A már számos elismeréssel díjazott színészek körében sem ritka történet, hogy a sikerük nem hullott az ölükbe, pusztán a tehetségük nem volt elég az álmaik megéléséhez, ezért pályájuk kezdetén, mikor castingról castingra járva kilincseltek akár csak egy pár mondatos szerepért is, kénytelenek voltak más terepen dolgozva előteremteni a megélhetésüket. A szerencsésebbek (vagy a vonzó arcú szerencsétlenebbek, ha a divatszakma kegyetlenségére gondolunk) modellkedéssel kereshették a betevőt, míg a többiek például raktárban dolgoztak, vagy a vendéglátás széles palettáján helyezkedtek el. Akárcsak Sam Peliczowski, akinek a neve ugyan sosem fog feltűnni a DC- vagy Marvel-filmuniverzum alkotásainak stáblistáján, röpke másfél óra alatt azonban mégis szuperhőssé válik – vagy még inkább a színész, aki életre kelti.
Nagy Sándor egyszemélyes bravúrjában nincs egy pillanatnyi lazítás sem: ahogy Sam beszökell a manhattani csúcskategóriás étterem alagsorába, a gyorsvonat robogni kezd, a hívások megállíthatatlanul sorjáznak, és a nézőknek sem kell sok idő, hogy felvegyék a ritmust, olyan könnyedén ugrál ki-be akár mondatonként más-más korú, nemű és habitusú személyek bőrébe a művész. Sam ugyanis épp két szerep között állomásozó színész, aki a meghallgatások mellett egy felkapott, folyton teltházzal üzemelő étterem telefonos asztalfoglalásait kezeli. A darab a 90-es években íródott (micsoda szerencse, hogy a darab során emlegetett sztárszínészek több évtizedes karrierre tekinthetnek vissza!), ezt mutatja az is, hogy a foglalásokat nem mobilon, és végképp nem interneten keresztül bonyolítják – Sam a vonalas telefon rabszolgája, miközben egyik irányból még a mindenkit leuraló, kegyetlen chef égőpiros telefonja, másikból pedig a konyha és a kiszolgálótér hívópultja is gyötri. Ráadásul emberünk épp egy tartósabb pechszériában ragadt: 
kollégája csak nem ér be a munkaidőre, színész „barátja” (=riválisa) a jelek szerint minden szerepet elhappol előle, amivel persze nyomban el kell dicsekednie, a karácsony közeledtével még inkább égnek a vonalak, miközben neki egyre kevesebb reménye marad arra, hogy az ünnepekre hazautazhasson megözvegyült apjához, aki a szakadatlan köhögése alapján talán már haldoklik is. Sam azonban mégis kitart, csak pillanatokra inog meg, még az olyan alantas feladatokat is elvégzi végül, mint az összerondított mosdó feltakarítása, hiszen tudja, a hierarchia alján neki kevés lapot osztanak – de azért nem is rejti véka alá a véleményét, bár sokszor csak a hívás megszakítása után ad ezeknek hangot, egyöntetű és hangos derűt kiváltva a közönségből. Hiába húzza még az ág is, végig megpróbál emberi, megértő és segítőkész maradni, zsebre vágva a Játékszín teltházas nézőterének szeretetét, így mind együtt örülünk vele, mikor úgy tűnik, végre tényleg rámosolyog a szerencse.
A végtelenül feszes tempójú előadásnak megvan az íve, és míg kezdetben úgy tűnik, csak egy humoros szkeccset látunk, az végül mégis összeáll egy kerek kis történetté, mégsem ez a darab legnagyobb erénye – hanem az a csoda, amit Nagy Sándor létrehoz. A színész legfeljebb egy fél percre hagyja el a deszkákat (az ominózus vécétakarítás érdekében), félszázszor benyargalja a teljes teret, és a színlap szerint negyven karaktert kelt életre (ezt feltétel nélkül elhisszük, de a felhőtlen szórakozás mellett eszünkbe se jutna számolni). A telefonálókat hanggal, testmozgással, bevált fordulatokkal és pózokkal olyan könnyedén különíti el egymástól, mintha ez a tudathasadásos állapot mindenki esetében természetes lenne, és mivel nem egy telefonáló visszatérő vendég az éterben, már előre hangosan nevetünk, mikor a haját babráló, orrhangú titkárnő vagy a láncdohányos dáma van a vonal végén, anélkül, hogy egyáltalán megszólaltak volna. De nemcsak a karakterek között megy ilyen zökkenőmentesen a váltás, a hangulatok terén is működik a varázslat: Sam családi életének időközönkénti, drámai beköszönése egy szívdobbanás alatt csavar egyet az addig teli torokból nevető néző lelkén, hogy aztán egy kattanással ismét újabb nevetséges vendégjelölt próbáljon kicsikarni egy asztalt a férfitől.
Még hosszú bekezdéseken keresztül tudnánk feldicsérni az előadást, annyi bravúrosan életre keltett, emlékezetes karakter adja egymásnak a vonalakat a pazar jelenetek során, de a Játékszín előadása nem szorul rá, garantáltan hosszú évekig repertoáron marad még. De érdemes rá időben jegyet szerezni, ugyanis a teltház kőbe vésett – talán még DiCaprio is kénytelen lenne várakozni, ha nem foglal időben!
Fotók: Játékszín
![A búsképű gamer – [ESCAPE] – A Donkihóte-projekt](https://m.blog.hu/es/esszineszbenne/image/.external/.thumbs/05b8522c6b9fb4202d0e8db1765d980d_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.