A kötelező olvasmányoktól ódzkodó mai iskolások sokkal irigylésre méltóbb helyzetben vannak, mint amilyenben a mi korosztályunk volt: az én osztálytársaim még versenyt futottak a könyvtárba a Kötelezők röviden sokat forgatott példányaiért, vagy reménykedtek abban, hogy filmen sikerül megnézniük azt, amit nem akartak elolvasni. Viszont a mai fiatalság egyre több regény esetében dönthet úgy, hogy megnézi a történet színpadi, azon belül is egyre nagyobb eséllyel zenés köntösbe öltöztetett változatát – ehhez a sorhoz csatlakozott Jókai Mór A kőszívű ember fiai regényeposza is (amit szerény véleményem szerint az alábbi lenyűgözött beszámolótól függetlenül is vétek kihagyni az olvasmányok sorából).
A Kőszívű – A Baradlay-legenda már a keretes szerkezetet megadó nyitóképét követően sem szokványosan kezd: Baradlay Kazimir (Mécs Károly) egyszerre legalább három különböző irányból néz le ránk, és haldoklóhoz képest meglepően mennydörgő hangon, határozottságtól eltelve közli feleségével felvételről végakaratát – amellyel kapcsolatban a pillanatokkal később özvegy Marianne azonnal megfogadja, hogy szöges egyenest az ellenkezőjét fogja megvalósítani. Hiszen a zsarnoki Baradlay megrögzött császárpárti volt, az érzelmeket hírből sem ismerte, és három fia életét is a politikai széliránynak megfelelően betonozná be, függetlenítve a családi szálaktól és álmoktól. Azzal azonban az elhunyó főispán nem számolt, hogy ebben a történetben szinte kivétel nélkül a nők alakítják a férfiak sorsát: Baradlayné először is hazarendeli Pétervárról legidősebb fiát, Ödönt, és nemcsak hogy elősegíti, hogy elvegye rangon aluli kedvesét, még a főispáni székbe is beülteti, a forradalmi terveket dédelgető magyar tábor élére helyezve. 
Eközben a másik két fia, Richárd és Jenő Bécsben éli életét, amelyekbe éppen beleszövődik egy-egy szerelmi szál, miközben az osztrák fővárost is elérte a forradalom szele. Richárdnak ugyan a császár katonájaként épp megfékeznie kéne a változást támogatókat, Baradlayné közbenjárására a magyar forradalmi sereg hősévé válik, míg Jenő keserűt csalódik a kedvesének hitt nőben, és a családi birtokon nyalogatja sebeit. A történelemórák révén azonban jól tudjuk, milyen véget ért az 1848-49-es szabadságharc, így nem meglepő, hogy a két idősebb Baradlay-fivér már a halálos ítéletről szóló döntést várja, mikor is megesik a történelmi regények egyik legfrappánsabb fordulata: egy téves címzés miatt a családját menteni vágyó, a haszontalanságába beleroppanó Jenő ölébe hullik a lehetőség, hogy megóvja Ödönt, és helyette áll a kivégzőosztag elé. De a dráma mellett mégis a keserédes happy end győzedelmeskedik, hiszen a két életben maradó testvér a családjaik mellett élheti tovább az életét, míg Erzsébet királyné szerepében Miklósa Erika egy gyönyörű áriával megerősíti, milyen egyedi nép a szabadságáért minden csapás ellenére is örökké, büszkén küzdő magyar.
Még a regénynél is hangsúlyosabban érződik a musicalben Baradlayné „játékmesteri” hatása, hiszen kis túlzással minden egyes jelenet az ő döntéseinek és lépéseinek a következményeként jön létre – Polyák Lilla pedig brillírozik ennek a rendíthetetlen, a fiaiért élő anya szerepében. Elegáns, arisztokratikus, mégis emberi érző lény, aki fel van készülve arra, hogy a céljainak ára is van, mégsem tagadja meg önmagát, minden nehézséggel bátran néz szembe, miközben képes átengedni a gyermekei szívét más, arra érdemes nőknek. Fel sem kell emelnie a hangját, mégis uralja a környezetét, hűvös nyugalommal dolgozik azon, hogy felperzselje a férje terveit, és csak egyszer bicsaklik meg, ezáltal az egyik legszívbemarkolóbb pillanat a kedvenc fiát elvesztő anya gyászdala. A darab zenei része önmagában is borzasztóan erős, mind az anyagot, mind az azokat előadó művészeket tekintve, de talán még közülük is kiemelkedik mind a karakter, mind az énekes színésznő.
A legidősebb fiú, Ödön szerepében Ember Márk volt látható, az ő első szólója után hangzott fel az első üdvrivalgásos taps, amely utána már lassan a darab dalbetéteinek megszokott kísérőelemévé vált, méltán. A szorgalmas, céltudatos testvér Oroszországban is fényes életet építhetne fel magának, a szíve mégis hazahúzza kedveséhez, Lánghy Arankához (Katona Kinga), és végül valóra is válthatja az álmait, amelyek mellett rögvest belecseppen a történelemformáló politikába. Következetesen halad felfelé a ranglétrán, halált megvető bátorsággal vezetve a magyar hadakat, és szinte biztosra vehetjük, ha sikerült is volna a szökése, a becsületessége nem hagyta volna sokáig nyugodni, ugyanúgy vállalta volna a következményeket, mint így, hogy feladta magát. Az ő révén pedig még a Jókainál nyitva hagyott, égető kérdésre is választ kapunk, nevezetesen: vajon elárulta-e Ramiroff Leonin (Serbán Attila) az ellenséges táborban harcoló legjobb barátját?
