Életünk során legalább egyszer már mind keveredtünk abba a kellemetlen szituációba, mikor valami zártabb közösségi területen, tétlen várakozás közben akaratunk ellenére beszélgetést kezdeményezett velünk egy idegen: vonatkupéban, orvosi rendelő várótermében, a dugóban vánszorgó buszon… Egyesek pár mogorva szóval visszaverik a kérdezősködő kíváncsiságát, mások beletörődve  válaszolgatnak – de szerencsére az olyan levakarhatatlan idegenek száma elég ritka, amilyet a Karinthy Színházban bemutatott Ördögi kozmetika című misztikus thrillerben ismerhetünk meg.

A horror és thriller műfaja nem feltétlenül megszokott elem a világot jelentő deszkákon, és ezt a hozzám hasonló ízlésű emberek talán annyira nem is fájlalták eddig (az olyanok, akik gondosan kerülik a paranormális jelenségekkel megáldott történeteket, de ha mégis belefutnak akárcsak pár másodpercre, minden villanyt felkapcsolnak a lakásban, a Ragyogás olvasása közben pedig óránként ellenőrzik, hogy még mindig üres-e a fürdőkád). A Centrál Színházban bemutatott 2:22 nézése közben is akadt nem egy jumpscare-pillanatom, de még a misztikus thrillerért nem rajongók számára is tökéletes „beszoktató” ez az előadás – feltéve, ha aztán nem maradnak fenn 2:22-ig.

Közhelyes, de nagy bölcsesség, hogy a szomszédjait nem választhatja meg az ember: van, akit áldásnak tekintünk, míg mást magunkban válogatott szavak kíséretében elküldünk a világ másik tájékára, amiért már vasárnap reggel fúrja a panellakások vékony falait, nyírja a füvet, vagy az éjszaka közepén is üvöltözik (ingatlantól függően szabadon válaszható a magunkra szabható opció). Ez a rengeteg lehetőséget tartogató viszony nem véletlenül ragadta már meg annyi író fantáziáját, a szomszédi kapcsolatrendszerről drámák, krimik és vígjátékok tengere született – az utóbbiak egyik gyöngyszeme látható a Belvárosi Színházban.

Vonattal utazni mindig egyfajta különleges életérzés. Legyen szó csak egyszerű zónázóról vagy akár a nyáron a Balaton felé áramló tömegről, mindig rejteget némi sejtelmes rizikófaktort az út: vajon lesz-e vezetékszakadás, vágányhiba, betemeti-e a hó a síneket, kifogunk-e egy különlegesen viselkedő, bosszantó utastársat? Minél hosszabb az út, annál nagyobb a sansz valamelyik bekövetkeztére – mit mondjon akkor az, aki a bő hat napon át Moszkvától Pekingig robogó Transzszibériai Expresszre ül fel? A kérdést Kárpáti Péter egy dokumentum-abszurdban válaszolta meg, amelyre a Katona József Színházban válthatunk jegyet.

Aki akkor volt gyerek, mikor én, átérezte, milyen kiváltságos korba születtünk: már nemcsak egy tévécsatorna létezett Magyarországon, ahogy azt az idősebbek annyiszor emlegették, és minden vasárnap eljött a várva várt Walt Disney-mesedélután. A kínálat évről évre bővült, és én például fájó hátrányban voltam, amiért nálunk tiltólistások voltak a szappanoperák, így mit sem tudtam a vak Esmeralda kálváriájáról. Ugyan ma már nem a tévé a központi szervezőerő az emberi társalgás terepén, bár egy-egy filmnek vagy sorozatnak még mindig hatalmas közösségkovácsoló ereje van (gondoljunk csak a szuperhősfilmek és fantasy-k rajongótáborára), de az internet mellett bizony háttérbe szorult a kábeltévé. Szakonyi Károly 1970-ben írta meg Adáshiba című művét, örökéletűvé téve a nevét, és bár a Játékszín „továbbgondolásába” már beszivárognak a mobiltelefonok is, a darab párharcában a tévé nyer – még az emberrel szemben is.

