Lehet-e nevetni világtragédiákon? Szabad-e viccet csinálni az olyan borzalmakból, mint a háború vagy egy nép koncentrált kiirtására tett kísérlet? Talán ha kikarikírozzuk a múlt véres, megdöbbentő részeit, könnyebben megérthető, hogy egy fanatikus elme őrült ötletéből hogyan születhet bármikor pusztító valóság – a Vígszínházban bemutatott A diktátor a számtalan humoros helyzet lecsengése után szomorú, sötét jövőt vizionál.

A történetünk az I. világháború végnapjaitól kezdve egy fiktívnek mondható, de a valóságra kísértetiesen hasonlító világban játszódik, azon belül is elsősorban a szép Tomániában. Hőseink egy amnéziás, teljesen hétköznapi kis borbély, valamint egy tombolva gyűlölködő, világuralomra törő diktátor. Míg előbbi semmi mást nem akar, mint békét a szerelmének, üzletének és a népének, a zsidóknak, a másik bárkit kiirtana, akik közül legalább egy-két egyén gyanússá válik (és amely csapatnak nem tagja, ugye, barnák?), és amúgy azt sem bánná, ha mindenki neki hódolna, és zsebre vághatná a szomszédos Ausztíriát is. Minimum! Persze ehhez pénz kell, és ki ne tudná, hogy pénze csakis a zsidóknak van, akik ha nem adnak kölcsön, mehetnek a koncentrációs táborba. Sokasodik az idegen nyelven előadott beszédek száma, de nem kell aggódni, néhány pillanat alatt olyan „német” és „olasz” nyelvzsenivé válik a közönség, hogy másnap már mindenki úgy fogja kitessékelni az engedetlen macskáját, csintalan gyerekét vagy túl sokat kérdező titkárnőjét a szobájából, hogy azt mondja: Sipirtzen, ajtó csukken! Miközben a pöffeszkedő, de politikai pályára teljesen alkalmatlan nagyemberek és a simlis politikusok a diktátor kegyeit lesve öltögetik a szálaikat a világpolitika szövetébe, addig a kis borbély véletlenül belecsöppen egy meghasonlott, „áruló” tiszt menekülésébe, annak zűrzavaros világmegváltó terveibe, a táborba – majd a külső hasonlóságuknak köszönhetően a diktátor szerepébe. De hiába kerül a kisember a nagy nemzet élére, ha hasonmása már visszafordíthatatlan bűnöket követett el, és a remény úgy hal el, mint az utolsó füttyszó a sötétségben…

Ifj. Vidnyánszky Attilának nincs könnyű dolga a darabban – na nemcsak azért, mert a főszerep egyszerre két alakot, a borbélyt és Hynkel diktátort jelenti, hanem mert a legszélesebb érzelmi amplitúdókat kell megjárnia a két karakter bőrében, akik között szempillantások alatt kell váltania, és fel kell szántania az egész színpadot a két felvonás alatt. De mindezt olyan briliáns módon teszi, hogy néha gyanakodnunk kell, nincs-e véletlenül kettő belőle? Diktátora a mikrofon mögött egy tajtékzó, szó szerint és átvitt értelemben is fröcsögő, szuggesztív vezér, aki még mindig nem nőtt ki abból a kicsinyes, gyerekkori álomból, hogy egyszer ő lesz a világ ura, ám népe tekintetétől szabadulva már csak a bizonytalanság marad meg a zsarnokból, aki mindig mások támogatására szorul – kivéve, ha hasonszőrű egyedekkel kell rivalizálnia. Borbélyként viszont egy ijedős, a hátteret kedvelő, sodródó, szerelmes férfi a komikus chaplini mozdulatokkal, aki viszont a végén olyan monológot ad elő, hogy még az idő is megáll tőle, legfeljebb csak néhány kiszökő könnycsepp koppanását lehet hallani. Elképesztő teljesítmény!

