Hiába is tagadnánk, valószínűleg mindünk életében volt már olyan pillanat, amikor többnek, felsőbbrendűbbnek éreztük magunkat másoknál – sőt, egy szemvillanásnyi időre talán még gyilkos indulatok is elöntöttek már minket. Sokakban azonban sajnos ezek az érzelmek jóval hosszabb időre ütnek tanyát egy tizedmásodpercnél, és ha a gondolatokat tettek is követik, akkor az érzetek könnyen valami olyan borzalommá eszkalálódhatnak, amelyet a lapok nagy előszeretettel az évszázad bűntényének titulálnak (persze évről évre más eset nyeri el a hasábokon a „megtisztelő” címet). 1924-ben Richard Loeb és Nathan Leopold nevétől volt hangos a sajtó, az ő vérfoltos útjukat eleveníti fel az Izgass fel! című kortárs musical a Hatszín Teátrumban.

A gyomorforgató gyilkosság történetét visszaemlékezésként ismerhetjük meg: az idős Nathan kegyelmi tárgyalásán boncolgatja az indítékait a láthatatlan bizottságnak (Földes Eszter, Alföldi Róbert és Trill Zsolt hangja mesterien egészíti ki a hibáit belátó rab elbeszélését). Az alaphelyzet egyszerű: adott két kivételes intelligenciával rendelkező, vagyonos szülőkkel bíró 19 éves fiú, zsebükben diplomával, fényes ügyvédi karrier előtt ácsorogva, és miközben egyiküket a visszakövethetetlen bűntények elkövetése villanyozza fel, a másik isteníti, és halálos szerelemmel szereti őt, és a Jamie Lannistertől kölcsönzött mondat alapján gyakorlatilag bármit megtenne érte. Richard piti bűnökkel kezdi, és semmit nem hajlandó úgy tenni, hogy Nathan nem lohol mögötte hűséges kiskutyaként, fedezve a hátát, míg Nathan a jobbik meggyőződése ellenére kíséri szerelmét gyújtogatni, majd rabolni annak reményében, hogy utána beteljesülnek szexuális vágyai. Bár a vérszerződésük alapján egyenrangú partnerek, valójában Richard mindig úgy befolyásolja Nathant, hogy az ő elképzelése győzzön, és felsőbbrendűségükbe beleszerelmesedve ráveszi, hogy vigyék véghez a tökéletes bűntényt: raboljanak el egy kisfiút, öljék meg, sósavval tegyék felismerhetetlenné az elrejtett holttestet, majd követeljenek váltságdíjat a szülőktől, és lebukhatatlanságuk tudatában élvezzék ki a gazdagságot és elméletük győzelmét. Tehát van két zsenink, és van egy rettenetes tervük is – az egyikük pedig végig egy lépéssel a másik előtt jár, hogy érvényesíthesse felette akaratát. Csakhogy a fiúk elbízták magukat, és egy elhagyott, egyedi szemüvegen elcsúszva megindulnak a lejtőn, a lenézett rendőrség csak eljut hozzájuk, és csak azért nem végzik ki őket, mert Clarence Darrow ügyvéd (akit felvételről Hegedűs D. Géza szólaltat meg) egy 12 órás védőbeszéd révén az amerikai történelemben először életfogytiglani plusz 99 év szabadságvesztést jár ki nekik a megszokott halálbüntetés helyett. Az idő pedig röpül, és 34 évvel később Nathan úgy gondolja, már eleget bűnhődött azért, mert társával elvették egy ártatlan gyermek életét…

