A klasszikus orosz drámák, Shakespeare-i vagy francia szépirodalmi alkotások egyik lebilincselő alkotóeleme, hogy a szövevényes történet olvasása/nézése közben sejtjük, érezzük: ilyen velünk sosem történhet meg, nem kell gyilkosságokért lihegő királyi udvarokban lavíroznunk, a véres osztályharc is kiveszett tán napjainkból, depresszív pillanatainkban is inkább a cselekvés felé lendülünk, minthogy a lelkünket szétanalizálva üljünk elfonnyadt babérjainkon. Viszont az olyan kortárs művek, mint például Nina Raine Nemek és igenek című darabja, húsbavágóan maiak, és tükröt tartva üvöltik a néző arcába: bármelyik szereplő lehetnél akár te is!

Magazinosan gyönyörű életképbe csöppenünk bele: Kitty és Edward első gyermeke nemrég született meg, a házaspár gyönyörű otthonát tatarozgatja, ahová rendszeresen eljárnak családos és szingli barátaik is, a szurkálódásokat követő nevetések sosem fogynak ki, és az ügyvédként jeleskedő férj sorozatos sikerei miatt nem kell a holnap miatt aggódniuk. Ám amint megkapargatjuk a retust, kiderül, hogy a bili ingatag lábakon áll: a baráti házaspár viharos válásra készül, a színésznő biológiai órája egyre hangosabban tik-takkol, a szingli házibarát kénytelen a bíróságon harcba indulni Eddel szemben egy megerőszakolt nő ügyében, Kitty pedig lassacskán ráébred, hogy a boldogság már rég kiköltözött az életéből. A múlt felhánytorgatása és a bántalmazott nő, Gayle visszafordíthatatlan, kétségbeesett lépése pedig elindítja a lavinát, a bosszúból és kíváncsiságból elkövetett megcsalások az idill mellett a baráti társaságot is szétzilálják, és végül Ed és Kitty minden korábbi érzelmüket feledve, vicsorogva száll szembe egymással – de miért is? A fiukért? A győzelem érzésért? Egymásért? A bűvös szóért: sajnálom? És egyáltalán, kinek van igaza ebben a helyzetben, ki hibázott nagyobbat, helyre lehet-e még hozni a téves lépéséket? A nemi erőszak kérdésköre már kilép a tárgyalóterem falai közül, de mi számít vajon otthon, a zárt ajtók mögött erőszaknak, és meddig lehet ezt fegyverként villogtatni? Mennyit ér az a szó, hogy nem? Változhat a súlya attól függően, hogy ki mondja kinek? Nem ez az egyetlen olyan kérdés, amelyet a mű felvet a nézőkben, azzal a küldetéssel, hogy a választ mindenki magában keresse meg – és tegyen meg mindent azért, hogy elkerülhessen egy hasonló helyzetet, amelyet csak a színházban jó (bár lúdbőröztető) végignézni.

A hátak borsóztatásának egyik legfőbb felelőse Lengyel Tamás Edwardja: az alfahím férj, ügyvéd és a baráti társaság szószólója, aki fényes karrierje során már annyira azonosult az áldozatok és a vádlottak igazságával, hogy a mindennapi életében is kikopott belőle az érzelmek java, csak a győzelemorientáció és a cinizmus maradt a felszínen. Na meg jó néhány dühkitörés, amibe beleremegnek a színház falai is, míg mi a székbe szegeződve, szeppenten kapkodunk levegőért. Karizmatikus, de nem egy szerethető figura, tisztában van szellemi vonzerejével, és a parókától-talártól távol is ügyvédként, a jéghideg logikából vert pajzsát emelgetve irányít minden beszélgetést, miközben soha nem ismerné be, hogy valaha is hibázott. Akiket nem kedvel, azokat verbálisan elpusztítja, a többiek pedig fennakadnak a hálójában. A probléma csak akkor kezdődik, mikor onnan mégis kicsúszik valaki – a kedves neje. Összetörését szemlélni fájdalmas, még akkor is, ha képtelenek vagyunk sajnálni. Nem is kesereg soká, újra és újra harcba indul, ha kell, a legkegyetlenebb módszerekkel. Hátborzongatóan briliáns alakítás.

Méltó párja Bata Éva, a látszólagos tökéletes boldogságot is szétzilálni merő, karakán feleség, Kitty szerepében. Ő a társaság összetartó ereje, habarcsa, nyitott füllel hallgatja mások panaszait, megoldást is keresne a bajokra, és látszólag túllép azon, hogy Ed lassan egy évtizede elnyomja. De végül csak felébred Csipkerózsika-álmából lelke lázadóbb fele is, és egy rég eltemetett sérelemért szeretne előbb bocsánatkérést kicsikarni – ennek hiányában azonban ráébred, hogy tévúton járt, és neki más életet kell, hogy adjon a sors. Ha hiszünk a szabadkozásának, akkor hebehurgya, ha nem hiszünk, akkor önző módon próbálja kiküszöbölni a csorbát, mikor a végre párra találó barát karjai közé veti magát, de a matek is félrecsúszik: bele is szeret a férfibe. Csak lassacskán értjük meg, hogy ez a földre szállt angyal szerepbe kényszerített nő valójában végig boldogtalan volt, és arra vágyott, ha neki fáj, akkor fájjon körülötte mindenki másnak is. De ha van valaki, aki képes szembeszállni Ed bosszúhadjáratával, az ő!

