Bár mindig is kedveltem, a színházzal való eddigi olthatatlannak tűnő szerelmem igaz fellángolása jó 10 évvel ezelőttre datálható – és már akkor is azt hallottam mindenhonnan, hogy a sokáig tetszhalottnak tűnő operett műfajt le kell porolni, vérfrissítéssel, modernizálással újra kell éleszteni, hogy a fiatalokat is becsalja a nézőtérre. Ez a felkiáltás még mindig nem jött ki a divatból, a műfaj újrapofozása azóta is zajlik, így kapott régi-új köntöst Szirmai Mágnás Miskája is a Vígszínháztól.

Egy meghatározhatatlan kor meghatározhatatlan helyén – valahol a „magyar vidéken” – járunk egy épülőben lévő pavilon, egy kukoricás és egy grófi vityilló vonzáskörzetében, ahol a vadászati világkiállításra való készülődés, a szaniterfélék felhalmozása és az ügyességi vetélkedők mellett egy nehéz sorsú szerelem is bontogatja szirmait. A polgári származású Baracs Iván ugyanis a veszettül „haccsoló, főúhi” Korláth-olt família (Hirtling István, Bandor Éva, Dino Benjamin) egy szem hajadonjára vet szemet, ráadásul Rolla grófnőnek sem közömbös a mindenben kiváló férfiú. Ezt a szégyent azonban nem tűrheti a család és holdudvara, ezért furmányosan elintézik, hogy Baracs megszégyenüljön, és tisztába kerüljön a különböző társadalmi osztályok közti átjárhatatlansággal. Ámde Baracs bosszút esküszik, görbe tükröt tartana a beképzelt gőgösöknek, és egy senkiből csinált grófot pottyant közéjük, hogy körülrajongják. Rajongás és imádás megvan, Eleméry Tasziló grófnak még a különcségeit is elnézik (valahogy ez mindig könnyen megtörténik, ha a különc történetesen dúsgazdag is), és senkinek meg sem fordul a fejében, hogy az ismeretlen gróf valójában Baracs lovászfiúja, akitől a finom úri modor olyan távol áll, mint a Pikszi-Mikszi kettőstől (Horváth Szabolcs és Orosz Ákos) az r-betű. Bár Miska vonakodva fogadta el a rákényszerített grófi szerepet, később már esze ágában sincs kiszállni, bármennyire is fáj ez menyasszonyának, a mosogatólány Marcsának. Kissé zavaros módon azonban Rolla tudomására jut a svindli, Baraccsal újra és újra szakítanak, majd a nő lapot kér a 19-re, és „Tasziló” mellé bedobja még a mágnás húgát, Mary-Marcsát is. A második és harmadik felvonás fordulóján még tovább maszatolódnak az események, hol kidobnak-elküldenek minden lódító szereplőt, hol maguktól mennek el, hogy aztán újra ott legyenek, mintha mi sem történt volna, de végül az operett-irányelveknek megfelelően végül minden tisztázódik, minden szerelmes meg-/visszakapja a párját, és csiribiri-csiribiri, mindenki örül.

Az ikonikus címszerepben az akrobatikus mozgású ifj. Vidnyánszky Attila brillírozik: Miskája olyan mérhetetlenül  bájosan szemtelen, hogyha a való életben találkoznánk vele, nem tudnánk eldönteni, hogy felpofozzuk vagy megölelgessük. Pökhendi, ingatag kis tróger, Marcsájával végtelenül lekezelő, dölyfös kiskakasként járkál a birtokon, de ha megszorongatják, máris alázatosabbá válik. Amint belekóstol a főúri „highlife”-ba, már nem is akar kiszállni a „fancy girl-ök” érte loholó fanclubjának rivaldájából, a hűségének is pillanatok alatt búcsút int, de rafinériájának hála meglátja, hogyan profitálhatna a csalásból. Végül persze csak megjavul, már amennyire lehetséges – bár ha Marcsán múlik, még tovább fényesedik a jelleme –, és sikerül visszahódítania méltatlanul meggyötört szerelmesét.

