Miközben a mozivilág a remake-ek mellett a hosszú folytatásokra rúgó filmszériák korát éli, addig színházi körökben meglehetősen ritkának számít, ha egy darabnak születik folytatása. A Házassági leckék középhaladóknak című víg életjátékot jegyző Florian Zeller viszont úgy gondolta, miért ne lehetne meglovagolni a sikert, ezért jól bevált hősei köré kanyarított még egy inogó hűségsztorit – közel olyan magas szinten, mint az előzőt.

Néhány éve bombaként robbant be a köztudatba a Teljesen idegenek alapszituációja, és ez egyáltalán nem véletlen, hiszen két olyan mozgatórugója van, amely mindannyiunk életét alapvetően meghatározza: a barátság és a mobiltelefonunk. Ebben a történetben úgy teszünk, mintha az utóbbi rombolná le az előbbit, pedig valójában erről szó sincs: a Játékszínben bemutatott darabban a tenyérnyi eszközök csak azt leplezik le, milyenek is vagyunk (vagy nem vagyunk) valójában.

Egy összetartónak hitt közösség szétforgácsolódásáról írni mindig hálás téma, és szégyen-nem szégyen, a nevezett széthullás mögött nem ritkán a pénz áll. A kérdéskör sajnos mindig aktuális, mindig elgondolkodtat, egyszerre elidegenít és ébreszt rá a saját életünkben felismerhető párhuzamokra. Márpedig ebben a témában Friedrich Dürrenmatt nagymester volt, és talán az sem véletlen, hogy alig pár hétnyi különbséggel két színház is műsorára tűzte Az öreg hölgy látogatása című drámáját. Mi ezúttal a Spirit Színházban jártunk.

Az utóbbi években divatos szókapcsolattá vált a guilty pleasure, avagy a bűnös élvezet: olyan elfoglaltság, „néznivaló”, amely nem tanít, fejleszt, magvas gondolatokat sem plántált az arra fogékony fejekbe, ezért talán még némi bűntudatot is érzünk szemmel fogyasztása közben, hisz az adott dolog csak puszta létével szórakoztat, és ennél nem is vágyik többre. A Játékszínben futó 39 lépcsőfok is ilyenfajta élvezet, nettó két óra esztelen nevetés, amely nem árt senkinek, de a nézőnek bizony nagyon jól esik!

Könyvmoly lévén vereségként élem meg, ha egy könyvet képtelen vagyok befejezni – még ha nem is nyert meg magának a történet, akkor is igyekszem „kivégezni”, és csak nagyon keveseknek engedem meg, hogy legyőzzenek. Az egyik ilyen felettem diadalmaskodó Miguel de Cervantes Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha című vaskos műve volt (mentségemre szóljon, 14 éves voltam), majd a musical zenei anyagának első meghallgatása után is úgy véltem, mi nem leszünk örök barátok a bús képű lovaggal. Aztán az újrahallgatások és Szakácsi Sándor előadásában az Álom című dal gyökeresen megváltoztatta a véleményemet!

A sztriptíz táncos foglalkozás sokáig kizárólagos női territóriumnak tűnt, de ahogy az Amerikai Egyesült Államokban egyre nagyobb divattá váltak az esküvőket megelőző vad lánybúcsúk, úgy egyre nagyobb keletje lett a vetkőzős fiúknak – és ugye ami az USA-ban divat, annak hamarosan világtrenddé kell válnia. A filmet újrakeltő, a Thália Színházban zajos sikereket arató Alul semmi azonban egy ezt megelőző korszakba kalauzol, ahol már igenis zenére, csábos mozdulatok keretében váltak meg ruhadarabjaiktól az urak – és még ha nem is feltétlenül szelvényezett izomzatot villantottak fel a rendőrruha alatt, akkor is garantált volt az eksztatikus sikoltozás.

A klasszikus orosz drámai regények élvezetéhez kell egyfajta hangulat – na meg türelem –, a történet helyett sokszor az elidegenítő karaktereken, lassacskán csordogáló gondolatfolyamaikon van a hangsúly, és a mai rohanó világban ez a fajta andalgás a nehezen megszerethető szereplőkkel bizony nehezen rántja be az embert – de ha már belemerült a havas táj és a szerelmi intrikák tengerébe, nem szabadul egykönnyen. Az Anna Karenina is felmutatja a műfaj minden ékkövét és „hibáját”, és sajnos-szerencsére színpadra helyezve is ugyanaz a minta él, mint a több száz éves könyvoldalakon.

