A klasszikus orosz drámai regények élvezetéhez kell egyfajta hangulat – na meg türelem –, a történet helyett sokszor az elidegenítő karaktereken, lassacskán csordogáló gondolatfolyamaikon van a hangsúly, és a mai rohanó világban ez a fajta andalgás a nehezen megszerethető szereplőkkel bizony nehezen rántja be az embert – de ha már belemerült a havas táj és a szerelmi intrikák tengerébe, nem szabadul egykönnyen. Az Anna Karenina is felmutatja a műfaj minden ékkövét és „hibáját”, és sajnos-szerencsére színpadra helyezve is ugyanaz a minta él, mint a több száz éves könyvoldalakon.

A regénnyel ellentétben itt szinte teljesen háttérbe szorulnak azok az események, amelyekben címszereplőnk nem érintett, csak Levin hasíthat még ki magának jelentősebb szeletet a tortából – de ő is inkább a testvérével (Zoltán Áron) való hitviták, és nem bökkenőkben gazdag szerelmi élete révén. Tolsztoj legendás asszonyalakja az 1800-as évekbeli cári Oroszországba repít vissza minket, elsősorban Moszkvába és Szentpétervárra, de a kitekintés révén betekintést nyerhetünk a vidék életébe is. A fiatal, bájos és köztiszteletnek örvendő Anna azért érkezik Moszkvába, hogy megbékítse hűtlen bátyja menekülni készülő feleségét, ám a családi gubancok elsimítása közben végzetes találkozásban lesz része: az állomáson találkozik a karizmatikus katonatiszttel, Alekszej Vronszkijjal, aki azonnal beleszeret a csodás asszonyba. Anna ugyan igyekszik ellenállni, szíve szavát elnyomva tér haza kisfiához és idősebb, unalmas férjéhez, ám a pétervári tivornyázó elit életébe bekapcsolódva egyre közelebb sodródik Vronszkijhoz, mígnem az ágyában találja magát, a ruháikat pedig tisztes távolságban. A tiltott szerelem már önmagában is a botrány lehetőségét hordozza magában, ám Anna még teherbe is esik, és a férje házában élve várja a pillanatot, mikor életet adhat Vronszkijjal közös kislányuknak. Anna a halál mezsgyéjéről táncol vissza az életbe, korábbi bűnbánatát feledve hagyja el Vronszkijjal az országot, de az olasz kitérő után mégiscsak hazamennek – ám Annát, minden összejövetel egykori üdvöskéjét már kivetette köreiből minden orosz társaság. Az asszony megsavanyodva rostokol otthonában, miközben Kareninnel sem képesek rendezni soraikat, a hűtlenség rémeit látva marja el maga mellől szerelmét, míg végül meghozza végzetes döntését.

A címszereplő káprázatos jelmezeit és vitatható személyiségét Bach Kata öltötte magára. Gyönyörű, méltóságteljes, intelligens és mások gondjaira nyitott asszonyként ismerhetjük meg az ő Annáját, miközben azt is látjuk, hogy a harmonikusnak tűnő élete árnyékában mégiscsak sorvasztja valami. Egy józan hang végig a tisztességről döngicsél a fülébe, ezért ellenáll Vronszkijnak, hosszasan küzd is ellene, de miután megbotlik, már esze ágában sincs felállni, és senkivel sem törődve, maga mögött mindent felégetve adja oda magát az elsöprő szenvedélynek. Meghökkentő, hogyan kopik ki ebből a jóérzésű emberből fokozatosan minden erénye, és hogyan válik a morfium bűvöletében egy bosszantó, gúnyos, magától mindenkit eltaszító hisztérikává. Még a történet néminemű kilúgozása ellenére is bámulatos az a szerepív, amit Bach Katának Annaként be kell járnia.

