhoz szokott, szigorú egyházférfi is egy-egy határozott intéssel, pillantással képes rendet tenni a tömegben, István és Sarolt mögött állva segítgeti a cél felé a kereszténység szekerét, némi hálaajándék reményében. A győzelemmel együtt azonban felszínre kerül valódi énje is: egy kegyetlen, hatalmi pozícióban lévő férfi, aki kéjes élvezettel kínozza a pogányokat, úgy, hogy egy pillanatig nem kérdés: a kikeresztelés, a szentelt vízzel locsolgatás nagyobb fájdalmat okoz áldozatainak, mint a verés.

Rövid idő jut Kerényi Miklós Máté Laborcának, az azonban annál emlékezetesebb, még olyankor is, amikor magyar ura csak némán, a háttérben állva követi le az eseményeket – mint Géza temetésekor, ahol hol cinikusan szemléli a szertartást, hol Sarolttal veszekszik. Energikus, bármikor robbanni kész pogány, tűzzel-vassal menne szembe a kereszténységgel, ám ez az agresszivitás sajnos némiképp a nagy dala kárára van, tompítva az igazi énekhangot és dallamíveket. Kivégzése azonban meglepően újszerűen koreografált, bármennyire morbid is ezt leírni, élmény szemmel követni a különböző kínzásokat, és a végére Istvánnal együtt sajnáljuk meg a kiterített holttestét.

Ha van hálátlan szerep ebben a csodálatos rockoperában, az szegény Gizelláé, aki többségében elfelejtett, unatkozó feleségként szemlélheti, hogyan botladozik, majd menetel férje a felé, hogy még ezer év múlva is mindenki ismerje a nevét. Zámbó Brigitta gyönyörű hanggal rendelkezik, remekül állnak neki Gizella szólamai, főképp a végső duettje Istvánnal, bájos és érthető a cicázása Vecellinnel (Barkóczi Sándor), elismerésre méltó, hogy végül férje támaszául válik, és szomorú, hogy ennél többet nem nagyon volt lehetősége megmutatni.

Az nem volt kérdés, hogy a színházból kijőve még órákig az István, a király dallamai fognak a fülemben csengeni – az inkább, hogy a darab legújabb feldolgozásának is sikerül olyan maradandót alkotnia, mint minden, ehhez fűződő korábbi emlékemnek, vagy kiábrándít. De már a Beethoven-nyitány után is egyértelmű volt: újabb igazgyöngy született István örökségéből, amit újra és újra látni kell. Hiszen minden dala örök sláger, minden sora ugyanúgy igaz ma is, mint az államalapítás idején, és az Operettben csupa olyan színész kelti életre a halhatatlan karaktereket, akiknek a neve könnyen összefűződhet a szerepekkel, akárcsak elődjeiké, miközben a tánckar fáradhatatlanul nyűgöz le újra és újra. Szóval hosszú uralkodást neked, István, és da pacem domine.

Fotók: Operett.hu, Musicalinfo, Musical Galéria, Port.hu