Ha az internet misztikus világában körbenézünk, sokszor lehet az a benyomásunk, hogy a terápiák korszakát éljük: válogathatunk a különböző gyógy-, gyermek-, masszázs-, jóga-, csoportterápiás ajánlatok között, egy fárasztó nap után kikapcsol az aromaterápia, és már a repülőkre is velünk jöhetnek terápiás házi kedvenceink. Az Orlai Produkciós Iroda Belvárosi Színházban futó vígjátéka is ebből a trendből merítve feszegeti, hogy valóban érdemes-e egy objektív, kívülálló szemlélőhöz fordulni, ha az egy életre köttetett kapcsolatunk falai repedezni kezdenek – és hogy az objektív szemlélő valóban nem válik-e maga is érintetté?

Ha balkáni fekete komédiáról van szó, valószínűleg mindenkinek a Macska-jaj jut azonnal eszébe. A legendássá vált kultuszfilmből bárki tud idézni egy-egy sort, annak ellenére, hogy a többség talán nem is látta, és mind tudjuk, hogy a délebbi régió simlis, szennyes, borzongató mindennapjaiba enged bepillantást a maga groteszken humoros módján. A Pesti Magyar Színházban lakó rokona, A maratonfutók tiszteletkört futnak a sarokpontjait tekintve teljesen megegyezik a nagy előddel.

Az internet mindennapjainkba való beszivárgása óta a hírek minden résből ömlenek ránk, de a mennyiség olyannyira nem jár kéz a kézben a minőséggel és hitelességgel, hogy 2017-ben a brit Collins szótár a fake news-t választotta az év szavának. Arról azonban, hogy egészen pontosan mit is lehet álhírnek nevezni, megoszlanak a vélemények – a Centrál Színház mulatságos, de egyben gondolatébresztő, háromszereplős darabjában még újabb nézőpontokból vizsgálhatjuk a témát, és közben nem egyszer felmerül a fejünkben József Attila Thomas Mannhoz intézett kérése: az igazat mondd, ne csak a valódit…

A zenés színházi műfaj megszületésében vastagon közrejátszhatott, hogy a szerelem ezer arcának megénekléséhez újabb és újabb eszközökre volt szüksége a lírai lelkületű ősöknek. Legyen szó operáról, operettről vagy klasszikus musicalről, tetemes részük központjában épp ez a meg nem értett, folyton vágyott érzés áll. Az Átrium Színházba beköltöző Gyilkos ballada pedig azt is bebizonyítja, hogy a téma mélységei akkor is tökéletesen a felszínre hozhatóak, ha a zenei körítést az ütős rockmuzsika adja.

Hiába is tagadnánk, valószínűleg mindünk életében volt már olyan pillanat, amikor többnek, felsőbbrendűbbnek éreztük magunkat másoknál – sőt, egy szemvillanásnyi időre talán még gyilkos indulatok is elöntöttek már minket. Sokakban azonban sajnos ezek az érzelmek jóval hosszabb időre ütnek tanyát egy tizedmásodpercnél, és ha a gondolatokat tettek is követik, akkor az érzetek könnyen valami olyan borzalommá eszkalálódhatnak, amelyet a lapok nagy előszeretettel az évszázad bűntényének titulálnak (persze évről évre más eset nyeri el a hasábokon a „megtisztelő” címet). 1924-ben Richard Loeb és Nathan Leopold nevétől volt hangos a sajtó, az ő vérfoltos útjukat eleveníti fel az Izgass fel! című kortárs musical a Hatszín Teátrumban.

Bár nekünk, magyaroknak gyakorlatilag szinte semmi közünk hozzájuk, sokan mégis izgatottan követjük a brit királyi család életét: együtt szurkoltunk Vilmosnak és Katalinnak, vártuk Harry és Meghan első gyermekének születését, húzzuk a szánkat Károly láttán, siratjuk még mindig Dianát, és tiszteljük a rendíthetetlenség mintaképét, II. Erzsébetet. Ugyanakkor az emberek többsége a képeskönyveket is szereti, lapozgatva csodálja a gyönyörű festményeket,  fotókat, miközben tudjuk, hogy életünkre legalább olyan csekély hatást gyakorol az egész, mint a királynő és családjának mindennapjai. Mintha ez a két tevékenység, a királyi rajongás és a fotókönyv pörgetése kapcsolódna egybe a Vígszínház Pesti Színházában „trónoló” Audienciában is.