A fiatal Nathant Horváth Dániel alakításában ismerhetjük meg, ő teszi már az első pillanattól fogva szerethetővé és szánandóvá ezt a jobb életre született karaktert, akinek még a bájos kis poénokból is kijut pár. Az ő zsenialitása többségében elhalványul Richard irányításmániája árnyékában, de amit nem fejthet ki észben, azt pótolja érzelmekben: annyira szereti a férfit, hogy hajlandó mindent elnézni neki, és annyira retteg az elvesztésétől, hogy – látszólag – inkább feladja önmagát is érte. Richard az ő drogja, amitől menthetetlenül függővé válik. Ő hivatott a józan hang, a fék lenni, de ezt a szerepet mégsem töltheti be, ahhoz túlontúl bizonytalan, sebezhető, félénk. Fokról fokra építgeti rá az új és újabb rétegeket a rajongó szerelmesre, míg végül képes a ridegségig is eljutni, majd megtörni, és bebizonyítani: bár a szerelemért bármit megtesz, azért mégis csak ő a géniusz, az ő kezében a gyeplő. Lenyűgöző alakítás, amelyhez erős, gyönyörű hang is társul, Horváth Dániel hangján még a kevésbé dallamos betétek is jól ülnek, visszatérő szerelmi ódája pedig a darab legszebb dala.

De a duettek is remekül szólnak a két különböző szólamban összeéneklő fiatal hangján, Cseh Dávid Péter is brillírozik mind ének, mind alakítás terén. Míg Nathannel ösztönösen szimpatizál a néző, addig Richardot zsigerből utálja, hiszen mi láthatjuk azt, amit a környezete java sosem: ez a fickó csak az első pár percben adja a megnyerő, mindenki által kedvelt fiatalembert, valójában egy manipulatív zsarnok, aki kiszipolyozza az érte lángoló, gyerekkori barátját. Cseh Dávid elhiteti velünk, hogy Richardnak szinte nincsenek is normális, emberi érzései (az apja ellenszenvéből fakadó sértett gőgön és az öccse iránt érzett féltékenységen kívül), csak a felsőbbrendűségéből szóló ideájába szerelmes, nincs benne morális gát, nem tisztel önmagán kívül senkit, átgázol a „pórnépen”, véres lábnyomokat hagyva maga után– és végül mégis elismeri, hogy szüksége van a szolgaivá lealázott Nathanre. Már a tekintete is hátborzongatóvá tud válni, egy-egy fintorral is uralja a szituációkat és a színpadot, és mégis, nem tudunk kárörvendően éljenezni, mikor a felismerés szánalmas fényével az arcán vele együtt ráébredünk, hogy veszített egy vérbeli ügyvéddel szemben.

Az előadás dinamikáját a két fiatal színész tökéletes összjátéka adja meg, de az i-re a pontot Végh Péter teszi fel az idős Nathan szerepében. Egy a börtönévek és az igazság, belátás súlya alatt megkeseredett férfi, aki kezdetben szinte szárazon, érzelemmentesen idézi fel azokat a napokat, amelyek saját boldog pokla felé vezették, de a visszaemlékezés során mégis elöntik az érzések, és egyértelművé válik: a szerelemtől, a Richardtól való függéstől még ennyi idő után, a hibáikat felismerve sem tud szabadulni. Amolyan bölcs narrátorként mindig jelen van, magyarázza, kipótolja a hézagokat, és olvasztja meg a szíveket az utolsó jelentében.

A Pányik Tamás rendezte Izgass fel! véletlenül sem egy szokványos musical – leszámítva azt, hogy a színészek hátborzongató és lenyűgöző alakítást nyújtanak. Nincsenek nagy díszletek, elmarad az átöltözések garmadája, a tér- és időváltásokat érezzük, mintsem látjuk, a zenei részről pedig a három remek énekhang mellett egyetlen zongora gondoskodik (Hegyes Ádám kiváló játékának köszönhetően) – nem is beszélve a cseppet sem hétköznapi témaválasztásról. Elidegenítő, de mégsem lehet kiverni a fejünkből, komoly elgondolkodnivalót ad, és ezúttal is úgy távozunk a nézőtérről, hogy azt kívánjuk: adja az ég, hogy sose kelljen a témához ennél közelebb kerülnünk! A leghátborzongatóbb pedig az az egész sztoriban, hogy nem a fantázia szüleménye, a történet sorait, szereplőit a való élet írta… és írja még a mai napig is, újra és újra, csak más-más néven…

Fotók: Hatszín Teátrum, Izgass fel!