A videójátékok térhódításával a mai világunkon belül egy új nemzetközi közösség jött létre saját szókinccsel és nyelvezettel (az XP-től kezdve a „You died”-on át az NPC-ig), amely egyeseket csak hosszabb-rövidebb időközökre, míg másokat akár egy életre beszippant. Míg ezek a játékok kívülről csak kaszabolós-lövöldözős-szörnyölős, fel-alá loholó vagy a nehézségekben gazdag hétköznapi életünket megszépítővé és faék egyszerűségűvé varázsoló értelmetlenségeknek tűnnek (igen, The Sims, rád nézünk), addig egy egyre duzzadó réteg számára a mindennapok egyetlen élhető mozgatórugójává válnak – nem véltelen, hogy a szakma már külön kezeli a videójátékfüggőséget. Ennek a jelenségnek szentel egy izgalmas eposzt az Örkény István Színház és a Városmajori Szabadtéri Színház közös, kortárs produkciója.
Modernkori búsképű főhősünk a negyvenes éveiben járó Hunyadi Barna, aki épp válságos helyzetben van: angoltanári állását a státusztörvényt követő sztrájkban való részvétele miatt elveszíti, az életművének szánt projektjével együtt, alkalmi melóinak is kénytelen önhibájából búcsút inteni, a PhD-je sem halad, felesége pedig nagyjából egy szuszra jelenti be, hogy terhes, de elhagyja leendő gyermeke apját, mert képtelen tovább együtt élni a valóság hányattatásai elől a virtuális fantáziavilágba menekülő férfivel. Túlzás lenne azt állítani, hogy Barna ezt követően válna függővé, hiszen saját bevallása szerint is gyerekkorától fogva rendre kivitte a legnépszerűbb játékokat, de eddig a pontig még többségében egész eredményesen meg tudja különböztetni a valóságot a virtuális tértől (bár már ekkor képes arra a bravúrra, hogy a nagybevásárlásra egy dezertőr élőhalottat is magával visz szárnysegédnek – Jéger Zsomborénál szeretnivalóbb zombit még nem láttunk egyetlen játékban sem, mindegy, hogy PC-re vagy konzolra jött ki). Viszont az MVM-mel tartott huzavonája következményeként hirtelen összemosódik a felnőni képtelen férfi előtt a két világ, 
így megszületik a Zondark nevezetű paplovag, aki emlékezetes csatába bonyolódik az ügyfélszolgálati munkatárssal, és ennek pont szemtanúja egy botcsinálta forgatócsoport is. A szenzációra éhes trió Barna-Zondark nyomába szegődik, bár ingadoznak aközött, hogy dokumentumfilmet vagy lájkvadász sikersztorit kellene-e gyártaniuk, de közreműködésükkel a saját világából kiábrándult Barna egyre jobban azonosul Zondark szerepével, miközben már egykori munkahelyén fogva tartott Dulcineája kiszabadítása érdekében az óriással és az évtizedei alatt begyűjtött ellenségei mindegyikével megküzdene. Végül azonban ami Cervantesnek nem sikerült, az néhány lelkes játékosnak és nem játékos karakternek összejön: úgy sikerül kiemelniük a főellenséget legyőző két kezes pallost forgató, páncélos lovagot az álmodozásból, hogy talán még helyre is tudja állítani és folytatni a normálisnak megfeleltethető életét – a szürke, kegyetlen, troll armort nélkülöző világban.