Bár mindig is kedveltem, a színházzal való eddigi olthatatlannak tűnő szerelmem igaz fellángolása jó 10 évvel ezelőttre datálható – és már akkor is azt hallottam mindenhonnan, hogy a sokáig tetszhalottnak tűnő operett műfajt le kell porolni, vérfrissítéssel, modernizálással újra kell éleszteni, hogy a fiatalokat is becsalja a nézőtérre. Ez a felkiáltás még mindig nem jött ki a divatból, a műfaj újrapofozása azóta is zajlik, így kapott régi-új köntöst Szirmai Mágnás Miskája is a Vígszínháztól.

Molnár Ferenc ligeti csirkefogója újfent reneszánszát éli, a prózai mű mellett nemrégiben a musical változat is felkerült egy budapesti teátrum repertoárjára. Az „amerikásított” verzió odakint a legkedveltebb musicalek elit csapatának tagja, egyik dalát pedig a Liverpool focicsapata himnuszául választotta. Mindezek ellenére számomra a történet sikere épp oly nehezen megfejthető, mint Billy-Liliom népszerűsége a nők körében.

Szegény emberből mérhetetlenül gazdagot csinálni, ráadásul pár pillanat alatt a színdarabokban sokkal könnyebb vállalkozás, mint ahogy azt a való életben a legtöbben tapasztaljuk. Ráadásul az „osztályidegen elem” csetlés-botlása számtalan komikus helyzetet szül, így nem véletlenül nyúlnak gyakorta a szerzők ehhez a bevált fordulathoz. Ám ha az az író történetesen Molnár Ferenc, bizton számíthatunk arra, hogy a sok-sok nevettető pillanat mögött fontos erkölcsi, eszmei mondandó is lapul. Az Átrium végtelenül feszes tempójú előadásában is sokkal több a karfacsapkodó röhögés, de a végére hősünk néhány rövidke mondattal felnyitja a szemünket a szomorú valóságra – tökéletes kombináció.

Ray Cooney-t nem nehéz szeretni. Abszurdba hajló, félreértéseken alapuló, személyiségcseréket és egyre inkább összegabalyodó hazugsághálókat tartalmazó bohókás történetei bizonyos időközönként igazán jól tudnak esni a léleknek a fárasztó hétköznapok után. Legfeljebb csak a rekeszizmunk panaszkodik a fokozott igénybevétel miatt, de azt meg ki bánja? A Játékszínben évek óta nagy sikerrel futó Kölcsönlakás is e recept mentén született, és nem okoz csalódást!

A klasszikus orosz drámák, Shakespeare-i vagy francia szépirodalmi alkotások egyik lebilincselő alkotóeleme, hogy a szövevényes történet olvasása/nézése közben sejtjük, érezzük: ilyen velünk sosem történhet meg, nem kell gyilkosságokért lihegő királyi udvarokban lavíroznunk, a véres osztályharc is kiveszett tán napjainkból, depresszív pillanatainkban is inkább a cselekvés felé lendülünk, minthogy a lelkünket szétanalizálva üljünk elfonnyadt babérjainkon. Viszont az olyan kortárs művek, mint például Nina Raine Nemek és igenek című darabja, húsbavágóan maiak, és tükröt tartva üvöltik a néző arcába: bármelyik szereplő lehetnél akár te is!

A megcsalás témaköre vénségesen vén, a tárház mégis kifogyhatatlannak tűnik, és az emberiség java sokkal szívesebben találkozik a helyzettel könyvek lapjain, filmekben vagy színdarabokban, mint a való életben – sőt, sokan keresik is! Ha megvan bennünk ez a csak diszkréten perverz kíváncsiság, akkor a Centrál Színházban játszott Házassági leckék középhaladóknak című darabból világos képet kaphatunk arról, hogyan lehet sikeresen végbevinni egy-egy félrelépést – és mi kell a totális lebukáshoz.

