Néhány éve bombaként robbant be a köztudatba a Teljesen idegenek alapszituációja, és ez egyáltalán nem véletlen, hiszen két olyan mozgatórugója van, amely mindannyiunk életét alapvetően meghatározza: a barátság és a mobiltelefonunk. Ebben a történetben úgy teszünk, mintha az utóbbi rombolná le az előbbit, pedig valójában erről szó sincs: a Játékszínben bemutatott darabban a tenyérnyi eszközök csak azt leplezik le, milyenek is vagyunk (vagy nem vagyunk) valójában.

Egy hangulatos kis római lakásba csöppenünk, ahová a házigazdák baráti párjaikat várják egy tipikus baráti vacsorára: sok jó bor, finom ételek, pletykák és szurkálódások szerepelnek az est menüjén. Egy SMS-baki miatt lelepleződött, válófélben lévő házaspár ismerősük emlegetésének hatására azonban az este különös fordulatot vesz: a házigazda Eva felvetésére mindenki kiteszi az asztalra a mobilját, és innentől kezdve minden beérkező üzenetet fel kell olvasni a többiek előtt, a befutó hívásokat kihangosítva kell lefolytatni. Hiszen mi titka lehetne a gyerekkori barátoknak egymás előtt, főleg úgy, hogy a hét fős vacsoratársaság elsöprő többségét házaspárok alkotják? Ahogy a fogások váltják egymást az asztalon, úgy derül ki, hogy bizony nem is kevés hazugság és elhallgatás rejtőzött a kis csapatban, hőseink hazudnak barátaiknak, párjaiknak – vagy éppen saját maguknak is. A darab során rengeteg morális kérdés vetül fel, kezdve az olyan „könnyedebbektől”, minthogy a főállásban az önmagunk elfogadásáról prédikáló terapeuta hiteles lehet-e, ha közben mellnagyobbításra készül, folytatva az olyan keményebbekkel, minthogy el lehet-e árulni a felszarvazottnak, hogy hites társa megcsalja, vagy hogy tudnia kell-e a barátoknak arról, hogy egyik társuk a saját neméhez vonzódik. Azonban szerencsére a darab nem válaszokat akar adni ezekre a kérdésekre, a gondolkodást ránk bízza, sokkal inkább ezek révén vezet el a katasztrófáig. Az egymásra mindig kedélyesen mosolygó barátokról ugyanis sorra derül ki, hogy nem is azok, akiknek mutatkozni szeretnének, a szekrényeik tele vannak csontvázakkal, és minél több titokról hullik le a lepel, annál jobban megreped a máz, amellyel önmaguk szövetségét vonták be – míg végül nem marad utánuk más, csak romok és a minden titkukat hordozó mobiltelefonok.

A mini-világégésbe torkolló játék kitalálója és az est egyik házigazdája a terapeuta Eva, a szerepben pedig már újra Martinovics Dorina volt látható. A határozottnak tűnő nő valójában válságos helyzetben van, hiszen minden, számára fontos dologból háborút csinált, és egyik harctéren sem áll nyerésre: kamaszlánya szinte hozzá sem szól, a férje elsodródott mellőle, és már önmagában sem hisz eléggé. Kissé már megsavanyodott, oda- vagy éppen visszavágásra mindig kész, néha ridegségbe burkolózó, de valójában végtelenül sebzett nő, aki már abban sem biztos, van-e egyáltalán joga egy csókot vagy ölelést kérni attól az embertől, akit élete társául választott – így az utolsó pillanatok különösen szívmelengetővé válnak.

Eva férje a plasztikai sebész Rocco. Kolovratnik Krisztián megformálásában egy küzdeni még képes, de felesége kvázi fölérendeltségét elfogadó férfit ismerhetünk meg, aki villámhárítóként is funkcionál kis családjukban: a lánya neki önti ki a szívét, tőle kér tanácsot, mert ő sokkal közelebb áll hozzá azáltal, hogy hajlandó megérteni is Sophia gondjait. Rocco a józanabb pont a világban, elfogadó és megértő, de a tüskéket örökké őrzi – például, érthető okokból nehezen dolgozza fel, hogy az apósa még ennyi év után sem találja méltónak a lányához. Igazi megoldóember, akinek még titkai sem nagyon akadnak – ami ritka ebben a világban.

