Az utóbbi években divatos szókapcsolattá vált a guilty pleasure, avagy a bűnös élvezet: olyan elfoglaltság, „néznivaló”, amely nem tanít, fejleszt, magvas gondolatokat sem plántált az arra fogékony fejekbe, ezért talán még némi bűntudatot is érzünk szemmel fogyasztása közben, hisz az adott dolog csak puszta létével szórakoztat, és ennél nem is vágyik többre. A Játékszínben futó 39 lépcsőfok is ilyenfajta élvezet, nettó két óra esztelen nevetés, amely nem árt senkinek, de a nézőnek bizony nagyon jól esik!

John Buchan regénye, majd az ebből készült Hitchcock-film még egy szövevényes, gyilkosságokkal fűszerezett kémsztori volt, ám ennek a feldolgozásnak a savát-borsát az adja, hogy a közel félszáz karaktert összesen négy színész kelti életre, közülük ketten vagy féltucatnyi szerepen osztozkodnak. A történet szögegyszerű, és nem egyszer némiképp az élvezet rovására is megy, mikor az alkotóknak emlékeztetniük kell minket, nézőket arra, hogy a sztorinak valahová csak ki kell futnia, ezért kénytelenek háttérbe tolni a szerepváltásokban lubickoló színészeket Richard Hannay kálváriája kedvéért. Főhősünknek ugyanis ez a becses neve, aki teljesen véletlenül csöppent bele egy országokon átívelő összeesküvésbe, csak azért, mert egy éjszakára menedéket adott egy üldözött nőnek a lakásában. Pechjére, a hölgyet másnap egy késsel a hátában látja viszont, és mivel gyilkosai már rá lesnek az utcán, Hannay a menekülés mellett dönt, illetve elhatározza, hogy utánajár, mit derített ki a néhai Annabelle, amiért az életét kellett adnia. A vállalkozás azonban több sebből vérzik: Annabelle csak pár ködös, összefüggéstelen szót osztott meg Richarddal, és a férfi elfelejtette elrejteni a holttestet, így már nemcsak az ismeretlen gyilkosok, hanem a rendőrség is a nyomában van. Így loholnak együtt a misztikus Skóciába, ahol vízi szörnyek, temperamentumos férjek, függetlenedési vágytól fűtött aggok és feljelentgetni szerető nők egyaránt keresztezik hősünk útját – utóbbi pedig hamarosan elválaszthatatlan társa lesz, mivelhogy két álrendőr közbelépésének hála a kettős csuklóira közös bilincs kerül. A nő, Pamela nem kevés galiba után ébred rá, hogy Richard a jelek ellenére tényleg ártatlan, és végül már együtt küzdenek meg a galád professzorral, hogy megvédjék Nagy-Britannia megjegyezhetetlen hadi titkait, és még arra is fény derül, hogy mégis mi az a 39 lépcsőfok.

A négyesből egyedül Lengyel Tamás az, akire csak egy szerep megformálása jutott – de Richard Hannay-ként szinte végig színen van, a történet motorjaként szállít minket nevettető akadályokon keresztül a happy endig. Unalmában és kalandvágya révén csöppen bele a bűnügybe, rögtön a kellős közepébe, és olyan kitartóan üldözi a megoldást, hogy egy percig sem teszi fel magának a kérdést: ugyan miért segít egy ismeretlen, halott nőnek, akihez semmi nem köti? Kellően cinikus, így fanyar mosollyal viseli a csapásokat, a talpraesettségére sem lehet panasz, hiszen minden zűrös helyzetből megtalálja a kiutat, és bár tisztában van sármja lehengerlő erejével, csak akkor él vele vissza, ha nagyon muszáj. Még ha Lengyel Tamás előtt nem is állnak olyan lehetőségek, mint szerepváltó kollégái előtt, élmény nézni, ahogy felvázolja előttünk ezt a félreértett, nagyszívű és pikírt aranyifjút.

A kompánia egyetlen színésznőjeként Lévay Viktória négy nőalakot is megformálhat – bár természetesen a darab ennél sokkal többet vonultat fel. Ő a drámát kirobbantó, határozott és leleményes Annabelle, a túlfűtött, munkájában nem mindig jeleskedő bemondónő, a jobb sorsra érdemes, tájszólásos skót feleség, aki szívesen elszökne a jó vágású idegennel – és természetesen ő Pamela, aki a második felvonásban bontakozhat ki. Eminens kisdiákként rendre feljelenti Richardot, akivel a véletlen újra és újra összesodorja, majd mikor már elválni sem tud tőle, legszívesebben a tíz körmével kaparná ki a gyilkos zöld szemeit. Az összeláncoltság azonban nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is közelebb hozza őket egymáshoz, Pamela is lejjebb ad idegesítő kékharisnyaságából, és végül egy segítőkész, bátor nőről hullik le a bilincs.

A show-t azonban egyértelműen Nagy Sándor és Szirtes Balázs kettőse lopja el – néha szó szerint is, hiszen nem egyszer Hannay megformálójának kell visszaparancsolnia a háttérbe a közönség rajongásától túllelkesülő, önmagát produkáló duót. A két színész számtalan szerepben tűnik fel, ugyanolyan könnyedséggel alakítanak nőt, mint férfit vagy akár állatot, és süt róluk, mennyire élvezik ezt a nem mindennapi lehetőséget. Bár a kémtörténet szempontjából sem elhanyagolható a szerepük, a legemlékezetesebbek mégis azok a pillanatok, amelyek a puszta szórakoztatásért születtek – elég csak a Loch Ness-i szörny vagy a lápvidék „vadállatainak” felbukkanására gondolni, és még napok múlva is hullik a könnyünk a gondolatra.

A 39 lépcsőfok is az a típusú előadás, aminek először adnunk kell vagy 10 percet, hogy berántson minket ebbe a szürreálisabb világba, de aztán nem ereszt a minimális kellék és a vetített díszlet körében játszódó történet. Az is igaz, hogy az előadás a második felvonásra némiképp veszít a lendületéből (ekkorra már muszáj kicsit visszaszorítani az önfeledt bolondozást a nyomozás érdekében), de panaszra még ekkor sem lehet okunk, mert a színészek mindent megtesznek azért, hogy mi jól érezzük magunkat – abban pedig nincs hiba!

 Fotók: Játékszín