Könyvmoly lévén vereségként élem meg, ha egy könyvet képtelen vagyok befejezni – még ha nem is nyert meg magának a történet, akkor is igyekszem „kivégezni”, és csak nagyon keveseknek engedem meg, hogy legyőzzenek. Az egyik ilyen felettem diadalmaskodó Miguel de Cervantes Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha című vaskos műve volt (mentségemre szóljon, 14 éves voltam), majd a musical zenei anyagának első meghallgatása után is úgy véltem, mi nem leszünk örök barátok a bús képű lovaggal. Aztán az újrahallgatások és Szakácsi Sándor előadásában az Álom című dal gyökeresen megváltoztatta a véleményemet!

Az alapsztorit átszövő kerettörténet szerint az író hű segédjével együtt börtönbe kerül, miután botor módon mindenkire egyaránt kötelezőként értelmezte az adózási törvényeket – mielőtt azonban bírái elé kerülne, rabtársai előtt is bizonyítania kell ártatlanságát. Mivel az illusztris társaságot főképp piti bűnözők, prostituáltak és futtatóik alkotják, akik már rég elfelejtették az álmodozás szépségét, Cervantes egy fantáziajáték segítségével próbálja védelmezni elveit, bevonva a többi rabot is – mondván, úgyis ráérnek. Így születik meg Don Quijote (született: Alonso Quijano) lovagi alakja, aki eszményei révén óriásnak látja a szélmalmot, kastélynak a züllött fogadót, és szűzi úrnőnek az ágyról ágyra járó cselédet. Mivel az őt körülvevő világot túl szörnyűnek, merevnek és értékektől mentesnek tartja, egy rózsaszín felhőkkel kiszínesített görbe tükröt tart az általa lenézett társadalom elé. Csakhogy a társadalom nem kér ebből a tükörből. Igaz, míg ezzel főhősünk is szembesül, addig a nemes őrült kalandból őrült kalandba csöppen hű Sanchójával az oldalán, miközben a gyengék és elesettek önzetlen segítőjeként még a sorozatos bukásokat is vállalja, mert vallja, a jó ügy érdekében még a vereség sem haszontalan. Környezete kezdetben csak a bolondot látja a lovagban és a kitalálójában is, de ahogy Don Quijote, úgy Cervantes is egyre több szívet fordít át az erkölcs, bátorság és jó szándék oltára felé, fokozatosan egyre többen követik a naiv idealistát, egy letűnt kor gyermekét – hogy aztán ki más kárán, ki a saját bőrén tapasztalja meg, hogy hiába álmodunk szebb világot, a valóságban a kegyetlenség még mindig kipusztíthatatlan. De rajtunk múlik, meddig…

Németh Attila neve könnyen összeforrhat Don Quijote-éval, olyan lenyűgöző alakítást nyújt a címszereplő szedett-vedett gúnyájában. Sem Cervantesként, sem Quijote-ként nincs szüksége erőszakosságra, durvaságra, egész kiállásával sugározza a nemességet, a tiszteletet érdemlő egyenességet, amely nem hátrál meg, bármilyen akadállyal vagy ellenféllel is kerüljön szembe. Reménytelen álmodozó, aki még abban is meglátja a szépet, amiben soha nyoma sem volt, és pusztán cselekedetivel plántálja bele a környezetébe a hasonlóan nemes gondolatokat. Bár minden gesztusába bele van írva, hogy tudja, a bukás a sorsába van kódolva, mégis rendületlenül megy az általa kijelölt úton. Dulcinea tragédiája és a Tükörlovaggal való párbaja ugyan összezúzza a lelkét, szívbemarkoló a kudarcba való belebetegedése, de az utolsó pillanatokban mégis visszatér az a hős, akire a becsontosodott világnak szüksége van. Minden percében pazar alakítás, de nem véletlen, hogy a legdörgőbb, szűnni nem akaró tapsot az Álom című dalért kapja – a legkiemelkedőbb pár perc az amúgy is remek előadásban!

Az örök reménykedő mellé örökké vidám segéderő jár, és Serbán Attila lubickol a két lábon járó közmondásgyűjtemény, Sancho Panza szerepében. Kiskutyahűséggel megáldott bőrönd- és fegyverhordozója az elsőszámú humorforrás, állandó izgágaságával lop vidám színeket „kegyelmessége” komor erkölcsi kinyilatkoztatásai közé. Bár lelke mélyén tudja, hogy gazdája álomképekben él, többségében elmebajosként viselkedik, Sanchója csak kezdetben kérdőjelezi meg Don Miguel döntéseit, de még akkor is vakon követi – hiszen szegről-végről ő is bolond. Nem az esze a legélesebb fegyvere, de ez nem is csüggeszti el, hiszen tudja, hogy mindig megtalálja azokat a szavakat, amellyel visszacsempészheti a lelkesedést a lovagba, sőt, egy idő után akár Aldonzába is. Egy pillanatig nem hiszi, hogy felesleges lenne újra és újra felszedni gazdáját a földről a „vesztes csaták” után, és ha tehetné, még a halálba is vele menetelne – és talán lehetősége is adódott rá…