Nem is olyan régen világszintű vita robbant ki színészi körökben a method acting, azaz a beleéléses színésztechnika kapcsán, amelyben a művész olyannyira belebújik az adott szerep bőrébe annak érdekében, hogy megértse annak motivációit és magatartásformáit, hogy közben teljesen feladja önmagát, a magánéletében is a karakter életét éli. A technika nem egyszer ért már tragikus véget, miközben több tucatnyi színészt segített hozzá akár az Oscar-díjához is, de a kérdésre még mindig nem született egységesen alkalmazott válasz: a felvétel/próba/előadás után ott lehet-e hagyni az öltözőben a szerepet, vagy normális, ha lassan hagyjuk, hogy például Blanche DuBois vegye át felettünk az irányítást? A Rózsavölgyi Szalonban látható Végszó kapcsán többek között ez a kérdés is felmerülhet bennünk – de természetesen csak amellett, hogy megkérdezzük magunkat: vajon elégszer és megfelelő módon mutatjuk-e ki az érzelmeinket, azok közül is elsősorban a szeretetet?

Nőnek lenni nem fenékig tejfel. Természetesen van bőven örömteli vonása is a női létnek, de a kevésbé szeretett, biológiai eredetű természetes kellemetlenségek mellé még társul egy kiadós adag elvárás és az azoknak való megfelelési kényszer is, ami megnehezíti a mindennapjainkat, legyen szó akár a kozmetikai kezelésekről, a kosaras melltartóról vagy az oly könnyen kiszakadó harisnyákról. Tény, ezek esztétikailag sokszor csodákra is képesek, de aki futott már murvás úton tűsarkúban a busz után, az egyrészt hamar megtanulja, hogy a menetrend talán nem is tréfa, másrészt pedig nehezen érti meg, hogyan lehet, hogy egyes férfiak épp az ilyen emberkínzó eszközök viselése után vágyakoznak. Az Átriumban látható Az Őrült Nők Ketrece természetesen ennél jóval összetettebb kérdéseket boncolgat, de azt hiszem, a teljes női nem nevében mondhatom: emeljük kalapunk a magassarkú topánkákban is magabiztosan mozgó tánc- és színművészek előtt.

A tudomány egyik alappillére, hogy ismeretlen, felderítetlen terepekre óvakodik be, mindent megkérdőjelezve bizonyít, és bár a mai kor tudósainak már nem kell máglyahaláltól rettegniük meghökkentő tételeik kinyilatkoztatása után, még mindig elég sok ellenzéstbe és vádba futnak bele, főleg, ha afféle istenként feltűnve tologatják kifelé az élet és teremtés korlátjait (elég csak a klónozásra gondolnunk). Nem csoda, ha sokan beleroppantak ebbe a teherbe, vagy végzetes lépésre szánták el magukat – mint Robert Louis Stevenson örökéletű karaktere, dr. Henry Jekyll. A kisregényt Frank Wildhornék alaposan kiegészítették, nemcsak történet terén, hanem olyan grandiózus dallamokat is szőttek az önmagán kísérletező orvos bukása köré, amelyek méltán emelik a musicalirodalom csúcsai közé a darabot – ahol a Budapesti Operettszínház előadása is megerősíti a helyét.

Régóta ismert doktrína, hogy férfiak és nők sokkal jobban megértenék egymást, ha némi időt eltölthetnének egymás bőrében – ezt az elméletet azonban a gyakorlatba átültetni még nem igazán sikerült kifogástalanul. Viszont az írói fantáziával megáldott személyek nagyon szívesen játszanak el a gondolattal, mikor műveiket papírra vetik, és azzal is tisztában vannak, hogy az alapszituáció sokkal viccesebb akkor, ha egy férfira adnak tűsarkút és melltartót, mintha egy nőre aggatnak álbajuszt. Ezt támasztja alá a Madách Színház legfrissebb darabja, az Aranyoskám is, amelynél a másik mézesmadzag is működik: mi, mezei nézők beleshetünk a színdarab „csinálás” rejtelmeibe.

