Ha balkáni fekete komédiáról van szó, valószínűleg mindenkinek a Macska-jaj jut azonnal eszébe. A legendássá vált kultuszfilmből bárki tud idézni egy-egy sort, annak ellenére, hogy a többség talán nem is látta, és mind tudjuk, hogy a délebbi régió simlis, szennyes, borzongató mindennapjaiba enged bepillantást a maga groteszken humoros módján. A Pesti Magyar Színházban lakó rokona, A maratonfutók tiszteletkört futnak a sarokpontjait tekintve teljesen megegyezik a nagy előddel.

A történet gerincét a Topálovity família adja, amelynek egy fedél alatt él 5-6 generációja, a huszonévestől a másfél évszázadosig, és vagyonukat mind a közös, kétes vállalkozásuknak köszönhetik: ők ugyanis koporsókészítők. Az elmúlt 100 évben a Végtelen Nyugalom Kft. már 50 koporsót készített, amelyet közel 20 ezer alkalommal értékesítettek. Nem kell ahhoz nagy matematikusnak lenni, hogy rájöjjünk, messziről bűzlik az egész: Topálovityék a jó üzleti érzékkel és tárgyalási pozícióval rendelkező Piton Billel (Horváth Illés) szövetkezve kiásatják a temetőből a koporsóikat, és némi restaurálás után ugyanazt az 50 darabot adják el a megrendelőknek, újra és újra. A kemény munka mellett pedig annyi nőt tesznek magukévá, amennyit csak lehet, hiszen ebben a világban a nők nem többek egy vonzó, akarattalan tárgynál, amelynek egyetlen célja a folyamatos szexuális kisugárzás fenntartása és a férfi vágyak kielégítése (hoppá, ez kettő, de valahol mégis egy és ugyanaz). Így tehát hamar körvonalazódnak a família szentségei: a pénz, az élvezetek, a pénz, a nők, a pénz, az egymással minél nagyobb kiszúrás, a pénz, a családi egység, na meg a pénz. Mivel ebben a különleges családban minden apának csak egy fia születik (vagy nem), mérhetetlenül fontos, hogy a következő generáció mindig továbbvigye az örökséget. Azonban a legifjabb Topálovity, Mirko mindenkit kétségbe ejtve kijelenti: ő bizony be nem száll a bizniszbe, nem tetszik neki a tisztességtelen, harácsoló vállalkozás, szerelmével, Krisztinával pedig még a kontinenst is itt hagyná. Az idősebbek tudják, szent feladatot kell teljesíteniük: Mirkót vissza kell terelni a nyájhoz, és nincs olyan eszköz, amit ne lehetne felhasználni ebben a háborúban. És végül szájat húzva ismerjük be mi is: ez a világ bizony nem ereszti el egykönnyen azt, aki beleszületett.

Mirkót, a család fekete bárányát Takács Géza alakította. Elsőre ugyan egy határozott lázadónak tűnik, némi naplopó beütéssel, de hamarosan kiderül, hogy magabiztossága mégsem áll olyan acélos lábakon, a tisztaságát mérhetetlenül könnyen kihasználja és fordítja ellene a környezete, és hiába vannak nagy céljai, mégis, rendre tétlenül nézi, hogyan döntik újra és újra romba tervei tartópilléreit a felmenői és barátai. Teszetoszasága ellenére is valahol szurkolunk neki, és döbbenetes az az átalakulás, amely végül végbemegy a többszörösen átvert, meggyötört fiatal jellemében.

Apját, Lakit Rancsó Dezső megformálásában ismerhetjük meg. Rá még jelentős kulimunka hárul, hiszen a családfa ágainak egészen a végén helyezkedik még el, de a fia felett már igyekszik egyre erőszakosabban érvényesíteni az akaratát, miközben hol a bajsza alatt dörmögve hajtja meg magát az öregek előtt, hol Olja (Soltész Bözse) bájaival van elfoglalva. Az idegei talán neki a legmegviseltebbek, és ezen az sem segít, hogy elgázol egy embert – újabb lehetőséget teremtve ezzel a vállalkozás felvirágoztatására.

A család feje a generációs skála közepe, Milutin – Végh Péter uralja a szerepet és a Topálovity családot is. Bár minden férfi elordibálja a maga véleményét, a döntő szó mindig Milutiné, aki már-már zsarnokian ugráltatja leszármazottjait, és az apjával szemben sem hunyászkodik meg mindig, csak ha az a magasba lendíti a botját.  Sőt, a végrendeletes jelenetnél még az is kiderül, hogy talán belé szorult a legtöbb tisztesség. Neki jutnak a legszarkasztikusabb megjegyzések, egy-egy vitriolos mondattal töri ripityára a rokonai önbizalmát, és támadja meg a rekeszizmainkat.

A Mertz Tibor játszotta Akszentije felett már ugyan kezd eljárni az idő, de ha leküzdi a rakoncátlankodó lábai és az egyre gyakrabban kihagyó memóriája okozta zavarokat, még mindig félelmetes erőt képes képviselni a családban. Bár fixa ideája, hogy utódai meg akarják ölni, valójában ő kavar a legtöbbet a sajátjai ellen, simán az egyik restaurált koporsójukba küldetné őket is. Ha azonban elkapja a nosztalgia hullámvasútja, nincs, aki megállítaná az indulatos, megrázó monológjait!

Mirko révén kerül még a família térképére Ördög Gyenka is, aki egyetlen pillanat alatt megmutatja: még Topálovityéknál is van lejjebb. Sokkal lejjebb! Telekes Péter visszataszítóan brillírozik a surmó tolvaj szerepében, akinek csak a saját vágyai a fontosak, átgázol bárkin és bármin ezek érdekében, miközben olyan undorítóan tapló, hogy már-már öröm nézni. Kihasználja Mirko naivitását, Krisztina tálcán kínált hagyott nőiességét (Gáspár Kata a szerepben gyakorlatilag egy élő guminő, alig-alig ruhában), onnan szerez pénzt és értéket, ahonnan csak lehet, miközben egyként vágyjuk a bukását.

A maratonfutók tiszteletkört futnak kétségtelenül egy igen megosztó darab. A történet maga szinte háttérbe szorul az abszurdan felvázolt társadalmi jelenség, kulturális sajátosságok aurája mellett, nyomdafestéket nem tűrő kifejezés szinte többet hagyja el a szereplők száját, mint a koporsó szó, a gerinctelenség és a nők ilyen fokú kihasználása pedig borsóztatja a hátat. Ugyanakkor a sajátos, záporozó poénok mind robbannak, a színészek pedig remekül, egymást erősítő csapatként mozognak elidegenítő karaktereik gúnyájában, és miközben zsigerileg mind ódzkodnánk a velük való együttérzéstől, mégis egytől egyig kivívják a szimpátiánk kisebb-nagyobb morzsáit, miközben egymásért küzdve teszik pokollá egymás életét ebben a torz versenyben, tudva a nagy igazságot: aki másnak vermet ás, az a sírásó!

Fotók: Juhász Éva/Magyar Színház