Vronszkij azonban ezúttal legtöbbször csak asszisztálhat Anna mellett: Orbán Levente meggyőző a maga titokzatos módján vonzó, vagyonos katonatiszt szerepében, de nem felejthetetlen, még az öngyilkossági kísérelte is kimerül egy színfalak mögötti lövésbe fulladó viccben. Nem tudjuk meg, mivel fogta meg Annát, akihez bár a végletekig hű, mintha képtelen lenne belőle szélsőséges érzelmeket kiváltani, egy lassan zakatoló gőzmozdony hevességével küzd a nőért, a nővel. Egyszer látjuk mégis igazán kibillenni a rendíthetetlenség pózából: mikor Karenin Anna halálosnak hitt ágya mellett megbocsát neki, végre Vronszkijból is kitör a bűne miatt szenvedő, sebzett lélek. Hogy aztán ugyanolyan angyali türelemmel szerethesse az ő Annáját.

A szerelmi háromszög harmadik csücske Hegedűs D. Géza Kareninje. Tisztában van vele, hogy a korkülönbség miatt nem lehet ideális férje Annának, de atyáskodó gondoskodásával, szeretetteljes szavakba burkolt, tanítói dorgálásával úgy érzi, épp eléggé magához tudja láncolni a feleségét, és árulása inkább az elveit, a hitrendszerét sérti, mintsem az érzelmeit. Mégis, ez a Karenin sokkal emberibb, szánhatóbb, mint a könyvbéli „gépiessége”, mindannyiunknak fáj, ahogy ő is elfordul ártatlan fiától, és még talán érthetőbb is, hogyan válik a szemforgatóan bigott, hatalmi fölényét mindig használó Lidia Ivanovna (Halász Judit) rabjává.

Levin már Tolsztojnál is a szerethető karakterek csekély táborának generálisa volt, de Kiss Gergely Máté révén válik igazi kedvenccé ez a józan gondolkodású, képmutatástól mentes, dolgos férfiember. Őszinte szerelemmel fordul – a jelentősen leredukált és letompított szerepű – Kitty (Antóci Dorottya) felé, tisztában van saját hibáival, és megmosolyogtató, ahogy zavarában a számára biztos talaj, a tehéntartás témája felé fordul, újra és újra. Képes megbocsátani, új esélyt adni, még akkor is, ha sértett gőgje előbb a magányba zárná, még azon is segítene, akin már végképp nem lehet, és elhisszük: a végsőkig dolgozni fog családja boldogságáért.

Kellemes színfolt még a hányattatott magánéletű Oblonszkij-házaspár is: Józan László csapodár, komolytalan Sztivája képtelen belátni, mennyi fájdalmat okoz a környezetének, mások szoknyája mögé bújva várja a vihar elcsitulását, de ő maga egy fűszálat nem tenne keresztbe azért, hogy elnyerje a bocsánatot, inkább újra és újra vétkezik – de a komikus énjébe szorul némi érdeklődés, gondoskodás is. Rettentő nehéz élete lehet mellette Dolly-nak, Waskovics Andrea pedig megnyerő hitelességgel vázolja fel a joggal felháborodott, megbántott nő tomboló menekülésében megakadályozott, megtört, de mégis küzdeni képes asszony drámáját. Dolly-ja a háttérbe húzódó biztos pont, aki bárkinek támasza lehet, önzetlen segítőkészségével a szereplők javának ad egy-egy lökést, amely talán egy jobb irányba tereli őket.

A Vígszínház Anna Kareninája összességében egy igen jó darab, de a tetemes alapanyagból fakadó rövidítési kényszer mintha a sava-borsa javát is elragadta volna, sokszor sterillé válik, még a legmegrázóbb jelenetek (többek között az utolsó) sem képesek komolyabb érzelmeket kiváltani a nézőkből. Néhány rendezői megoldás kellemetlen, furcsa, más újítások – mint például a görkorcsolyán suhanó, díszletező-térberendező kar vagy a síneken görgő paravánpanel – remekül ülnek a darabban, amely megnézésénél valószínűleg nem hátrány a regény előzetes ismerete sem. Elgondolkodtat, elvarázsol, de tény, ami tény: kicsit kevesebb véres ágyneművel vagy bőröndátpakolással, valamint több felkavaró, viharos érzelemmel ez a darab akár még emlékezetesebb is lehetne – mert így sokszor egy szerelemmentes házasság langyosságára hajaz.

Fotók: Vígszínház