Újságíróként számtalanszor megkaptam azt a kérdést, hogy miért írunk annyi horrorba hajló bulvárcikket, és a válasz sajnos mindig ugyanaz volt: mert erre van igény (de tényleg, az átfogó külpolitikai elemzéseim lehettek bármennyire alaposak is, még egy éneklő hal is simán lenyomta a kattintások terepén). Szomorúan azzal magyaráztam a helyzetet magamnak, hogy ez is egy a mai korunk sok rákfenéje közül: ma az emberek már nem akarnak gondolkodni, mikor annyi csatornán annyi különböző vélemény érkezik, mikor bárki lehet influenszer, ha elég követője van, és helyesen írni sem tudó celebritások mondják meg, hogyan kell élni, akkor már mindenkinek jobban esnek az előre becsomagolt, nem megerőltető, kommersz gondolatok. A Centrál Színházban látható Network viszont ilyen viszonylatban még szomorúbbá tett: a helyzet akkor sem volt más, mikor még csak egy-két tévécsatorna versengett a figyelemért a nyomtatott sajtó mellett. Viszont öröm az ürömben: az előadás bitang jó.

Amerikai szokások miriádját vesszük és vettük már át, így minden valamirevaló vőlegény tudja, hogy addig el sem veheti menyasszonyát, míg egy eszeveszett legénybúcsú keretében ki nem tombolta magát, végképp eleresztve szabadságról szőtt álmait és minden gátlását. A Játékszín egyik közönségkedvence, a Legénybúcsú is ezzel az egyszerű vággyal indul, azonban a fergeteges vígjáték hamar átcsap teljes műfaji kavalkádba, a brazil szappanoperáktól a Victoria's Secret divatbemutatón át a kasszafúrós heist movie-kig minden megtalálható benne, miközben pofátlanul megkínozza a néző rekeszizmait két és fél órányi tömény nevettetéssel.

A hagyományok mindannyiunk életének szerves részei. Vannak nemzeti hagyományok, vannak kisebb közösségben, például baráti társaságokban meghonosodott szokások, és természetesen ott vannak az egy-egy családra jellemző, külső szemlélő számára talán érthetetlen vagy őrült ismétlődő kis rituálék. A kérdés csak az, hogy ez az összetartozást is erősítő jelenség mennyire határozza meg a mindennapjainkat, mit vagyunk hajlandók feláldozni a tradíciók oltárán, vagy mennyire csorbulhat a hagyomány egy olyan legyőzhetetlen ellenféllel való összecsapásban, mint a szeretet? Sajátos helyzetből kiindulva, egyedinek tűnő példákon keresztül, de valójában ezt vizsgálja a Hegedűs a háztetőn, amelynek legújabb életre keltése a Budapesti Operettszínházban látható.

William Shakespeare munkásságának évszázadokra rúgó hatása elvitathatatlan: királydrámái révén még a mai napig is a nagy többség úgy ítéli meg a Henriádokban felsorakoztatott uralkodókat, ahogy azt az angol költőzseni megénekelte. A Tudorok és Stuartok házi írója példátlanul elfogult volt a rózsák háborújában megmártózó alakokkal, III. Richárd járt leginkább pórul, aki még mindig képtelen megszabadulni a púpos, vérszomjas és gátlástalan trónbitorló képétől, de számozás szerinti elődje, II. Richárd sem jött ki olyan jól abból, hogy Shakespeare a pennája hegyére tűzte az alakját. Ami azonban III. Eduárd unokájának pech, az az olvasóknak és színházi nézőknek élmény: a II. Richárd felsoroltatja minden királydráma mesterfogását, míg demisztifikál egy felkent, koronás főt.

A boldog gyermekkornak szinte elengedhetetlen része egy-egy találkozás Janikovszky Éva bohókásan kedves műveivel (az a szép zöld gyep!), azt viszont valószínűleg jóval kevesebben tudják, hogy az utánozhatatlan stílusú írónő felnőtteknek szóló regényeket is írt. Ezt a tudásbeli űrt kiválóan tölti be az Aranylemez, amely az utánozhatatlan stílusról szóló állításunkat is cáfolja: ugyanis a képzeletszínház műfaji besorolással rendelkező esten az írónő jeleneteit Szabó T. Anna költőnő egészíti ki, de olyan rafinériával, hogy meg sem lehet különböztetni, melyik sor származik Janikovszky kedvelt írógépéből, és melyik Szabó T. tollából.

