Bár az operett műfaját rendre szokás temetni, a színházi repertoár megkerülhetetlen részei, még ha nem is születik már messze annyi alkotás belőlük, mint a Kálmán Imre, Huszka Jenő és további híres társaik fémjelezte aranykorban. Pedig a mai rohanó világ modern emberének is szüksége van arra az ínyencségre, amelyet az operettek szinte kivétel nélkül kínálnak: a hitet, hogy a jó végül mindig elnyeri a jutalmát, a szerelem pedig minden nehézség felett győzedelmeskedik. Ezt az igényt igazolja vissza a Centrál Színházban (újra)bemutatott Fekete Péter is, amelyet dörgő vastaps kísér.
Természetesen lehetne arról vitázni, hogy a Fekete Péter rendszertani besorolását tekintve operett vagy a sokkal tágabbnak tűnő zenés játék-e, de miután Eisemann Mihályt is operettszerző titulussal őrizte meg emlékezetében a nagyvilág, nem csoda, hogy ebben a műben is megtalálható a műfaj minden alapeszköze: szerelemre áhítozó szereplők, bonyodalom, félreértés, a konfliktusokat feloldó, menetrendszerűen érkező slágerek, meseszerűen egyszerű megoldások és a happy end. A szívmelengető történet az 1930-as évek Budapestjéről startol, mikor is a vagyonos réteg újra abban a fényűző, békés közegben élhetett, mint az első világégés előtt. Vagyonból pedig nincs hiány, hiszen a Hajnal-testvérpár férfitagja, Lucien egyszerűen képtelen hibás döntést hozni tőzsdei machinációi során, így nem csoda, hogy az elit rongyrázásának is az ő háza ad otthont. Csakhogy kisebb katasztrófa fenyegeti az estélyt, kisegítő inasra lenne szükség az influenzaszezon kellős közepén
– ekkor esik be (szó szerint) Hajnalékhoz a pechszériája miatt élő legendává váló Fekete Péter, akit Colette szórakoztatóelemként azonnal le is szerződtet az estére. Lucien azonban meglátja az újabb kereseti lehetőséget abban az emberben, aki mellett minden tönkremegy és mindenki megbukik, ezért részvénytársaságot alapít Fekete Péterre. A történetet színesíti egy, a tőzsdecápáért rajongó, a férfi által észre sem vett gépírónő, egy részeges nagybácsi, egy érte lángoló, a testvérek anyját pótló díva és egy külföldi utazás is, ahol természetesen egymást követik a felismerések és a félreértéseket biztosító helyzetek, az anyagi hanyatlás, az éhezés és a házasság felé lökdösve hőseinket, akik végül szilveszter éjjelén csak elérnek mind abba a boldog révbe, amelybe mind vágynánk.
Magyar Attila neve lassacskán elválaszthatatlanul összenő Fekete Péterével, hiszen már a Centrál Színház indulásakor is ő alakította a pechszériával sújtott kisembert (majd a Madách Színház előadásában is megformálhatta a karaktert). A sorozatos balszerencse ellenére sem egy megkeseredett ember, sztoikus nyugalommal készül a csapásokra, és akkor sem a nyerészkedésre hajt, mikor elnöki posztjánál fogva végre hasznot húzhatna a szerencsétlenségéből. A megpróbáltatások révén már kiérett a cinikus humora, de a segítőkészség is tobzódik benne, és rendkívüli éleslátásának hála még csetlő-botló társai szemét is fel tudja nyitni, támogatja őket a talán nem is ismert álmaik valóra váltásában.
Az élelmes, az érzelmeket kezdetben hírből sem ismerő Lucient Fehér Tibor alakította, akinek minden lépését az határozza meg, hogyan lehet minél több profitra szert tenni, így észre sem veszi, hogy a környezete java már szabályosan retteg tőle, olyan zsarnoki, rideg vonásokra tett szert. Néha-néha már ilyenkor is kivillan a kőszobor mögül az emberi lélek, de csak egy komoly létrás monológ hatására kezdi el másképp szemlélni a környezetét – mielőtt azonban át merné adni teljesen magát ennek az új, könnyedebb világnak, férfiúi büszkeségében kénytelen elszenvedni egy olyan csapást, ami után lehetőséget sem ad a tisztázásra. De végül csak felülemelkedik a gőgjén, és be meri ismerni, hogy hibázott.
Míg Lucien átalakulása tömbösítve történik, addig a gépírónő Claire (született Klein Klára) esetében ez a hernyógubóból pillangó, rút kiskacsából hattyúhercegnő metamorfózis folyamatosan zajló esemény. Martinovics Dorina kezdetben a klasszikus szürke kisegér, elfojtott, viszonzatlan szerelme és semmibe vétele görcsössé teszi, de amint lehetőséget kap arra, hogy több legyen a tucatnyi gépírónőnél (és ezáltal talán megjegyeztesse a nevét a főnökével), máris egyre gyakrabban enged teret a benne élő szertelen csitrinek. Ugyan az elegáns ruha, ami lépre csalja Lucient, Claire szépsége kívül-belül bontakozik ki az előadás folyamán, és még a nyomorúságban is megőzi méltóságát… míg a pezsgő mámorában, a holdivilágos éjszakán meg nem jelenik a királyfi.
A lavinát elindító Colette-et Balla Eszter keltette életre: egy elkényeztetett, csípős humorú, zenebolond, unatkozó úrikisasszony, aki karakán bátyja elnyomása alatt ugyan nem teljesítheti ki színésznői álmait, de azért lázadozik a rendszer ellen. Igényli a figyelmet, de nem egy nyafka fruska, még ha alkalmanként hisztivel kell is elérnie a vágyait, és a szerelemért még a szegénységet is bátran vállalja, miközben megértésnek sincs híján – a sajátos táncos előadása pedig megérdemelten kap hatalmas tapsot.
A történet szempontjából talán kevésbé lenne fontos Szőnyi Ella és Charlie bácsi kettőse, de Básti Juli és Alföldi Róbert gondoskodik arról, hogy az elhunyt anyuka barátnője és bátyja is emlékezetes karakterré váljon. Ella igazi dáma, határozottan irányítja pártfogoltjait, színésznői múltjából fakadóan uralja az élet színpadát – csak azt az egyetlen férfit nem bírja évek óta megcsípni, akibe szerelmes. Az illető pedig nem más, mint az Amerikából épp hazatérő, konstans részeg Ebes Károly fotóművész, a Hajnal-testvérek nagybátyja, aki az illumináltság különböző fokait megjárva a megtestesült mókás, szeretnivaló részeg, aki bármelyik pillanatban el tudja lopni a show-t.
A Fekete Pétert minden komolyabb fejtörés nélkül be lehetne húzni a guilty pleasure feliratot viselő halmazba: nem akar senkinek ártani, nem szórja a magvas, világjobbító gondolatokat, csak egy letűnt korba visszautaztató, szívet melengető mese arról, hogy bármilyen kegyetlen, anyagias, a társadalmat részekre osztó is a külvilágunk, minden sikerülhet, ha a szívünkben őszinte a szeretet. Mindezt az emlékezetünk betemetett részeiből előpattanó, fülbemászó, jazzes beütésű muzsikával, szemet kápráztató látványvilággal és tökéletes szereposztással kínálja az álmodozni vágyóknak a Centrál Színház mesekönyve.
Fotók: Centrál Színház
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.