Ha az internet misztikus világában körbenézünk, sokszor lehet az a benyomásunk, hogy a terápiák korszakát éljük: válogathatunk a különböző gyógy-, gyermek-, masszázs-, jóga-, csoportterápiás ajánlatok között, egy fárasztó nap után kikapcsol az aromaterápia, és már a repülőkre is velünk jöhetnek terápiás házi kedvenceink. Az Orlai Produkciós Iroda Belvárosi Színházban futó vígjátéka is ebből a trendből merítve feszegeti, hogy valóban érdemes-e egy objektív, kívülálló szemlélőhöz fordulni, ha az egy életre köttetett kapcsolatunk falai repedezni kezdenek – és hogy az objektív szemlélő valóban nem válik-e maga is érintetté?

Egy steril, IKEA-szagú rendelőben játszódó verbális világháborút szemlélhetünk, amelynek nem egy pillanata bizony igen ismerős lehet minden néző számára – természetesen mindig csak a baráti körből, hiszen senki nem a saját bőrén tapasztalja meg a szavakkal vagdalkozás fájdalmait… Joanna és Valentin Dorek tizenhét éve együtt élő értelmiségi házaspár, két kamasz gyerekkel. A férj műszaki igazgató a Boeingnél, a feleség egyiptológus – tehát minden okuk meglenne arra, hogy végtelenül boldogok legyenek. De cseppet sem azok, a nő szinte egyedül neveli a gyerekeket, viszi a háztartás, és áll helyt a munkájában, míg a férfi a karrierjébe menekül a folyamatos ugráltatás és a családfenntartás terhei elől. Tehát a régi nagy, elsöprő, tökéletesnek hitt szerelem majdhogynem nyomtalanul eltűnt, flörtök és szeretők is segítettek neki búcsút inteni, és már csak a megkeseredettség maradt utána, amin túl egy hajszállal az egymás végleges megutálása ácsorog lábujjhegyen, ugrásra készen. Ezt kéne megakadályoznia Haraldnak, a párterapeutának. Az ő sziszifuszi feladata ráébreszteni az egymással normálisan kommunikálni is képtelen feleket, hogy van-e még értelme visszatérni a kedveshez, előkaparni belőle a szeretett vonásokat, és együtt tenni a kapcsolat vége ellen, vagy nincs mese, el kell válniuk. Harald a nagykönyvben leírt sablonkérdésekkel és nevetségesen kamuszagú gyakorlatokkal próbálja megtalálni a házasokat összekötő, vékonyka szeretet- és becsületszálat, de a halvány reménysugár úgy tűnik, még ott, a foglalkozáson fog végleg kihunyni – csakhogy beüt a mennykő, kiderül, hogy a terapeuta tökéletesen harmonikus, feszültségtől mentes házassága is ezekben a pillanatokban ér véget. Joanna és Valentin váratlanul kezeltből ápolóvá válik, és a három fél egymást győzködve próbálja megtalálni a mindegyikük boldogságához vezető, gazzal alaposan benőtt ösvényt.

Balla Eszter Joannájával valószínűleg elég sok nő érzett már együtt: egy elhanyagolt feleség, aki évek óta még egy jó szót sem kapott a férjétől, csalódását pedig kőkemény cinizmusba öltöztette. Végtelenül határozott, nem kérdés, hogy mindig is ő hordta a nadrágot odahaza, és már bosszantóan rámenős, olyan, mint valami harci véreb, ha ráharap valamilyen témára, arról nem lehet egykönnyen levakarni, akkor is kiszedi áldozatából, amit akar. A megkeseredettsége miatt már nehezen feltételez bárkitől is jó szándékot, türelmetlen, robbanékony – és mégis az első pillanattól kezdve tudjuk, és hamarosan láthatjuk is, hogy mindez csak póz, amellyel a sebezhetőségét takargatja. Mert valójában egy szeretetre vágyó és szeretni akaró, áldozatkész nő, aki a végsőkig is küzdene akár a házasságukért is – ha ebben lenne partnere.

Ugyanakkor Debreczeny Csaba Valentinjével sem nehéz szimpatizálni: egy gyakorlatias, egyedi megoldásokat is alkalmazó, vitriolos stílusú, teszetosza férfi, akinek a lelke és habitusa jó része még mindig egy kisfiúé. Lázad a felesége irányítása ellen, de valójában nem tud meglenni nélküle, és mindig van egy csípős megjegyzése, amellyel kontrázhat Joanna beszólásaira. Az évek és a megszokás nagyon mélyre eltemették benne azt az embert, aki még le tudott venni a lábáról egy nőt, és figyelmességével meg is tudta tartani a szerelmét. Ráadásul ő is tisztában van azzal, hogy sokszor ő maga bonyolítja túl a helyzetüket a túlgondolkodással, és azzal, hogy úgy érzi, családfőként nem képes megfelelően muzsikálni.

Ezt a bonyolult párost kéne kibogoznia és vezetnie Haraldnak, akit Mészáros Máté kelt életre. Kezdetben a kissé fásult, karót nyelt, kimért szakember, aki tizenkettő egy tucatként áll Dorekék problémája elé, de hamar ráébred, hogy ez a másfél órás szeánsz nem lesz fáklyásmenet. Már az első felvonásban is gyakran kibillen a semleges, higgadt doktor szerepéből, a pár makacssága betesz a gyenge idegeinek, és üvöltve próbál rendet teremteni, de a hűvösség álcájától csak a második felvonásra szabadul meg igazán. Bár a darab legvégére elbizonytalanodunk, hogy pontosan melyik Harald is volt az igazi: a befeszülten emberi, vagy a tökéletességet sugárzó higgadt?

Annak ellenére, hogy a Párterápia java könnyen megjósolható, remek kikapcsolódást nyújt, a humor – akár kimondott, akár testbeszéddel sugárzott – nagyon a helyén van, és minden alkalommal betalál, ugyanakkor gondolkodásra, köldöknézegetésre is csábítanak az események. Amelyek azonban megmaradnak a felszínesség tengerén, ahelyett, hogy a valódi problémák gyökeréig merülnének le, igazgyöngyöt felhozva onnan a gyönyörű, de üres kagylóhéj helyett. Sem Harald, sem Dorekék nem fognak választ adni a nézők esetleges kapcsolati problémáira, és az óvatos, megúszós vég vet ugyan némi árnyékot az addig felépítgetett viszonyrendszerre,  de ellazító-feltöltő terápiának tökéletes választás. Akár aromaterápia helyett is.

Fotók: Orlai Produkciós Iroda