A fiatal női olvasók kedvenc szereplője nagyon nagy valószínűség szerint generációkon át Baradlay Richárd lehetett, és Fehér Tibor tökéletesen megtestesíti a közkedvelt és könnyelmű katonából a szerelem és az anyai hívószóval megfűszerezett, hazafi kötelezettségérzet hatására a végsőkig kitartó, az ellenség végakaratát is szívósan teljesítő huszárkapitánnyá váló középső testvért. Bőven kijutnak neki humoros jelenetek is, felvágott nyelvének és állandó széptevő kényszerének hála gond nélkül zsebeli be a közönség szimpátiáját, és bár az igaz szerelem a cserfes, de áldozatkész, merész Edit (Kovács Gyopár) képében villámcsapásként éri, mégsem változik meg gyökerestül (szerencsére). Remekül kidomborították Richárd tépelődését is, amelyet az okoz, hogy a császár felesküdött katonájaként a saját népére kellene fegyvert emelnie, Palvicz Ottóval (Berettyán Sándor) való párbaja sűrítve is eléri a Jókai által megálmodott hatást, és a darab végére elhisszük: ez a férfi is felnőtt végre.
A Baradlay-házaspárban kevés közös volt, ezek egyike, hogy mindkettejüknek a legkisebb, Jenő volt a kedvence, akit ezúttal Veréb Tamás keltett életre. Ő a villámhárítóként is működő fivér, aki igyekezne kordában tartani a kicsapongó Richárdot, miközben a teljes forradalmi lázban élő ifjúságtól eltérően rá szinte semmilyen hatást nem gyakorolnak az eszmék, olyannyira szerelmes Alfonsine-ba. Mivel érthető okokból a bécsi forradalom java is a tömörítés áldozatául esett, így Jenő szerepe az első felvonásban nem kifejezetten jelentős, de kap két olyan gyönyörű dal(részlete)t, amitől mégsem marad teljesen láthatatlan, amellyel több szereplő is vádolja a csendes hivatalnokot, némiképp joggal. A remélt legnagyobb boldogságból zuhan bele a csúf valóság karjaiba, a fájdalmát végig magával hordozza, miközben megveti önmagát, amiért a többiekkel ellentétben nem harcol, csak otthon ül – nem véletlen, hogy azonnal kihasználja a lehetőséget, mikor tehet valamit a családjáért, és végre megmutathatja, milyen bátorság rejtőzött benne.
Baradlayné mellett a szálak szövésében vezető szerepet vállal még Plankenhorst Alfonsine, csakhogy teljesen ellentétes oldalon: Gubik Petra karaktere császárpárti és végtelenül romlott lelkű. Egy hamvában halt, beszennyezett szerelem újraélesztése vezérli, és ennek érdekében bármit megtenne, bárkin keresztülgyalogolna. Az alma nem esett messze a fájától, anyja, Antoinette (Náray Erika) is szívtelen teremtés, de Alfonsine-t egyre inkább hatalmába keríti az őrület, ami a korlátokat is felőröli, így a bosszúvágytól vezérelt nő a darab végére már valóban mindenre képessé válik, miközben egy-egy hátborzongatóan zseniális szólójával egyszerre több ezer ember lélegzetvételét állítja el – úgy, hogy nincs egy pillanat sem, mikor kedvelni lehetne ezt a vonzó, de vérszomjas nőt.
A „gonoszok táborát” erősíti Ridegváry Bence, a magyargyűlölő magyar is, aki bosszút állna mindenkinek, aki valaha is megsértette, élen a Baradlayakkal – Feke Pál pedig a karakter nevében rejlő ridegséggel, könyörtelenséggel veszi ki a részét a történet alakításában. Alfonsine-nal ellentétben ő a jéghideg, látszólag emberi érzelmet felmutatni képtelen potentát, kifürkészhetetlensége álarcát csak nagy ritkán ejti le a számára legváratlanabb fordulatok megrázkódtatásában. A céljaiért ő is képes bármire, még a hidegvérű gyilkosságra is, így lesz tökéletes ellenpólusa és mégis torz tükörképe Baradlaynénak – talán éppen ezért is kettejük szólója, az Ezután az előadás egyik katartikus pillanata.
Mindenképpen szót érdemel még a musicalben hősiesebbé váló Tallérossy Zebulon is, a két lábon járó viccjelenet-beszállító: Csonka András beazonosíthatatlan lingvisztikai érzékkel megáldott nemese itt egyértelműen a Baradlay-család mellett teszi le a garast, és ki is tart mellettük – igaz, némiképp önös érdekből, hátha sikerül az öt lánya közül legalább egyet a fiúk nyakába varrni. Váratlanul azonban önfeláldozó hőssé avanzsál, mikor az elzabrált csordája ellentétele helyett kitöltetlen útlevélre bukkan, de még hősiességében is ugyanolyan kacagtató marad, mint korábban.
A teltházas előadásokkal futó Kőszívű – A Baradlay-legenda iskolapéldája annak, hogyan kell egy klasszikust a mai széles közönség igényeinek megfelelő módon adaptálni: a szerteágazó, szövevényes történetet épp annyira húzták meg, hogy a lényege ne csorbuljon, minden ízében követhető és élvezhető maradjon, nem erőszakoltak bele a korba nem illő utalásokat vagy szájba rágós szemfelnyitogatást, az erős női karakterek saját jogukon erősek, és nem azért, mert most épp ez az elvárás a friss művészeti termékekkel szemben, a kiváló szereposztás szereplőinek java pedig olyan dalokat kap, amelyeket méltán követ az ováció és az öröm, mikor a dallamtapadástól „kínzott” néző ráébred: a zenei anyagot bármikor meghallgathatja az interneten. Ki tudja, melyik klasszikus magyar regény érdemesül ki következőként a zenés színpadi feldolgozásra, de a fent látottak alapján bizakodóak vagyunk!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.