A zenés színházi műfaj megszületésében vastagon közrejátszhatott, hogy a szerelem ezer arcának megénekléséhez újabb és újabb eszközökre volt szüksége a lírai lelkületű ősöknek. Legyen szó operáról, operettről vagy klasszikus musicalről, tetemes részük központjában épp ez a meg nem értett, folyton vágyott érzés áll. Az Átrium Színházba beköltöző Gyilkos ballada pedig azt is bebizonyítja, hogy a téma mélységei akkor is tökéletesen a felszínre hozhatóak, ha a zenei körítést az ütős rockmuzsika adja.

New York, napjainkban – ide invitál meg minket egy érzelmi utazásra a narrátor, akiről időközben persze kiderül, hogy nem is annyira kívülálló, objektív mesélő, mint hinnénk. A Nagy Almában él egy fiatal, heves szerelmespár, Sara és Tom, ám az intenzív vitákkal és fülledt erotikával telített kapcsolat hamar kimúlik, mivel a filmes babérokra ácsingózó férfi egyre távolabb áll attól az ideáltól, amelyet a nő elképzelt magának. A szakítás alkoholmámorba torkollik, Sara segítségére egy szolid, kedves fickó siet, és pár perc alatt már le is pergett a szemünk előtt tíz év: Sara és Michael házasok, egy kislány büszke szülei, minden ütőlap a kezükben van ahhoz, hogy elnyerjek az örök boldogságot – a nő mégis hiányol valamit az életéből. Nem meglepő, de mégis hatásos fordulat: hirtelen összefutnak a már jegyben járó, bártulajdonos, valamennyire megkomolyodott Tommal, és a régi kapcsolat tüze újra maximális hőfokra kapcsol. Sarának választania kell a tisztességes, szerető, de számára kissé unalmas férje és a tiltott, vad, szenvedélyes viszonyt jelentő exe között, és persze a döntéssel a vesztes fél nem elégedett, ezért csak sikerül keresztbe tennie az asszonynak. A címben lévő gyilkos jelző pedig egyértelművé teszi: valakinek az életéért kell fizetnie azért, mert a szíve megtelt szerelemmel.

A vágy állandó tárgyát képező Sarát Muri Enikő kelti életre, aki mindkét férfi karjai közt megjárhatja a mennyet és a poklot. Nem gonosz, nem szánt szándékkal éget fel maga körül mindent, de a józanész helyett szinte mindig is a viharos érzelmeire hallgatva hozza meg döntéseit, miközben végtelenül szereti a lányát, és végig tisztában van a hibáival. A kémia remekül működik mindkét partnerével, mindkét életutat könnyen el tudjuk képzelni számára. Legnagyobb erénye a bátorsága: szembe mer nézni a tettei következményeivel, képes bocsánatot kérni, és lép, bármilyen veszélyes útra is, ha kell.

Mindezek ellenére azonban Michael az, akit végig sajnálatunkkal tüntetünk ki, Veréb Tamás nagyon is szimpatikus figurát hoz a versekért rajongó, aranyszívű, dolgos tanár képében. Tervei vannak, amikért kitartóan küzd, de közben egy pillanatra sem feledkezik meg a szeretteiről, és szinte felfoghatatlan számára, hogy Sarának ez nem elég, a gyönyörű szerelmüket képes hazugságokkal bemocskolni, inkább elhitetné magával, hogy téved. Ismeri a saját hibáit, és ha megérti, képes megbocsátani másokét is. A nézőtérről kikecmeregve pedig nem egy női hangot is el lehetett csípni, amint azt döngicsélik: több ilyen pasi kéne a mi mindennapjainkba is!

A varázslatosnak ható idill befeketítője Tom, akit Kerényi Miklós Máté alakításában ismerhetünk meg. Ő sem gonosz ember, csak fiatalon olyan hibákat követett el, amelyeket felnővén úgy oldana meg, hogy nem törődne a következményekkel. Nem a riválisát akarja tönkretenni, ő csak Sarát akarja szeretni, vele akar élni, tőle szeretne gyerekeket. Impulzívabb, akaratosabb, mint a másik kettő, és ennyi csalódás után sem tudja elhinni, hogy ő akár veszíthet is – ezért is kiemelkedő Tom összezuhanásának pillanata. Gondos terve van a helyzet rendbe rakására, de a megtört tekintetéből mégis az sugárzik: neki már minden mindegy, ha Sara nincs, rosszabb úgysem lehet.

Hiába adja ez a három karakter a történet gerincét, a legjobb szerep mégis a Narrátoré, amelyben Simon Panna Boglárka lubickol döbbenetesen erős, sokszínű énekhanggal, miközben mimikai tárháza minden alkotóelemét felvillantja. Egy pillanatra nem hagyja el a színpadot, hol whisky-s üveggel a kezében, hol a három szereplőt kísérgetve, támogatva-akadályozva festi fel elénk a történet vázát vagy a főhősök jellemrajzát. De mikor csak néma szemlélő, akkor is hangsúlyos a jelenléte, egy-egy cinikus fintor, egy segítő mozdulat, vagy egy puszta szemforgatás is elég ahhoz, hogy rá figyeljünk, a történet végére pedig egyértelműen főszerepet követel magának, joggal.

A Gyilkos ballada rendhagyó keretek közt kelt életre egy tragikus szerelmi történetet, a színpadon helyet foglaló négy fős zenekar mellett csak minimális, több funkciós, kártyalapokat idéző díszlet kerül a deszkákra, a környezetet vagy akár egy kislányt is csak szimbolikusan helyeznek a térbe egy-egy mozdulattal a színészek. A zene szinte egy percre nem hallgat el, a négy fiatal kieresztheti a hangját, de remekül töri meg ezt az intenzitást néhány líraibb betét is (a fekete-fehér francia filmeket megidéző, felhúzott babákként keringőző négyes pillanata volt a személyes kedvencem), és bár a gyors történetvezetés miatt nem ismerhetjük meg a szereplők lelkének túl sok rétegét, még így is érhetővé válik minden döntésük, ismerősökként köszönhetünk rájuk. És ahogy az utolsó, fülbemászó dalt hallgatjuk, a szánkat húzva kénytelenek vagyunk egyet érteni velük: akár mi is lehetünk a következők, akik az ő útjukra lépünk.

Fotók: Gyilkos Ballada