Lévay Viktória Carlottája is a cinikusak táborát erősíti, és bár azt a kezdetektől sejtjük, hogy a borokkal igen szoros viszonyt ápoló nő élete rég nem tökéletes, az ő páncélja nagyon lassan repedezik, hogy aztán a darab vége felé, egy drámai jelenetben vághasson mindenkit gyomorszájon az ő drámája. A házassága már kisiklóban van egy tragikus eset miatt, azóta, ahelyett, hogy otthon keresné a megoldást, ő is különböző gyógyírek után kap, de ez az este valószínűleg végleg betette a kaput neki és Lelének – pedig egy tisztázatlan félreértés volt az, ami végleg lezúzta a reményét.

Az est egyik mókamestere a Debreczeny Csaba által alakított, pikírt, kiábrándult Lele, akinek mindig van egy élce a többiek számára. A repedező házassága keretei közül már ki-kikacsintana, bár a végzetes lépést még nem tette meg, de ő az egyetlen, aki az első pillanattól kezdve tudja, hogy Eva „játéka” számára végzetes lehet. Igaza is lesz, bár nem úgy, ahogy tervezte, mesterkedései révén valószínűleg még mélyebb gödörbe taszította saját magát, bár a magyarázkodása rengeteg falrengető nevetést kiváltó nevetést idéz elő a közönség soraiban. Ezért is meglepő, mikor erről a gúnyolódó, felszínesnek tűnő férfiról kiderül, mekkora áldozatot is hozott meg a családja érdekében.

A másik elsődleges humorforrás a macsó Cosimo, Makranczi Zalán állandó bukásra ítélt, vállalkozó szellemű taxisofőrje az alfahím és a tahó oly’ sok baráti társaságban felbukkanó keveréke. Faragatlan, a többiekhez képest kicsit lassabb, butácskább, robbanékony fickó, aki előbb ordít, és csak utána gondolkodik. A bocsánatkérés sem erőssége, hiszen alapvetően mindig neki kell, hogy igaza legyen. A barátságuk azonban talán neki a legfontosabb érték, hiszen úgy funkcionál ebben a csapatban, mint egy folyton elkallódó, ügyetlen kis kisöcsi, akinek ösztönös érzéke van ahhoz, hogyan kell a legtökéletesebb dolgokat is elrontania – mint például a házasságát.

Az egyetlen valóban tiszta lélek a társaságban Bianca, Erdélyi Tímea megkapó szelídséggel és bájjal alakítja ezt a baráti kis csapatba jóval később beilleszkedő, ártatlan, jótét lelket. Fiatalabb is a többieknél, nem együtt nőtt fel velük, de nagyon szeretne közéjük tartozni – mégis mer szembeszállni velük. Látszik, hogy sokszor össze kell szednie a bátorságát, de ki meri nyilvánítani a véleményét, amellyel gyakran ütközésbe keveredik a többség akaratával, kislányos naivitással tud mindenre rácsodálkozni, és nagyon sokáig úgy tűnik, vádaskodással és féltékenykedéssel sem lehet kihozni a sodrából. Csak az igazsággal…

Az egyetlen, aki a párja nélkül érkezik a vacsorára, az Peppe – és nem véletlen, hogy Lucilla nem kísérte el. A túlérzékeny, kicsit pukkancs, állástalan történelemtanárt Nagy Sándor kelti életre úgy, hogy mindig kilógjon kissé ebből a harsány, életvidám társaságból, és egy-egy kimért megjegyzésével rángassa őket vissza a valóság kíméletlen talajára. Ő is válságos időket él: elérkezett ahhoz a pillanathoz, mikor kénytelen beismerni magának, ki is ő valójában. Van annyi tapasztalata, hogy ehhez nem kéri a szúrni mindig kész barátai segítségét, és csak remélni merjük, hogy megfogadja Bianca tanácsát.

A Teljesen idegenekre tökéletesen illő műfaji besorolás a keserédes komédia: könnyfakasztó nevetésekben részeltet minden nézőt ez a nagyon is életszagú baráti társaság, de a nagy vígság egyetlen töredékmásodperc alatt képes többször is olyan drámába átfordulni, amitől elakad a lélegzetünk is. Az utolsó percek ugyan adnak okot a reményre, hogy még a romokból is újra fel lehet építeni valami időtállót, de szeretnénk látni, hogyan folytatódik a párok és a barátok története ez után a sorsdöntő este után. És talán egy életre megtanuljuk, hogy a dédelgetett telefonunk az ellenségünk is lehet – ha mi magunk is azok vagyunk, mert a gyülemlő titkaink által azzá tettük magunkat.