Unokahúgom 17. születésnapjára ajándékképp színházjegyeket vettünk a Víg(Pesti)színházba, A félkegyelműre. Családunk több tagja is megkérdőjelezte épelméjűségünket, miszerint "egy ilyen boldog eseményre tényleg Dosztojevszkij egyik végtelenül vontatott, komoran lélekelemezgető, nem túl felemelő műve az ideális meglepetés?", de mi kitartottunk. Bár a szünetben megegyeztünk, hogy jövőre a Sophie választása,  a Schindler listája és a hasonló hangulatú filmek maratonba fűzött nézésével fogunk ünnepelni, de nem bántuk meg, hogy Miskin hercegékkel emlékeztünk meg az idő múlásáról.

A nyomortanyát idéző díszletben, többségében slampos jelmezbe öltöztetett alakok körül játszódó történet Oroszországba repít minket: ide tér haza Svájcból Miskin herceg, miután több éven át kezelték epilepsziáját, kétes sikerrel. A naiv, patrónusra szoruló fiatalember nőrokona (Tar Renáta) révén csöppen bele az előre elrendezett házasságokkal és az azok körüli bonyodalmakkal, pénztelenséggel és öröklésekkel, reménytelen kiút-keresésekkel terhes mindennapokba, és ezzel a lendülettel bele is szeret Nasztaszja Filippovnába. Pechjére, a nőnek épp két kérőjelölt közt kellene döntenie, de ha már ennyire belejött, Miskinnel kiegészítve háromra emeli a potenciális férjek számát. Az aggasztóan karcsú pénztárcájú Gánya (Csapó Attila) hamar kiesik a versengésből és az eszméletéből, de Nasztaszja zajosan sodródik a két férfi, Miskin és Rogozsin között, főleg, miután kiderül, hogy a herceg közel másfél millió rubelre jogosult elhunyt nevelőapja révén, míg Rogozsin csak százezret tud felajánlani a nőnek, meg persze züllött életét, ami szöges ellentéte a „félkegyelmű” tisztaságának. Bár Nasztaszja akkor még a nagyobb hangú rajongója mellett dönt, a későbbiekben is oda-vissza pattog a két, közben halálkísértő barátságot kötő férfi közt: Miskint szereti, de fél, hogy magával rántaná a pokolba, ahova Rogozsinnal egyetemben amúgy is tartanak. A herceg gyógyulását tovább nehezíti egy álhír, a pénzére ácsingózó tömegek érdeklődése, egy cinikus, szerelmes fiatal lány (Józsa Bettina) és az anyja, de a szerelmi háromszöget mégsem lehet a végtelenségig fenntartani, csak egy végső késdöfés tudja kimerevíteni az idillinek csúfolt pillanatot.

A gyermekien tiszta, nem is e világra való Miskin herceget Vecsei H. Miklós alakította. A szelíd, bűnre képtelen, megdöbbentően naiv herceg lelke annyira szép, hogy a fényében sütkérezők is ösztönösen jóvá válnak – de ők mind gyarlók, esendőek, szóval nagyon is emberiek, ezért nem is bírnak sokáig azonosulni az ő szellemiségével. Sőt, ez az élet néha még a hercegnek is teher, ő maga is érzi, hogy ez a világ beteg, nem passzol bele az ilyen nagylelkű jóság, de nincs elég ereje változtatni rajta, csalóka reménykedésében rendre áldozatul is esik a világ gazságának. A hercegnek ugyan jutnak hosszabb, félénk monológok, párbeszédek is, Vecsei mégis a néma jeleneteiben, a megfigyelő szerepkörbe húzódva a legerősebb, nincs szüksége szavakra, gesztusrendszere, szuggesztív tekintete, mimikája regéli a történeteket.

A nagyon erős színészi gárdában a legkiemelkedőbb Petrik Andrea Nasztaszja vadítóvörös ruháiban. Nagyvilági, harsány, domináns nő, aki rövidke élete során megjárta már a poklok poklát, sőt, talán még azok poklát is, mégis emelt fővel tud kiemelkedni a mocsokból – csak hogy újra és újra alábukjon benne. Tisztában van vele, hogy milyen hatással van a környezetére, csak gyűlöletet vagy elvakult rajongást tud kiváltani másokból, de a markában tart, irányít mindenkit, és még a gyengék megalázása sem áll távol tőle. Széles gesztikulálásával, lármás megnyilvánulásaival örömmel megbotránkoztat bárkit, de ezzel csak sebzettségét próbálja takargatni. Nem hisz már abban, hogy ő még megtisztulhat, de pillanatokra mégis enged a jóság csábításának, ilyenkor rohan a herceghez, de annyira fél a saját hatásától, hogy muszáj menekülnie a tisztaságtól. Ez lesz a veszte.

A trió harmadik tagja a felkapaszkodó Rogozsin, Orosz Ákos pedig tökéletesen kiegészíti két partnerét. Nagyhangú, vadállatias, tomboló újgazdag, aki erővel és pénzzel nyomna el minden ellenfelet, miközben csak imádottja kezének simogatására vágyik. A féltékenységbe beleőrül, ő maga is tudja, hogy a tűzzel játszik, ha Nasztaszját szereti, és a maga lelkiismereti ügyeivel kapcsolatban sincsenek ábrándos álomképei. Minden dühös felmordulása, üvöltözése, fenyegető lépése mögött egy megbántott kisfiú áll, aki szolgaian meghunyászkodik egyetlen kedves szóért is a szeretett személytől. Benne is megvan a kettősség, és pont az a jelenete a legszebb, amiben felismeri: egyszerre gyűlöli és szereti Miskint, akivel ezért keresztet is cserél, barátjául fogad, de a kést nem ereszti ki a kezéből.

Mindenképpen szót érdemel Wunderlich József dupla szerepe is, már a sarokban megbúvó, általános zenefelelősként is felhívja magára a figyelmet az első felvonásban, hol andalító, hol idegszál-pattintgatós dallamokat csal elő hangszereiből és a looperből. A második részre azonban már aktívabb szereplővé válik, Ippolitként a megvezetett, örökösként beállított Burdovszkij (Zoltán Áron) és bandája (Szántó Balázs és a szerepben most debütáló Ertl Zsombor – ha már itt tartunk, a három fiatalember is végig remekel!) bukkan fel szintetizátora mögött. Ám onnan hamarosan haldokló, tüdőbajos tinédzserként lép elő, akinek a halál kapujában már szinte minden mindegy, és verbálisan ölre megy a herceggel, csak hogy tisztázzák, mi is valójában ez a megfoghatatlan valami, amit életnek nevezünk.

A félkegyelmű nem egy könnyen emészthető darab, már Dosztojevszkij pennájából sem könnyed esti szórakozásként csöppent ki szavanként, és ez a Pesti Színházban sem változik. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése még rá is játszik az elidegenítésre, egyszerűen képtelenség megkedvelni ezeket a jóságtól naiv bolonddá szelídített vagy többségében bűntől kificamodott figurákat, a puritán, romos környezet még némi viszolygást is kelt bennünk, miközben a történet a maga lassú cselekményével, lélekben történő apró rezdüléseivel és azok felnagyított kivetülésével komótosan csordogál. Mégis, berágja magát a gondolataink közé, mondatok, dallamok, dalszövegrészletek, gondolatok csendülnek fel még napok múlva is a fülünkben, így a darabbal megtörténik, amire annyi szereplő vágyakozik: it’s so f@ckin’ special.