Koronként és személyenként folyamatosan változik a boszorkányok megítélése: egykor a segítségükért könyörögtek, majd máglyán égették halálra őket, aztán Hermione Grangerék megszületése megint jelentősen szépítette az imidzsüket. De ugyanez a szeszélyesség érhető tetten a nyelvben is: míg a csinos boszi bájos bóknak hat, addig a vén banya kimondásakor sosem a rajongás fűti az ezt morgó hangját. Jöjjön azonban bármilyen PR-fogás is, egy biztos: ha Eastwickben három csalódott nő „összeégeti a pszichéjét”, akkor ott elszabadul a pokol!

Az álmos amerikai kisvárosban élő hősnőink már rég megkapták a maguk pofonjait az élettől, a csütörtök esti közös iszogatásokat leszámítva valójában már semmit nem várnak a sorstól – míg a Martini vagy a Campari nem teszi őket merészebbé, és eltitkolt, elsősorban egy okos, szolgálatkész és szexre mindig alkalmas férfiról szőtt vágyaikat szavakba nem öntik. És láss csodát, a megálmodott férfi Daryl van Horne képében meg is jelenik a szobrász-fazekas Alex házában, hogy elcsábítsa a nőt. Majd Jane-t, a csellista zenetanárnőt. És ha már így belejött, Sukie-t, az újságírónőt is. Míg rendes körülmények között a három szerető kikaparná egymás szemét, ez a szexualitástól megittasult trió tökéletesen élvezi az új helyzetet, Daryl abszolút uralkodik felettük és a józan eszük felett. Azonban nem minden eastwicki nézi jó szemmel a különös férfi és háreme tobzódását: a karót nyelt szomszédasszony dróton rángatott férjével ront rá az orgiázó négyesre – csakhogy a Sátán ördögmintás boxeralsót viselő földi mása belőlük is az elfojtott vágyaikat hozza elő, így Clyde néhány baltacsapással gondoskodik megözvegyüléséről. Hősnőinknek ekkor esik le a tantusz, hogy milyen démoni ügyletbe is keveredtek, ám az ördögtől nem olyan könnyű szabadulni, mert átlát a szitán – és mert áldozatai is vágynak a belőle áradó, felszabadító gátlástalanságra. Még ha ennek az ellenkezőjéről próbálják is meggyőzni magukat. Így sem ők, sem mi nem lehetünk sosem biztosak abban, hogy megszabadultunk a gonosztól!

A darab bázisa Alex otthona: a művésznő szerepét Pokorny Lia öltötte magára egy újabb tökéletes alakításban. A megözvegyült Alex már eléggé megkeseredett a magánytól és a sorscsapásoktól, de a felszín alatt még mindig mer remélni. Kimondatlanul is ő a kis kompánia vezére, egyrészt mert megvan hozzá a karizmája, másrészt neki vannak a leginkább épkézláb gondolatai (jó, a pszichézés nem jött be). Elsőre ijedős nyuszinak tűnhet, de megvan benne a tűz, robban, ha sértik, és hitetlenkedve fogadja, ha szeretik. De élvezi, nagyon is!

Parti Nóra lubickol Jane szerepében: a néha kissé közönséges, az alkohollal legszorosabb barátságot ápoló, halványan butuska nőszemély kapja a legjobb poénokat, amelyeket tökéletesen játszik ki – nem véletlenül beszél ő a legkendőzetlenebbül az intim témákról. Megvan benne a művészi érzékenység is, de könnyen rágörcsöl az életre, szeszélyességében hol sírva fakad, hol kocsist is megszégyenítő módon káromkodik. Nagy hangja ellenére azonban ő a sodródó fél, hüppögve hunyászkodik meg Daryl akarata előtt, és barátnőinek is átengedi a kezdeményezést.

A trió harmadik tagja Sukie, akit a szövegkönyv kezdetben kicsit háttérbe szorít két barátnője mellett – ám Lévay Viktóriának gond nélkül sikerül kitörnie innen. Visszafogottabb, szarkasztikusabb, mint a másik kettő, de mindez csak álca, amellyel érzékenységét, félelmeit palástolja. Ő áll ellen legtovább Darylnek, de mikor kettejük műveltsége összecsap, beemelve a nő eddig nem ismert függőségét is, Sukie is elgyengül. A fájdalomról szóló minimonológja hihetetlenül erős pillanat, de remekül muzsikál a viszolygó szerető szerepkörben is.

Bár elsőre talán hihetetlenül hangzik, hogy Gáspár Sándor testesítse meg minden nő álmát, elég neki néhány perc, hogy meggyőzzön mindenkit: ez az igazság (pedig közben a világ legröhejesebb ruháit viseli)! Alpári, tapintatlan, bunkó és baljós, sötéten misztikus légkört áraszt, mégis muszáj bomlani érte, mert szókimondása, vesébe látása és az egész lénye felszabadítja a legmélyebbre temetett, ösztönös vágyakat is a környezetében. Brillírozik a szerepben, amelyben lehet gügyögő, szerelmes kisinas, nagyképű macsó és jéghideg, rezignált hangon halálos fenyegetéseket soroló rettenet is, mindenben végtelenül hiteles.

Szőlőskei Tímea Feliciájára még a csipkelelkű úrinők is gondolkodás nélkül egy fából és egy női nem szervből álló jelzőt használnának: irányításmániás, karót nyelt, prűd és vérlázítóan okoskodó kertvárosi szomszédasszonyának már a felbukkanásától is bárki falra mászna. Mert ahová ő beteszi a lábát, ott sorjázni fognak a szúrós pillantások, a becsmérlő feddések, és az azonnal megoldásra váró feladatok. Miközben mélyen legbelül ugyanolyan romlott szeretne lenni, mint a többi. Csak annyiban lehet sajnálni a sorsáért, hogy egy remek alakítással lesz kevesebb a darab a második felvonásra (illetve kettővel…)

…merthogy Szegezdi Róbert is remekel Gabriel Clyde-ként. A dadogó, látszólag neje ostoba bábjaként élő férfi már Daryl megérkezése előtt is titokban teret enged a vágyainak, és nem túl vonzó habitusa ellenére már fél Eastwick női lakosságát megdönti, hogy aztán piócaként tapadjon szeretőire – a darab ideje alatt éppen Sukie-ra, akivel felejthetetlen jelenetet hoznak össze. De ugyanígy mélyen az emlékezetünkbe ég az a dühős, de humoros beszólásoktól nem mentes kifakadása is, mielőtt végleg szabadjára engedné a benne rejtőző vadállatot.

Az eastwicki boszorkányok kicsit Dumbledore professzor merengőjére emlékeztet: csak távolabbról, lábujjhegyen ácsingózva szabad a víztükrére pillantani, mert ha közelebb merészkedünk, végzetesen beszippant az ott kavargó, fodrozódó világ. Egy világ, amelyben az ördög segítségével megszabadulunk minden elfojtástól, kötöttségek nélkül, a vágyaink parancsszavát követve élünk, és nem szégyenkezünk semmiért – ki ne vágyott volna már erre? De bármennyire is kacagunk a sokszor igen trágár poénokon, a ki-kibukkanó, majd végül mindent elöntő dráma is arra figyelmeztet: az ördög nem alszik!

Fotók: Játékszín