Gyanítom, nem vagyok egyedül azzal az egészséges kíváncsiságommal, hogy mindig is érdekelt, mi mehet egy előadás színfalai mögött, na meg magukon a próbákon. Mert persze szép dolog, hogy Rómeó szereti Júliát, de mi van akkor, ha valójában a Júliát alakító színésznő Tybaltot szereti, Anna Karenina meg a háta közepére sem kívánja valójában Vronszkijt, mert volt egy csúnya szakításuk, amiről a bulvárlapok is cikkeztek, és különben is, a pasi egy kiállhatatlan alak, és még a lába is büdös. Szóval hogy mennyire lehet elhatárolódni önmagunktól, ha esetleg színészek vagyunk, szerepben. És ha annyira, mint a Függöny fel! című komédiában, akkor ajjajj!

Egy nem túl veretes társulat szanaszéjjel hulló éjszakai főpróbájába csöppenünk bele, ahol minden átok befigyel: a díszletelemek nem úgy funkcionálnak, ahogy kéne, az egyik színészt elhagyta a felesége, a másik összejött az idősebb kolléganővel, a rendező a dekoratív színésznőcskét és a szürkeegér rendezőasszisztenst is szédítette-szédíti, az italt kicsit sem megvető karakter pedig eltűnt, és már csak kevesebb, mint egy nap van a premierig. Egyébként egy angol humorú kis komédia kerül fel kisebb-nagyobb porciókban a deszkákra, amiben egy adócsaló házaspár vidéki kulipintyójába egy ügynök hozza liezonját, miközben a bejárónő csak nem akar hazamenni, a lakók is visszatérnek, és még egy betörő is bonyolítja a helyzetet, miközben a főszerepben több tál szardínia tetszeleg. Ezt kéne eljátszani, ám a színész mégis csak humán anyagból van összegyúrva, a lelke meg már csak olyan, hogy akkor is kipakolódik a színpadra, mikor nem kéne. Például a főpróbán. Az indulatok fokozódnak, a feszültség a tetőfokán, a kérdés adott: hogy a fenébe fogják ezt ép bőrrel megúszni? Valahogy csak lezajlik a főpróba, még véletlenül sem zökkenőmentesen, majd fordul egyet a világ, hála a díszleteseknek, és a második felvonás első felében már a díszletelem hátulját látjuk, amint a darab turnéjának sokadik állomásán az alkotók a színfalak mögött, a darab közben élik privát kis életüket, némajátékban. Amelyben a rendező, aki erősen állítja, hogy nincs is ott, úgy próbál enyelegni egyik babájával, hogy a másikba (akitől meg nem mellesleg lesz egy babája) nem fut bele; a fiatal férfiszínész agyonverné baltával az idősödőt, amiért az lecsapta a kezéről barátnőjét, a házvezetőnőt játszó színésznőt; az alkoholistánk pedig még mindig kisebb-nagyobb sikerekkel küzd az időnként felbukkanó whiskys üvegért. Mindeközben megy a darab, amelyet mi nem látunk, csak hallunk, és amibe egyre jobban beletolakodik a magánélet, hogy szétforgácsolja a játékot. És ezek után visszafordul még a világ! Újra szemből, nézőt alakító nézőként láthatjuk a performanszt. A turné utolsó állomásán vagyunk, ahol már legszívesebben mindenki apró darabokban szolgálná fel a másikat, nyílt színen. Az amúgy sem összeállt darab atomjaira hullik. A rekeszizmainkkal együtt. Mert a szüntelen nevetés garantált, még akkor is, ha a harmadik rész már a sok ismétlés miatt kissé laposabb is, és még az sem zavar minket, hogy a kacagtató bohózat itt-ott átmegy már a harsány bugyutaságba. Mert mindezektől függetlenül is a Függöny fel! olyan, mint Bridget Jones: úgy szeretjük, ahogy van.

Pokorny Lia még kenetteljes orrhangon is brillírozik a kitömött házvezetőnő, Mrs. Clackett, valamint a kapós Dotty szerepében. Bár az idő már egyre messzebb járogat el Dotty felett, még mindig komoly hatást gyakorol a férfiakra, amivel ő is tisztában van. Ugyan nem akarja kavarni az indulatokat, temperamentumos természete folyton a bosszút és a visszavágást csillantja fel előtte legkecsegtetőbb lehetőségként, ezért végül is akivel lehet, hajba kap. Néha még szó szerint is.

A rendező Lloydot, akinek a harmadik részben kicsit kisebb szerep jut, Schmied Zoltán alakította. Színészeit tökéletesen ismeri, csak hát nem mindig tudja kezelni őket. A főpróbán még csak-csak, istenként tetszelegve, kin pár nyugtató szóval, kin egy erélyesebb ráripakodással, kin pedig…hát…egy-egy altáji mozdulattal lök egyet a problémamegoldás felé. Azonban két szék közül csak bepottyan a pad alá a szerencsétlen Casanova, aki még egy nyamvadt virágcsokrot sem tud csak úgy szerezni párjának. De menyasszonnyal jobban áll!