A borbély életének egyik mozgatórugója Hanna, Szilágyi Csenge alakításában. A zsidó lány elvesztette a szüleit a háborúban, de a bátorsága megmaradt, felvágott nyelvének és gyakran lesújtó serpenyőjének hála még a dúvad tomániai katonákkal szemben is meg tudja védeni magát. Ábrándos, cserfes, de jólelkű teremtés, aki nem vágyik nagy dolgokra, csak egy kis békére, boldogságra, nyugalomra. Elég veszteség érte már az életben ahhoz, hogy képes legyen mindig újrakezdeni, és szinte szívfacsaróan naivan tud hinni abban, hogy egyszer talán minden jobb lesz…

Wunderlich József Schultza az erre reményt adó figura, hiszen a botanikus adottságokkal rendelkező feleséggel bíró tomániai árja a vezérkar egyik legmagasabb szintjéről int be társainak, mikor szembesül vele, hogy a zsidók kiirtásában kellene asszisztálnia. Ezzel persze a halálosnak ígérkező ítéletét írja alá, hiszen menekülnie kell a megtorlás elől, de sírig tartó hálája már felnyitotta a szemét, a becsületet többre tartja a fényes karriernél. A bátorsága ugyan néha-néha meginog – aminek révén egy elképesztően humoros jelenetet kapunk pudingot evő „önkéntes mártírok” képében –, de fifikájának köszönhetően a szorult helyzetekből is ki tud csusszanni úgy, hogy jó barátját sem hagyja maga mögött.

Hajduk Károly Spejze pedig a tökéletes ellentéte, a mindig behódoló katona alakja, aki bárkin keresztül gázolna a saját kis sikere érdekében. Valójában ő Hynkel esze, de néha még a dajkája is, ahogy a megrendült önbizalmú, hisztiző diktátort nyugtatgatja, máskor pedig kellő eréllyel vezeti rá az általa helyesnek vélt útra. Remekül lavírozik a különböző stílusok között, ha kell, mézes-mázas (a Heilo köszönés még sokáig a fülünkben fog csengeni!), máskor diplomatikus vagy éppen könyörtelen. Nem ismer vesztes helyzetet, mert mindből kivágja magát, és mivel ő maga nem feltétlenül vágyik a rivaldafényre, csak arra, hogy a befolyásának mindig érvényt szerezzen, hosszú árnyékot vető alakja még veszélyesebb is, mint maga a diktátor.

A Vígszínházban már egyre inkább bevált gyakorlatnak számít, hogy az előadásokba a közönséget is bevonják – hol effektíve, hol csak annyiban, hogy a negyedik falat lebontva kiszólogatnak, odamondogatnak a nézőknek is a szereplők. A diktátorban mindkét esetre látunk példát, de Ember Márk Tudósító karakternév alatt mozgó alakja mindenképp az utóbbi zseniális példája. Gyakorlatilag narrátorként pótolja ki számunkra egy-egy összefoglalóval a réseket, festi fel a hátteret, és ugrik be mindig a megfelelő szerepekbe, hogy szerves része lehessen a borbély és a diktátor összefonódó történetének: hol flitteres aranyruhában díváskodik, hol a karakternevének megfelelően, tolmácsolva tudósít, míg nem egyszer csodás klarinétjátékával támogatja meg a történetet.

Rövid, de emlékezetes szerep jut Király Dánielnek Napaloniként, aki ránézésre inkább morva, mint olasz, amelyre falrengetően nevettető, anyanyelvén előadott beszédéből és történelmi ismereteinkből lehetne következtetni. Ő Hynkellel szemben talán nem annyira megnyerő, karizmatikus vezető, ellenben ő sugározza a nyers erőt, ezért nem tanácsos vele ujjat húzni. Elhatározásaihoz foggal-körömmel ragaszkodik, emiatt azonban elvakulttá válik, nem is hajlandó más megoldásban gondolkodni – vagy álságosságot feltételezni a vele megegyezőkről.

Chaplin később azt nyilatkozta a film kapcsán, hogyha tudott volna a náci koncentrációs táborok borzalmairól, sosem készítette volna el A diktátort – akkor viszont mi szegényebbek lettünk volna egy görbe tükörrel, amely nagyon is egyenesen veri vissza a rá eső fényt. A nézőtéri világítás lekapcsolása után kell pár perc, míg befogadjuk az abszurd, túlzó mozdulatokat felvonultató, chaplini világot, de aztán olyan könnyedén belesimulunk ebbe a keretrendszerbe, mintha mi is mindig kifordított talpélekkel mozgolódnánk kint és bent. Az áthallások, a mába utalások remekül ülnek, kellő súllyal vannak jelen, nem nyomják el a borbély történetét, hanem megtámogatják ezt a szatirikus, annyira nevetséges képet, ami nem is tűnik igaznak. Pedig sajnos nagyon is az, és A diktátornak megvan az a tökéletes kettőssége, ami a főszerepnek is: ott, a bársonybevonatú székeken még hasfogósan humoros, de később, az éjszakai friss levegőn már dermesztően mellbevágó a valósága.

Fotók: Vígszínház