Míg a többi színész több karaktert is életre kelt az előadás során, Hajduk Károly egyedül a főszereplő Hunyadi Barnát testesíti meg – igaz, ha úgy nézzük, ez már eleve dupla szerep, hiszen rendre Zondark avatarjával osztozik. Barnának sziklaszilárd elvei vannak, hangosan ellenzi a kapitalizmust, az emberi jogok csorbulását, a klímaváltozásra válaszul adott közönyt, hogy csak néhányat említsünk lázadása tárgyai közül, és miközben mélységesen kiábrándult a mából, képtelen megfogalmazni önmagát a saját világában, ezért választja a könnyebb utat, és menekül a számára jól ismert középkori szörnyes nem-valóságba, ahol végig az övé lehet a kontroll, és minden bukás után annyiszor fut neki a pályának, ahányszor csak akar. Míg Don Quijotének a saját fantáziájára volt szüksége, hogy megteremtse azt az álomvilágot, amiben lehetett ő az elvek, igazság és erkölcs diadaláért küzdő lovag, addig Hunyadinak csak a már annyit látott „ambientet” kell átemelnie ugyanezzel a krédóval, amelyben egyre lejjebb csúszik, csavarva egyet a nézői szíveken. Végül azért mégis akad remény, hogy ennek a férfinek sikerül felnőnie, és a kardforgatáson túl is felelősséget vállalnia.
A valósághoz kötő horgonyt jelentő karakter a tanárnő Lilla, Barna párja Tenki Réka megformálásában. Neki is megvolt a maga gamer-korszaka, a szerelmüket is ennek köszönhetik, és kedvenc randihelyük még mindig a képernyőn hullámzó repceföld a bugos vadlóval, de Lilla már képes volt maga mögött hagyni a függőséggel kecsegtető életmódot, és szilárd akaratossággal próbálná kirángatni Barnát is a zombiüzemmódból – ez azonban inkább csak heves vitákat, semmint érdemi megoldásokat szül közöttük. Az ő kiábrándulása kevésbé meglepő módon végül a férjére redukálódik, de mikor szükség van rá, némi győzködés után önként vállalja, hogy Dulcineaként visszatér az egykori világába – ahol a nosztalgiázásra és a gamingben járatlanok felvilágosítására is jut ideje –, és segít megmenteni a paplovagot.
Üde színfolt és egyben katalizátor is a doku-stáb, Borsi-Balogh Máté (Márk), Kókai Tünde (Petra) és Nagy Zsolt (Áron) hármasa nemcsak görgeti a történetet, hanem az operatőr Petra, avagy a laza, kissé elvarázsolt kobzos magyarázatai révén a videojátékok nyelvezetét és szabályrendszerét kevésbé ismerő nézők is beleilleszkedhetnek ebbe a világba. A Barna „megőrülése” adta lehetőségre különféleképpen reagálnak: a hangmérnök Áron a siker kulcsát látja az elborult figurában, direkt ki is provokálja az olyan helyzeteket, amelyekkel még nagyobb nézettséget generálhat, a habogó, utasítást kiadni képtelen rendező, Márk a kezdetektől fogva ellenezné a forgatást, ha meg merne szólalni, míg Petra lesz az, aki mindig ide-oda billenti a mérleg nyelvét – miközben mindhárman hol a hétköznapi élet mellékszereplőiként, hol a játék karaktereiként is felbukkannak.
Elsőre talán meghökkentőnek hathat pont Cervantes tetemes művét átemelni a 21. századi settingbe, de jobban belegondolva a ma embere is ugyanúgy szeret álmodozni, egy képzelt világot felhúzni maga köré, hogy menekülhessen a valóság kiábrándító fő- és mellékküldetései elől. A darab nem követeli meg sem a leghíresebb La Mancha-i lovag történetének ismeretét, sem minimum 10. szintű tapasztalati szintet bármelyik videójátékban, bár van jónéhány olyan utalás az előadásban, amiről csak akkor sejtjük, hogy easter egg volt, mikor a mellettünk ülő nézőtárs (druida, barbár, miegymás) egész testében rázkódva röhécsel, de más fantasy-érintettségű popkulturális utalás is akad szép számmal (nálam személy szerint Gimli és Legolas ikonikus párbeszédének átemelése volt a non plus ultra). Ennél fogva az [Escape] egy színházban talán kevésbé gyakran megforduló réteget is becsalogathat a gamerszobai sötétségben felvillanó fényeffekteket utánzó nézőtérre (feltéve, hogy épp kivitték már a Diablo összeset, a CyberPunkot és a legújabb Elden Ringet is), de ugyanakkor a nem geekek számára is élvezetes, elgondolkodtató, de mégis abszolút humoros kikapcsolódást kínál – még a credits után is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.