A fantáziavilágban élő kettős remek kiegészítése a női főhős, Nádasi Veronika ezúttal Aldonza-Dulcinea szerepében brillírozhat. Don Quijote emeli piedesztálra Dulcineát, de a valódi Aldonza távol áll az eszményi hölgytől: őt a sok szenvedés és keserűség földhözragadtá, rideggé, tüskéssé tette – látszólag. A csapásokba beleedződve tanulta meg, hogyan védheti meg magát, és bár a túlélés érdekében a testét is kénytelen áruba bocsátani, még is felette áll akár az álságosan ájtatos, de pénzsóvár Antoniának is (Füredi Nikolett). Sokáig ellenáll a lovag szuggesztív, de ábrándos képzelgéseinek, de előbb-utóbb őt is elkapja ez a hullám, és még ha tisztában is van rajongója bolondságával, támogatja, vele együtt menekül el a zord világból az álmok tiszta mezejére – csak hogy onnan még fájdalmasat zuhanhasson a valóság karjaiba, hála a bosszúálló Pedrónak (Illés Zoltán) és bandájának. Szólói is remekül leképezik Aldonza szerepívét, Veronika mindben kieresztheti senkiével össze nem téveszthető hangját, de meggyalázását követő dala mindet felülmúlja.

Cervantes és Don Quijote érveivel rendre a Bálint Ádám alakította karakterek – Herceg, Carrasco és Tükörlovag – kerülnek szembe, és bár a sötétebb, csodamentes társadalmi normákat hangoztatva ő igyekszik befeketíteni a főhős idealista kijelentéseit, amelyekkel még a bukását is elősegíti, mégsem lehet őt negatív szereplőnek bélyegezni. Őt már elhagyta a hite, keserűvé tette a világ, és esélyt sem adna Don Miguelnek, hogy kirángassa őket a megszokott szürkeségből. Csak muszájból, a börtönbeli hierarchiában kivívott pozícióját féltve száll be a játékba, de kezdetben azt is belülről bomlasztaná, majd Carrasco amatőr nemtörődömsége átfordul a fellengzősségbe, amint elkapja a gépszíj, Tükörlovagként pedig csak szavakkal, az igazság kimondásával, a Quijote által széppé festett tükörvilág lecsupaszításával is képes összetörni a főhőst – és talán a bennünk lakozó bús képű lovagokat is.

Fontos pillanatokat kap még Pálfalvy Attila is a Kormányzó szerepében – e név alatt ő irányítja a börtön minden söpredékét, szavára még a Herceg is kénytelen meghajtani magát, még ha süt is róla az ellenérzés. Neki kell ítélnie Don Miguel felett, míg a rácsok mögött várnak a külvilág döntéseire, és az ő kíváncsiságának köszönhető, hogy egyáltalán elkezdődhet Don Quijote története. Hamar megízleli a játék kellemes ízét, már örömmel ölti magára a Fogadós jelmezét, és mint minden jó kocsmáros, úgy igyekszik vendégei kedvére tenni, hogy a zsebe is megtelhessen, és a berendezés is épp maradjon, ezért ekképpen is támogatja az általa lovaggá ütött kisnemes ábrándkergetéseit – és nem mellesleg egy olyan fenyegetési szófordulatot kaphatunk tőle, amit valószínűleg a darab után minden második néző elsütött már odahaza!

A Budapesti Operettszínházban a vírus miatt mostoha körülmények között bemutatásra került musical ugyan látványvilágban a mai korba került (dicséret illeti a jelmez- és a díszlettervezőt is a látványért), de egy pár, például a motoros bandákra tett utalást leszámítva ugyanolyan kortalan, mint az alaptémája. Ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, amelyek néhány pohár vörösbor mellett talán már mi magunk is feltettünk: érdemes-e szebb világot álmodnunk magunknak, érnek-e még bármit a régi értékek a mai taposómalomban, az számít-e, hogy hogyan élünk, vagy hogy hogyan halunk? A szívünk mindenképp a címszereplővel ért egyet, de a valóság sokkal inkább a Tükörlovag képét veri vissza ránk – de talán ez is olyan helyzet, amiben önjelölt Don Quijotékként még akkor is megérné küzdenünk, ha tudjuk, nagy az esély a vereségre… Hisz „győzelem, vereség, mit számít? Ami számít, az a hit!”

Fotók: Budapesti Operettszínház