Ha magyar szerzőkről van szó, akkor Molnár Ferenc biztosan az "örök kedvenc alkotók" klubjának kikezdhetetlen, állandó tagja: szinte nincs színház, amelyik legalább ötévente ne nyúlna egy Molnár-darabhoz, és a feldolgozások műfaji sajátosságait tekintve is egyre bővül a paletta. Nem véletlen, hiszen a zseni többféle stílusban, különböző érzelmi hangszerekkel komponált, miközben minden sora ugyanarról szólt: rólunk, esendő emberekről. A Liliom pedig talán a legkendőzetlenebbül mutatja meg, milyen játszi könnyedséggel rántjuk le magunkat a pokolba, mikor egy aprócska elszántsággal akár a menny felé is repülhetnénk.

Az 1920-as évek Budapestjén élő Liliomnak a lehetőségeihez képest arany élete lehetne: állandó munkája van a Ligetben a körhintánál, népszerű a közönsége, főleg a nők körében, főnöknője pedig néha már túlságosan is készséges – mégis, egy buta vita miatt mindent elveszít. Látszólag, hiszen a szóváltásnak köszönhetően nyeri meg a cselédlány, Julika szívét. A szerelemért azonban még nem adnak kenyeret, a fiatal szerelmesek egyre jobban nyomorognak, a büszke Liliom sorra löki el magától a segítő kezeket, a hűséges Julikán vezeti le a frusztrációját. Ki tudja, mikor fulladna meg ez a szerelem, ha a nő nem jelentené be, hogy gyereket vár. Kedvese viszont a lehető legrosszabb megoldást választja: simlis barátjával, Ficsúrral (Orosz Ákos) együtt gyilkosságra készülnek. Nos, halálos áldozat csak akad végül, és az égi igazságszolgáltatás sem marad el, még ha meg is kell harcolnia a túlvilági bíráknak az eléjük kerülővel – és ahogy őket összekavarja a makacskodó Liliom, úgy merülnek fel bennünk is újabb és újabb kérdések azzal kapcsolatban, hogy a szereplők mely döntése volt helyes, és hol kellett volna kiszállniuk a ringlispílből.

Hajduk Károly Liliomja úgy válik felejthetetlenné, hogy ezt a csibészes gazembert egy percig sem lehet igazán szeretni – mint ahogy gyűlölni sem. Lezser nemtörődömsége a végletekig bosszantó, büszkeségét ugyanolyan könnyedén kellene levetkeznie magáról, mint azt a hat-hét darab zoknit a bal lábáról, és máris sokkal rózsásabb lenne a helyzete. Nagyon ügyel rá, hogy csak a legritkább pillanatokban villanjon fel belőle az igazi, érző ember, akit ilyenkor ösztönösen szánunk, amiért rossz útra tévelyedett, de egy pillanattal később már egy hatalmas nyaklevest kevernénk le neki, hogy viselkedjen már végre értelmes felnőttként. Taszít és vonz – pont, mint egy született gazfickó.

Ezek után nem csoda, hogy a végtelenül tiszta lelkű, naiv, szeretetre vágyó és adni akaró, egyszerű cselédlánynak esélye sincs vele szemben – Szilágyi Csenge tökéletesen azonosult ezzel a bájos, kiskutyát megszégyenítő hűséggel rendelkező ártatlansággal, aki a végsőkig is kitart választottja mellett, hiába tudja, mennyire elhervadt már ez az egykor ragyogó liliomszál. Néha nem is értjük, miért kapaszkodik még mindig ebbe az álomba, és együtt szurkolunk vele, hogy Liliom válassza az ő kis becsületes javaslatait a bűn helyett. Gyásza szívbemarkoló, a darabvégi ridegsége érthető, de folyamatosan pattogzik le róla, akárhányszor csak eszébe jut, mit vesztett – talán épp akkor, mikor nem állt fel időben a ligeti padról.

A darab talán legüdébb színfoltja Marika szerepe, Waskovics Andrea szívmelengetően hozza az erősen tájszólásos, sírásra könnyen hajlamos, nem túl összetett gondolkodású cselédlányt. A történet kezdete előtt nem sokkal került fel vidékről, és számára még minden csodaképp hat, hatalmasra nyílt szemekkel, mindenre rácsodálkozva issza be az újdonságok varázsát, és szeret bele ő is az első férfiba, aki észreveszi őt – ám ő sokkal szerencsésebb, mint barátnője, hisz kikupált, újgazdag dámaként végzi. Julikát is tiszta szívéből szereti, jó szándékkal segítené, remekül működik a kémia a két lány között.

Eszenyi Enikő egykor Julika nevét véshette be legnagyobb sikerei közé, de most Muskátnéként is brillírozik. Harsány, frivol, testi adottságaiból és vagyoni helyzetéből fakadó hatalmával tökéletesen tisztában lévő, és ezt kellőképp kihasználó özvegyasszony, aki a céljaiért játszi könnyedséggel gázol át akár makulátlan lánylelkeken is. Nem romlott nőszemély, de nem is teljesen romlatlan, így nem is csoda, hogy lepkeként vonzza Liliom csábos-ártó légköre, de Julikával való szóváltásából kitűnik: valami megmagyarázhatatlan szerelemféle valóban hozzáfűzte a sorsát a férfiéhoz.

Annak ellenére, hogy állítólag ezt a jelenetet a legnehezebb a színpadra állítani, mégis a túlvilági ítélkezés szcénája sikerült a legjobban (szerény véleményem szerint), és ez nagyban köszönhető Seress Zoltán Felolvasójának, Tóth András Kádárjának és Gados Béla Detektívjének. Seress sztentori hangon, a Jóisten betanuló, nyájas gyakornok helyetteseként próbálja ráébreszteni a jóságra az elé kerülőket, csak a makacs ellenállás tudja kihozni végtelen türelméből. Gados a segédjeként már jóval izgágább, hivatalnokokat megszégyenítő türelmetlenséggel szeretne letudni minél több „ügyet”, csak hogy hallgathassa rádióját, míg a két gyereket maga után hagyó, öngyilkos Kádárként Tóth valóban olyan gyönyörű, megható képet fest fel szavakkal a szemeink elé, hogy azt érdemes lenne olvasókönyvekbe átemelni.

Ifj. Vidnyánszky Attila első Vígszínház-béli rendezése vegyíti a molnári romantikus, néha édesítően érzelmes klasszikust a meghökkentő, abszurdba hajló modernitással. Nem ad válaszokat, de kérdéseket annál többet, köldöknézegetős magunkba mélyedésre inspirál, miközben sokszor kell csodálkozva felrántanunk a szemöldökünket egy-egy megoldáson, majd kuncogások, vagy éppen fájdalmas sóhajok váltják a döbbenetünket. Ez a Liliom pont olyan, mint a címszereplő: egyszerre magához édesget és el is lök minket magától. Ó, és a szünetet érdemes a színpad közelében eltölteni!

Fotók: Vígszínház