Ebben az előadásban Marcsa kezében van többségében a kormányrúd, Szilágyi Csenge kissé bumfordi mosogatólánya pedig végig szerethető, felvágott nyelvű, aranyszívű, leleményes cselédlány, aki egyértelműen főszereplővé válik. Ő igaz szerelemmel szereti a „szennyes kis emberét”, és már az első pillanattól kezdve sejti, hogy tragédia lesz annak a vége, ha Miskájára rákerül a szikrázó öltöny, de kitartóan küzd azért, hogy visszatérítse a férfit a maguk kitaposott, helyes útjára. Még csalódottságában is van ereje cicázni, másokat vigasztalni, új cseleket kieszelve elmenni a végsőkig, majd összedönteni a kártyavárat. Baracsék szerelmi problémáját ő oldja meg, közben a maga életét is sínre teszi, és annyi humoros pillanatot köszönhetünk a működésének, hogy élmény azokra visszaemlékezni.

A józsefvárosi ágból származó Baracs Iván szerepében az igen ígéretes Ertl Zsombor mutatkozhatott be: egy jóvágású, határozott fiatalembert kapunk, akinek nem büdös a munka, még azt is vállalja, hogy az apja maga nyírta a birkáit, és nehezen érti meg, hogy hiába szorgalmas és minden téren jeleskedő ifjú, akkor sem tekinthet eggyel magasabb polcra. Rolla árulása a szíve mellett a büszkeségét is sérti, és már későn jön rá, hogy ki kéne szállni abból a buliból, amit be sem kellett volna indítani, de még így is igyekszik emelt fővel távozni, és nem felejt el házigazdái orrára koppintani. Heves alaptermészete ellenére is képes fejet hajtani a józanabb, időigényesebb elképzelések előtt, és a megbocsátás sem áll távol tőle. Egy szó, mint száz: egy ilyen Baracs-jellegű fickóba gyerekjáték beleszeretni!

A nagy négyes negyedik tagja a csinos és vonzó Rolla grófnő, akit a nagyon kellemes hangú Dobó Enikő alakít. Arany kiskanállal a szájában született, és a világ igazságtalanságaira addig rá sem csodálkozott, míg be nem toppant az életébe Baracs. Bár hozzászokott, hogy mindent megkap, amire vágyik, szülei akaratával kezdetben mégsem képes szembeszállni, így akaratlanul is beindítja a „tragédia” motorját, majd sértetten dölyfösködik, mikor Iván visszavág. Az elhagyott nő keserűsége alatt viszont Marcsával együtt ösztönösen szánjuk, míg az ideg-összeroppanása alatt kevésbé, és – bár biztosra tudjuk, hogy mi lesz a vége – együtt szurkolunk neki, hogy kössön csak ki Baracs mellett, nőjön fel a férfi érzéseihez és egyenességéhez. Megteszi.

Ez az újra portalanított Mágnás Miska engem leginkább egy olyan, szemkápráztatóan szép kagylóhéjra emlékeztet, amelyet szétnyitva az igazgyöngy helyett csak egy marék homokot találunk (jó, persze tudom, hogy egy operettől nem feltétlenül kell földbedöngölő mondanivalót várni). Számtalan ötlet nagyszerűen passzol a burokba, kezdve a pazar koreográfiáktól a jól ülő szóvicceken át a remekelő főszereplőkig (a mellékszereplőknek jóval kevesebb lehetőség jut, és azok sem feltétlenül jól kijátszhatóak, legtöbbször inkább bugyuták…), míg nem egy újításra a szánkat húzzuk (ilyen például a céltalanul fel-alá masíroztatott „kakasember”, a teljesen indokolatlanul és váratlanul felbukkanó szivárványos zászló, vagy éppen a címben is említett habparty). Tehát van itt minden, mint a búcsúban, és hasonlóan érezhetjük magunkat, mint mikor a bódék közt a kakasos nyalókát szopogatva távozunk: biztos jó ötlet volt ez? És a summázás is hasonló: végül is, egynek nem rossz.

Fotók: Vígszínház, OperettInfo.hu