Fokozatosan tovatűnő ifjúkorom óta borzongósan csodálkoztat az esküdtszék intézménye: 12, sokszor teljesen laikus, hétköznapi ember dönt akár életről-halálról! A személyes, már rég betáplált véleményüket ki tudják zárni az esküdtek? Vajon mennyire tudják befolyásolni, adott esetben megvezetni a tanult jogászok ezt a tucatnyi kívülállót? Miután olvastam és megnéztem a 12 dühös ember filmváltozatát is, valamint láttam egyszer-kétszer (khm, tizenkétszer… minimum) a Pokoli leckét, egyre inkább úgy sejdítem: néha nagyon is merész a vádlottak életét ilyen kezekbe adni!

Unokahúgom 17. születésnapjára ajándékképp színházjegyeket vettünk a Víg(Pesti)színházba, A félkegyelműre. Családunk több tagja is megkérdőjelezte épelméjűségünket, miszerint "egy ilyen boldog eseményre tényleg Dosztojevszkij egyik végtelenül vontatott, komoran lélekelemezgető, nem túl felemelő műve az ideális meglepetés?", de mi kitartottunk. Bár a szünetben megegyeztünk, hogy jövőre a Sophie választása,  a Schindler listája és a hasonló hangulatú filmek maratonba fűzött nézésével fogunk ünnepelni, de nem bántuk meg, hogy Miskin hercegékkel emlékeztünk meg az idő múlásáról.

Régi, jó negyedévente rám törő heppem, hogy egy fárasztó nap estéjén rákeresek a YouTube-on a Vers mindenkié hívószóra, és sűrű fogadkozások mellett, miszerint „csak ötöt nézek meg”, valamint „nem, a kedvenceimet most nem indítom el”, találomra megnyitok egyet a számos videó közül. És még két óra múlva is a képernyőre meredve hallgatom a szebbnél szebb és hasonlóan gyönyörűen előadott verseket – köztük persze az örök kedvenceket is, csak azért is! Az Örkény Színház Anyám tyúkja (1.) című estjéről ugyan hiányzott a bevált plédem vagy a bögrém, de új színt adott bűntelen szenvedélyemnek.

Szerény VHS-gyűjteményünk része volt, a nagyméretű képeskönyv pedig ott állomásozott a Csipkerózsika és Aladdin hasonló formátuma között, de A dzsungel könyve – egy-két jelenetet leszámítva – sosem hozott különösebben lázba (és fel sem merült bennem, hogy Kipling igencsak mást vetett papírra, mint amit a Disney rajzolói életre keltettek). Aztán egy nyári táborban megindultam lefelé a lejtőn, mikor az egyik legnagyobb, de legzseniálisabb zagyva, az Egy majomban őrlünk egyáltalán nem tüdőbarát 3 és fél percére táncoltunk viháncoló kisgyerekekként, és a Dés-Geszti páros műve teljesen beszippantott. Úgy, hogy még ma sem ereszt.

Lehet-e nevetni világtragédiákon? Szabad-e viccet csinálni az olyan borzalmakból, mint a háború vagy egy nép koncentrált kiirtására tett kísérlet? Talán ha kikarikírozzuk a múlt véres, megdöbbentő részeit, könnyebben megérthető, hogy egy fanatikus elme őrült ötletéből hogyan születhet bármikor pusztító valóság – a Vígszínházban bemutatott A diktátor a számtalan humoros helyzet lecsengése után szomorú, sötét jövőt vizionál.

Ha magyar szerzőkről van szó, akkor Molnár Ferenc biztosan az "örök kedvenc alkotók" klubjának kikezdhetetlen, állandó tagja: szinte nincs színház, amelyik legalább ötévente ne nyúlna egy Molnár-darabhoz, és a feldolgozások műfaji sajátosságait tekintve is egyre bővül a paletta. Nem véletlen, hiszen a zseni többféle stílusban, különböző érzelmi hangszerekkel komponált, miközben minden sora ugyanarról szólt: rólunk, esendő emberekről. A Liliom pedig talán a legkendőzetlenebbül mutatja meg, milyen játszi könnyedséggel rántjuk le magunkat a pokolba, mikor egy aprócska elszántsággal akár a menny felé is repülhetnénk.