Bár nekünk, magyaroknak gyakorlatilag szinte semmi közünk hozzájuk, sokan mégis izgatottan követjük a brit királyi család életét: együtt szurkoltunk Vilmosnak és Katalinnak, vártuk Harry és Meghan első gyermekének születését, húzzuk a szánkat Károly láttán, siratjuk még mindig Dianát, és tiszteljük a rendíthetetlenség mintaképét, II. Erzsébetet. Ugyanakkor az emberek többsége a képeskönyveket is szereti, lapozgatva csodálja a gyönyörű festményeket,  fotókat, miközben tudjuk, hogy életünkre legalább olyan csekély hatást gyakorol az egész, mint a királynő és családjának mindennapjai. Mintha ez a két tevékenység, a királyi rajongás és a fotókönyv pörgetése kapcsolódna egybe a Vígszínház Pesti Színházában „trónoló” Audienciában is.

A történet bő 60 évet ölel fel, és hősnője maga II. Erzsébet – illetve néha csak Erzsébet, hiszen a visszaemlékezésekben még – relatíve – egyszerű, nem trónörökös kislányként is láthatjuk. Az időutazáshoz gyakran idegenvezetőt is kapunk a kamarás személyében (Karácsonyi Zoltán), aki információkban gazdagon festi le nekünk a királyi család miliőjét, a folyton cserélt kárpithuzatoktól kezdve a Tescóból vásárolt hősugárzókig. Az Egyesült Királyság hagyományainak megfelelően a királynő minden kedden 18:30-tól – illetve kezdetben még 17:30-tól, de ezt a szokást a gyerekek megtorpedózták – 20 percen át fogadja a kacsatojás kék színű szobában aktuális miniszterelnökét, akivel átsuhan az előző hét eseményein, esetleg még a jövő heti terveket is érintik. Természetesen az audienciák nem ragaszkodnak mindig ehhez a merev formához, szóba kerül itt gyerekkor, család (többek között Károly és Diana szakítása, amelyhez képest a kurd menekültválság könnyű ujjgyakorlatnak bizonyult), kényszerbetegség és a modern technika térhódítása is, Erzsébet minden miniszterelnökével igyekszik megtalálni a politikamentes, barátságos – és nem baráti – hangot. Volt ideje gyakorlatot szerezni, hiszen a darab által felfestett idő alatt nem kevesebb, mint 12 kormányfőt fogyasztott el (Theresa May és Boris Johnson csak a mű megírása után csatlakozott a díszes kompániához), kezdve a pökhendi, kioktató Winston Churchillel (Lukács Sándor) egészen a barokkos körmondatokkal felszerelt és hallgatósága elbóbiskolásával mit sem törődő David Cameronig (Hirtling István). Persze nem láthatjuk mind a „piszkos tizenkettőt”, van, akit csak megemlítenek, míg a nem túl szép emlékű Tony Blair csak „hangként” van jelen, mikor az iraki beavatkozást, amely szerencsés kimenetele mellett annyira kardoskodott, Anthony Eden (Gados Béla) hasonlóan borzasztó végeredményű, szuezi válságba való beleugrásával állítják párhuzamba. Bár az előadás leírása alapján azt hihetnénk, kronológiai sorrendben lépkedünk előre a trónra lépő, fiatal Erzsébet nehézkes napjaitól az erőskezű, határozott nagymama-királynő jelenéig, valójában ide-oda ugrálunk az idővonalon, sokszor igazi iránytű nélkül, és nem is teljesen egyértelmű, hogy miért éppen ezeket a momentumokat és miniszterelnököket csipegette ki a történelemből az író – talán épp itt nyílt ki nála a képeskönyv, akárhányszor csak felcsapta?

Az átöltözésekben és parókaváltásokban is bővelkedő főszerepet Halász Judit játszotta, neki jutott a feladat, hogy a trónra lépéstől kezdve bemutassa a nézőknek, miképp is formálta a világpolitika ezt a fiatal nőt azzá az ikonná, akinek az arca ott virít még a fonton is. Többségében joviális, szinte kislányosan, majd nagymamásan beletörődő, vidámabb kedélyű nőt kapunk, aki óvatosan, de kedvesen bánik az „ápoltjaival” – hiszen mint végül megtudjuk, valahol minden brit miniszterelnök bolond, és Erzsébet ezeken az audienciákon gyakorlatilag a tüneteiket igyekszik csillapítani. Néha azonban kénytelen kilibbenni a magára erőltetett szerepkörből, John Majorrel (Kőszegi Ákos) szemben először látjuk megbánni a hibáit, majd később azt is megértjük, mire célzott: a mindenek felett állóságához csökönyösen ragaszkodó, hajlíthatatlan nemesasszony kirohanásának leszünk tanúi. De látjuk ennél még nagyobbakat hibázni is az előbb említett két válság esetén, miközben izgalmasra, amolyan nőiesen csipkelődőssé, maróvá válik Margaret Thatcherrel (Igó Éva) való csörtéje is. A politikából kénytelen kivonni magát, a véleményét szinte sosem tudhatjuk meg, mégsem marad súlytalan, minden gyerekgeneráció kedvenc Halázs Juditjának még a sok szövegtévesztés ellenére is sikerül többségében uralnia a színpadot, és lehetősége van felvillantania a szigorú arc mögött lakozó embert is – elsősorban az ifjúkori énjével (Lengyel Maja/Várkonyi Véda) közös jelenetekben.

A miniszterelnökök felváltva asszisztálnak hősünknek, kinek csak egy kihallgatásnyi idő jut, kinek kettő is, de a legszerencsésebb mind idő, mind karakter tekintetében is Hegedűs D. Géza, aki Harold Wilsonként járhat be szomorú karakterutat. Első megválasztásakor még egy bumfordi, majdhogynem tahó, nagyképű, cinikus munkáspárti „kisember”, aki egyszerre akar a burzsoázia orrára koppintani, és kicsit csillogni a légkörében, majd a Balmoral-beli jelenet igazi jutalomjáték számára, humoros megmozdulásaival  lopja be a szívünkbe a 1964-70, majd 1974-76 között kormányfői pozíciót betöltő Wilsont. Majd jön a mélyrepülés, az Alzheimer-kórba beletörődő és –roppanó férfi szomorú búcsúja, akit még az is megsajnál, aki még korábban nem is hallott erről a politikusról.

Az Audiencia kellemes, szemet gyönyörködtető kikapcsolódást nyújt, de már a szünetben is az volt az érzésünk, hogy azt leszámítva, hogy szinte végig ugyanazon az egy helyszínen játszódik, egyazon főszereplővel, nincsen semmilyen komolyabb vezérfonala, csak ugrálunk ide-oda az időben, kiragadva egy fontos vagy kevésbé fontos pillanatot a britek regnáló uralkodójának kedd esti elfoglaltságaiból. Szép, szép, mint egy képeskönyv is, színes is, még zene is szól mellé (bár legtöbb esetben nem értettük a választást), megmosolyogtat, itt-ott elszomorít – de a legtöbb, amit gondolatként a fejünkbe plántál: ha ennyire „funkciótalan”, akkor mégis meddig marad még fenn a brit királyság a XXI. század napjaiban?

Fotók: Vígszínház