A színház ősrégi műfaj, mind emlékszünk (remélhetőleg) iskolai tanulmányainkból az ókori görög színjátszásról szóló leckékre, és bár kritikusai és ellenzői számtalanszor temették már, például a filmek megjelenése idején, mégis mindig bebizonyította, hogy képes megújulni – legutóbb például a koronavírus alatt, mikor online térbe költözött. De nem kell ehhez járvány, hogy igazolást nyújtson a mai korokhoz való felcseperedésre, elég egy olyan darab is, amely a legmodernebb látványvilágot szolgáltatva nyújt sajátos, 3D-mozis hatást egy olyan klasszikus köré, mint Agatha Christie egyik legnépszerűbb regénye. A Thália Színház darabjában ugyanis talán nem is a remek, izgalmas történet és azt az életre keltő színészek kapják a főszerepet, hanem az az „ékszerdobozka”, amely szinte egyedüli díszletelemként idéz meg egy luxusvonatot, és mindazt a drámát, amely a fémfalak között pereg le.

Mindannyian voltunk gyerekek – ez tény. Dédelgettünk olyan álmokat, hogy majd hercegnők leszünk, vagy összeházasodunk az általános iskola alsó osztályos szerelmünkkel, mind hittük azt, hogy nincs annál cikibb, ha tizenpár évesen még nem volt „párkapcsolatunk”, és titkon vagy nyíltan, de mind elhittük, hogy na majd mi tényleg megváltoztatjuk a világot, de úgy, hogy a nevünket még évezredek múltán is emlegetik! Aztán viszont mind átesünk a könyörtelen próbán: felnövünk, és ezzel búcsút is intünk gyerekkori álmaink javának, hogy a sorba beállva váljunk mi is abszolút átlagos felnőtté. Ennek a folyamatnak minden humoros mozzanatát és szívbe markolóan nyers fájdalmát vázolja fel mesterien a Centrál Színházban a Ma este felnövünk című előadás.

Generációkon átívelő családtörténeteket nyomon követni mindig izgalmas szórakozás, hiszen akarva-akaratlanul is keressük a más-más történelmi közegben felbukkanó közös ismertetőjegyeket, öröklött magatartásformákat, ismétlődő szokásrendszereket. Különös pikantériát ad ennek az időutazásnak, ha az idősétát olyan érában tesszük, amely már bele-belenyúlik, vagy egyenesen le is fedi a mi modern korunkat: ebben az esetben ugyanis már erősen élnek bennünk a saját, rokonítható élményeink vagy szüleink, nagyszüleink és más idősebb rokonaink elmesélései arról, ők hogyan élték meg a nagy világégéseket, a forradalmat, a terrorokat vagy a legvidámabb barakkban eltöltött meghatározott vagy éppen végső napokat. Így hát a Fejes Endre regénye és annak "továbbálmodása" alapján a Katona József Színházban megszülető Rozsdatemető 2.0 bármelyikünk családtörténetével párhuzamosítható krónika az I. világháborútól szinte napjainkig terjedő Magyarország mindennapjaiból.

Trükkös kis műfaj a krimi: minden esetben elhiteti velünk röpke időre, hogy akár mi is lehetnénk magánnyomozók, majd aztán ugyanezzel a lendülettel ébreszt rá, hogy ugyan, dehogy, hisz végig tévúton jártunk – mert egy jó krimi bűntényét szinte sosem tudjuk megfejteni. Hiába vezeti le a megoldáshoz vezető lépéseket kifinomult eleganciával David Suchet vagy bosszantóan imádnivalóan Benedict Cumberbatch, sosem zárkózhatunk fel hozzájuk, hiszen valószínűleg nem tudjuk megkülönböztetni a pipadohány több tucat fajtáját, és a szerzők amúgy is annyi fordulatot rejtettek el a szöveg szövetébe, hogy nagy izgalmunkban minimum a felén átsiklottunk, így a történet végén kénytelenek vagyunk az állunkat keresgetni. Illik ebbe a sorba a Játékszínben látható A dominógyilkosság is, amelyet egy igazi erkölcsi dilemma fűszerez meg.

