Miközben a mozivilág a remake-ek mellett a hosszú folytatásokra rúgó filmszériák korát éli, addig színházi körökben meglehetősen ritkának számít, ha egy darabnak születik folytatása. A Házassági leckék középhaladóknak című víg életjátékot jegyző Florian Zeller viszont úgy gondolta, miért ne lehetne meglovagolni a sikert, ezért jól bevált hősei köré kanyarított még egy inogó hűségsztorit – közel olyan magas szinten, mint az előzőt.

Az alaphelyzet egyszerű: középkorú házaspár az otthonába várja vacsorára a barátait, a másik középkorú házaspárt. A férjek legjobb barátok, a feleségek legjobb barátnők. Azonban a csengő megszólalása előtt beüt a krach: a házigazdáék női fele le akarja mondani a vacsorát, mert a másik férjet meglátta az utcán, amint egy másik nővel csókolózott. Miközben mi, nézők, azon agyalunk, hogy vajon egy klasszikus értelemben vett folytatást látunk (azaz tudjuk, hogy az ellenkező nemű, egymással nem házastársi kapcsolatban álló szereplők titokban egymás szeretői), vagy csak egy ugyanazokkal a szereplőkkel bonyolódó, de más idősíkon játszódó történet tanúi vagyunk-e, be is futnak Vendégék, Alice és Paul. Mrs. Házigazda, azaz Laurence az est folyamán igyekszik kiugratni a nyulat a bokorból (na nem azt, amelyik a sütőben sül), próbálja megfejteni, az ehhez hasonló, természetesen kitalált szituációban mi a helyes: szólni-e a feleségnek férje hűtlenségéről, vagy tapintatosan hallgatni, de végül nem robbant bombát. Legalábbis nem a vendégek előtt, mert ezt követően férjével, Michellel házasságuk vérpezsdítését szolgálva olyan morális beszélgetésbe bonyolódik, aminek során már mi sem tudjuk követni, mi az igazság, és mi nem, ki találta csak ki, hogy megcsalta a másikat, és ki volt valóban hűtlen, ki vallja be ezt tényleg, és ki csak színleg, ki hagy el kit, és hogy a hazugság most a szerelem jele, vagy mégis csak az igazság kell? És mikor a függöny leereszkedését követően azt hinnénk, már minden világos, jön egy olyan remek utójáték, amely spiccen állva könnyedén felteszi a koronát a házastársi sakkjátszmára!

A főszerep ezúttal is a Stohl András alakította Michelé, aki az előző részhez hasonlóan itt is remekel, miközben felvázolja ezt a morálisan görbébb gerincű, mimóza lelkületű, de mostanra már jóval kevésbé gyerekes férfit, akit ezúttal azonban egész végig az orránál fogva vezetnek. Az első percekben még ő képviseli a józan észt a nejével szemben, aztán viszont olyan bájosan sétál bele a nő csapdájába, hogy muszáj megsajnálnunk akkor is, ha nem nyafog a szánalmunkért. Az igazság és az őszinteség elől még mindig angolnamód, ügyesen siklik ki, és persze még mindig ő a mártír, legnagyobb örömünkre, aki végül megint azt érezheti, győzedelmesen került ki egy igazán izzasztó helyzetből.

Balsai Mónika Laurence-e is előlépett a tündér feleség szerepből, ő indítja el a konfliktust, és utána is annyiszor kavar-csavar rajta, hogy egy idő után már tényleg nem értjük, hová is akar kilyukadni – de az sem biztos, hogy ő tudja (erre szoktak tenni az urak cinikus megjegyzéseket a női nem logikáját illetően...). Mézes-mázas, angyali mosolyokat villogtat, kislányos ártatlansággal tesz fel veséig hatoló kérdéseket, de közben foggal-körömmel ragaszkodik az őszinteséghez, és egy tapodtat sem hajlandó átengedni a saját magának kialakított küzdőteréből a másik félnek. Széles érzelmi skálát jár be ezúttal ő is, miközben próbálja a férjét némi tisztességre nevelni, de tudja: a saját portáján sem ártana takarítani.

Schmied Zoltán Paulja ezúttal mesteri bábjátékossá válik, olyan remekül sikerül rángatnia a szálakat a háttérből, hogy öröm nézni. Ő a tapintat szószólója, inkább a hallgatásra voksolna, amennyiben az igazság kimondása túl nagy károkat okozna – naná, ő rajtakapott férfi! Michel legjobb barátjaként igyekszik támaszt nyújtani az idegösszeomlás szélén táncoló-tántorgó férfinak, majd remek emberismerete révén gyakorlatilag lefesti a jövőt, amellyel a saját hátát is sikerül megvédenie, és fülledt kis titkos életének sem kell búcsút mondania. Mi pedig megtudhatjuk, hiába az önmegtartóztató álca, ami révén még a drága borokról is könnyen lemond, valójában igen csak nagy az étvágya!

A folytatást Kovács Patrícia karaktere sínylette csak meg, Alice-nek ezúttal csak egyetlen jelenet jut – gondolnánk, míg a darab vége utáni utolsó csavart fel nem szolgálják. Ez az egy jelenet azonban végtelenül emlékezetes marad, és nem csak azért, mert Alice vörös ruhás megjelenése minden nőben felébreszti az egészséges féltékenységet (a férfiakban pedig a határtalan csodálatot), hanem mert a feleség, mit sem tudván a valódi helyzetről, épp maga akadályozza meg legjobb barátnőjét abban, hogy elárulja neki az igazat, a férje hűtlenségét. Higgadt, okos nő, aki ügyesen terelgeti a szeretteit, támogatóan viszonyul mindenkihez – de közben neki is megvan a maga mocskos titka!

Ha hajszálnyira el is marad az első leckefüzet sodrásától a folytatás a túlbonyolított faggatózásával, a Házassági leckék középhaladóknak 2 bátran veti fel azt a merész gondolatot is, hogy ugyan miért ne lehetne a színházi előadásoknak is folytatása? Nem kell hozzá más, csak egy jó alapsztori és olyan remek színészcsapat, mint ebben az esetben, hogy a közönséget újra szárnyaira kapja az első rész sikerének kék madara, és hasonló, bájos eleganciával szakítson ki kis időre a saját életünkből annak érdekében, hogy mások öngenerált szenvelgésén szórakozhassunk – és egy kicsit el is gondolkodjunk.

Fotók: Centrál Színház