Bereczki Zoltánnak ajándék a kissé neurotikus, izgága Garry szerepe, aki „civilként” bevette a fogalmazásgátlóját, így egy épkézláb mondatot nem képes összehozni, de túlteng benne az érzelem. Dottyval való szépen induló románcának hamar vége szakad, és a megsebzett amorózó gyilkos bosszút esküszik a mosolygó-ájuldozó harmadik ellen, nagymértékben tönkre téve ezzel szardíniás kis előadásukat, és felturbózva a Frayn-komédiát. Fejhangú sikítozásáról és a lépcsőn való bravúros leeséséről nem is szólva.

A férfi nézők számára bizonyára az egyik legszembeszökőbb alakítás Ágoston Katalin Brooke-ja/Vickije, aki a darab nagy részében egy szál fekete fehérnemű szettben grasszál. Tipikusan az a szép szőke lány, akit nem lopnának el az eszéért, vagy ha ne adj isten mégis, akkor gyorsan visszatennék. Az elmélázó, más világon járó, folyton a kontaktlencséjével bajlódó díva, akit csak Lloyd és Poppy gyötrése rángat vissza néha a földre, és szövegmemorizálás szempontjából az egyetlen üzembiztos szereplő, aki mindig időben bemondja a saját kis mondatait. Még akkor is, ha a jelenet maga sehol sincs.

Garry életének megkeserítője a szintén nem teljesen evilági Frederick, akit Cserna Antal formál meg. A kissé nehézkes felfogású férfinak mindig a legrosszabb pillanatban van egy értetlenkedő kérdése, és szinte észre sem veszi, hogy akarva-akaratlanul elhódította Dottyt, így Garry infantilis-erőszakos kirohanásait sem érti. Az anyámasszony katonája férfi úgysem barátja az agressziónak, ilyen esetekben ugyanis orrvérezve férfiasan összecsuklik, mint egy élére állított harmonikaajtó.

Botos Éva Belindája a kissé túlmozgásos, kissé édi-bédi, mindig mindent megoldani akaró nőszemély, akiben jelentősen túlteng a pletykafészek gén. Anyáskodó természetével ki is húzza Dottynál a gyufát, mikor túlbuzgón pátyolgatná az el-elaléldozó Freddyt, majd ráérezve a bosszú édes ízére, teljesen érthetetlen és random módon átrendezgeti kicsit a színpadot a harmadik etapban, hogy aztán széles mozdulatokkal és harsány igyekezettel próbálja menteni a menthetetlent.

Papp János remekel Selsdon, a félsüket alkoholista színész szerepében. Nem csak nem hallja a rendezői utasításokat – nem is akarja hallani őket, így inkább vidáman javasolja Lloydnak azokat a megoldásokat, amit korábban a férfi instrukcióban adott ki neki. De mindegy is, hiszen a memóriája sem a régi az öregnek, a színházi ritmikát meg hírből sem ismeri, így akkor jön be a színre, amikor éppen neki jól esik, és azt mondja, amit épp nem felejt el. De azt mindig tudja, hol keresse az alkoholt!

A színpad minden szegletében feltűnő szürke kis rendezőasszisztenst, a rettenetes hacukát hordó Poppyt Szilágyi Csenge alakítja. A halk lány jobban is teszi, ha nem nyitja gyakran szóra a száját: olyankor ugyanis mindig nagyot esik a népszerűségi indexe társai, elsősorban Lloyd körében. A férfiért Brooke-kal vívott harcában egyértelműen alulmarad, még akkor is, ha hamarosan gyereket szül neki. De legalább összegyűjtött egy köteg virágcsokrot.

Végül, de véletlenül sem utolsósorban ott van még a lóti-futi mindenes ügyelő-díszletes Tim, Vári-Kovács Péter megformálásában. A fáradhatatlannak ugyan nem nevezhető, de készséges férfi, akit bármikor bármiért lehet ugrasztani, akár a negyedik csokorért, akár ajtószerelésért, akár bármelyik szerepbe való beugrásért. Szívbeteg csak akkor lesz, ha Poppyval párhuzamosan kezelik a nézőtéri hívót, felrúgva minden időzóna szabályait.

A jól megírt, ütős poénokkal és helyzetkomikummal teletűzdelt darabnak a savát-borsát nem is a pazar színészegyéniségek adják – hanem az ő csapatmunkájuk. Mert bár kívülről egyszerűnek tűnik, hogy egyikük pont akkor jön be az egyik ajtón, mikor a másikuk kiment a másikon, jobban megfigyelve elképesztően ki van centizve az előadás minden pillanata, hogy minden a megfelelő ritmusban történjen. Miközben még a szardínia is lubickol a szerepében és a levében.