Persze minden baráti társaságba kell egy ember, aki kicsit más, mint a többi, és akit távollétében a többiek kíméletlenül kibeszélhetnek – ez a darabban Tim, akit Bereczki Zoltán alakít. Kicsit szerencsétlenebb, mint a többi flótás, határozatlanabb, halkabb, kevésbé karizmatikus, és hosszú éveken át a nőkkel sem volt szerencséje, ráadásul a tárgyalótermekben sem brillírozik annyit, mint társai – pedig az idegenekkel szembeni ridegségben már ő is egyre nagyobb gyakorlatot szerez, amennyiben a legfőbb szentség, a jog kerül szembe az érzelmekkel. De neki még fedetlenebb a szíve, ha nem dolgozik, még erősebben dominálnak benne az érzések, legyen az a szeretetre vágyódás, a frusztráció vagy éppen a düh. Gyarlóságai, esendőségei még éppen azon a fokon állnak, amellyel még képesek lehetünk szimpatizálni, miközben egyre jobban belesodródik társai mesterkedéseibe.

Schmied Zoltán Jake-ként gyakorlatilag az a szereplő, aki miatt elkezd repedezni az idill burka a csapat felett. Nem egyszer megcsalta a feleségét, ami miatt nem érez megbánást – miért is tenné, mikor teljesen rendjén valónak tartja? Belesavanyodott a nem kívánt házasságába, és fel sem merül benne, hogy az asszony előbb-utóbb megelégelheti az ő életmódját. Akkor azonban hol sebzett vadállatként üvölt, hol megbántott kisfiúként sír-rí. A kátyúból azonban mégis kiverekszik magukat, és mintha Jake lenne az egyetlen, aki tanul a múlt hibáiból, macsós vonásait nem feledi, de sokkal melegszívűbb, megértőbb szereplővé válik.

Pálfi Kata Rachelje elsőre a kőszikla ügyvédasszonynak és családanyának tűnik, és bár a gyeplőt a későbbiekben sem szívesen engedi ki a kezéből, kiderül, hogy a kifelé sugárzott határozottság és ridegség alatt bizony rettenetesen tud fájni. Ő sem egy kudarcba beletörődős típus, keményen megküzd Jake-kel, megízlelteti a férfivel azt, amit főzött, végül mégis képessé válik megbocsátani (még ha ezt a többségünk rossz ötletnek is tartja). Érdekes pillanat, hogy a családon belüli erőszak esetében ő pont az ellenkező álláspontot képviseli, mint amit a néző (nőként) várna tőle, ezzel még tovább színesítve a karaktert.

Kicsit kilóg a csapat sorából Zara, az egyetlen nem jogi pályán boldoguló barát is: a színésznőt Kovács Patrícia kelti életre. Megveszekedetten keresi a szerelmet (illetve egy idő után inkább a férfit, akinek gyereket szülhetne), nyíltabb, érzelmesebb, bohókásabb és kicsit butuskább is, mint a társai – és mindezekkel ő is tisztában van, így ez egy pillanatig sem okoz számára hátrányt. Örökösnek tűnő vidámságával ösztönösen is rávesz minket, hogy szurkoljunk neki, remekül irányítja a tesztoszterontól túlfűtött, macsópárbajba bonyolódó férfiakat – és talán ő koppan a legnagyobbat a pokol elszabadulásakor. Ekkor láthatunk a könnyedség maszkja alá, amely alatt egy megkeseredett, csalódott, elárult és folyton félretolt nő áll, aki lassan mindent elveszít.

A legkevesebb szereplési lehetőséget kapja, mégis a legemlékezetesebb, legszívfacsaróbb alakítást nyújtja Pokorny Lia a megerőszakolt nő, Gayle szerepében. Nagyon elüt a többi karaktertől: a gondtalan, vagyonos, művelt elittel szemben ő az egyszerű kisember, nincs kifinomult beszéde, gazdag szókincse, könnyen összeroppan, nehezen áll ki magáért, iszik is, labilis is. Már az első jelenetekben összepréselt szájjal sajnáljuk a súlyos traumán átesett nőt, igazi fájdalmat okoz, ahogy Ed összezúzza a bíróságon, de a legkomolyabb gyomrost akkor viszi be, mikor a per elvesztése után felbukkan a férfi lakásán. Az a monológ még sokáig a fülünkben fog csengeni…

Bár a Centrál Színház repertoárja javát még mindig a könnyedebb, remekül interpretált nevettető darabok teszik ki, a teátrum egyre gyakrabban ránt elő a kalapból komolyabb, és még inkább a mai kor hétköznapi emberének életére reflektáló drámákat. A tükör nem görbe, de mégiscsak tükör, ebbe a ténybe menekülhetünk, mikor a világot jelentő deszkákon zajló eseményeket bámulva azt szemléljük, hogyan tudnak a szavak ölni, miképpen keseredhet meg a jó szándék annyira, hogy már inkább porrá zúzza azt, akin eredetileg még segíteni akartak. A Nemek és igenek nem egy felemelő darab (még ha a vége kissé rózsaszínebbre is sikeredik, mint amire számítanánk), de nagyon kell látni!

Fotók: Centrál Színház