Csehov történeteit olvasva, szereplői teljes mellszélességgel, hangsúlyozottan megélt szenvedésein töprengve önkéntelenül is vágyhatunk abba a régi orosz korba, amikor az embereknek még elképzelése sem volt a kilövő benzin- vagy ingatlanárakról, az adóbevallásról vagy éppen a covidról. Az egymás mellett elbeszélő hősök élete szinte mozdulatlanul pergett le, miközben átszellemülten filozofáltak – ezt pedig színpadra nem gyerekjáték átültetni.

A lenézett ponyvaműfaj, a krimi koronázatlan királynője, Agatha Christie révén emelkedett be igazán a népszerűség köztudatába, és továbbéléséről szerencsére azóta is számtalan írózseni, Leslie L. Lawrence-től Jo Nesbo-ig igen széles művészpaletta gondoskodik. Színházban mégis inkább a kisebbik testvére, a krimivígjáték honosodott meg, és ez talán nem véletlen: a zárt keretek között sokkal egyszerűbb úgy önjelölt nyomozót játszani a székünkből, hogy közben rendszeresen nevetésbe törünk ki.

A regények lapjain a tudathasadásos szereplők szinte kivétel nélkül emlékezetes karakterek, a filmvásznakon megjelenő mentálisan zavart egyéneket alakító színészeket is – általában okkal – nagy erőszeretettel díjazza a filmszakma, viszont színházi, zártabb keretek között lehet csak igazán piszok nehéz egy ilyen karaktert életre kelteni. De attól még, hogy valamit nehéz végbevinni, lehet tökéletesen csinálni – ennek ékes példája az Ötödik Sally.

Hiába láttam sok-sok éve a Kabaré című filmet, néhány dalbetéten és a varázslatos ruhákon kívül nem hagyott mély nyomott bennem (pedig A három testőr rajongóként Michael York jelenléte is eleve adott jó pár pluszpontot). Akkor azt hittem, úgy vagyok vele, mint nagyon sokan nagyon sok régi filmmel: megnézzük, kipipáljuk őket, de a varázsát nem értjük, és elkönyveljük, hogy az a mi időnkre már szertefoszlott. Most azonban, hogy láttam a Vígszínházban Sally Bowles-ék történetét, már tudom: ehhez a filmhez fel kell nőni.

A Józsefnek nálunk kultusza volt: a Képzelt riport és a Kormorán karácsonyi válogatása mellett ez volt az egyetlen kazetta, ami gyerekkorunkban megvolt az autóban, jó szolgálatot téve a hosszú, külföldi utakon. Így bár a horvát tengerpart számtalan szakaszával tudattuk Paudits Béla kéretlen, hamis kórusaként, hogy Benjamin te gaz kölyök, színpadon látva mégis ugyanolyan pezsdítő, varázslatos élmény a Bibliából átemelt és jócskán kicsinosított történet.

Ha a szívünkre tesszük a kezünket, mind beismerjük: életünk során volt már legalább egy olyan pillanat, mikor szerettünk volna filmben szerepelni. Mikor józanabbul is végiggondoltuk, akkor a többségünk ráébredt, hogy a színészség talán mégis túlzás, de legalább statiszták lehetnék – ami, mióta kicsiny hazánk ennyire vonzó forgatási helyszínné vált, talán nem is elképzelhetetlen, hiszen mindig szükség van a névtelen, sokszor hangtalan tömegre is egy-egy jelenetnél. A szerencsésebbje folyamatosan téliszalámis szendvicset ehet, míg forog a kamera, a pechesebbek a fagyos talajon hevernek háborús halottként órákon át, de a képkockányi örökkévalóság mellett más csoda is az övék lehet: belekóstolhatnak a filmforgatások világába! Mint Charlie Conlon és Jake Quinn.

Mind voltunk egykor gyerekek, és azzal is tisztában vagyunk, hogy ezek a kisemberek ritka kegyetlenek is tudnak lenni: megríkató sértéseket vágnak egymás fejéhez, esetenként még össze is verekednek. Az ilyen helyzetekben gyakran a szülőknek kell orvosolniuk az utódjaik kavarta problémát – de mi van akkor, ha a felnőttek még szörnyűbbek, mint a gyermekeik? Nos, akkor elszabadul a verbálisan kivitelezett pokol, mint Yasmina Reza kamaradarabjában.