Aki felcsapja a minden élethelyzetben megnyugvást kínáló Jane Austen köteteinek valamelyikét, a kitalált történeteket olvasva előbb-utóbb rácsodálkozik, hogy volt lehetséges ennyi semmittevést belegyömöszölni ennyi életbe? Némi lamentálás után pedig már nem is csodálja, hogy a halhatatlanná vált írónő nőalakjai rendre azzal foglalatoskodnak, hogy előnyös házasságot üssenek nyélbe maguknak/lányuknak/testvérüknek, míg az élelmes férfiak ezen hölgyek közeléből igyekeznek menekülni. Az angol írónő regényei közül a Büszkeség és balítélet élte meg a legtöbb feldolgozást és újragondolást, de talán nem született egyedibb megoldás Joannah Tincey két színészre átírt verziójánál, amely évek óta töretlen sikerrel látható a Centrál Színházban, a Kisszínpadon.

A fent említett házasságszerző probléma az 1800-as években született regényben hatványozottan fennáll: az elszegényedett Bennet-házaspárnak nem kevesebb, mint öt leánygyermek kiházasításáról kell gondoskodnia, miközben az apa halála esetén azonnal elvesztenék a tetőt a fejük fölül. Lizzie Bennet és Mr. Darcy hányattatások után kibontakozó szerelmének története tökéletes sűrítésen esett át: a végkifejlethez kevesebbet hozzátevő mellékszálak és másodlagos karakterek kimaradtak vagy beépültek a fősodorba (bár ez egyes esetekben „ellenkező” hatást ért el: míg a középső lánygyermek, Mary a regényben sem zavar sok vizet, ezúttal feledhetetlenné vált, miután egy kottaállvány és folyton hamis fuvolaszó szimbolizálta megjelenéseikor). Ez a szimbólumrendszer átszövi az egész előadást, pillanatok alatt világossá téve, épp melyik szereplőt is látjuk a két briliáns színész, Balsai Mónika és Schmied Zoltán megformálásában: elég egy pár fehér kesztyű, masni, könyv, legyező vagy éppen bonbonos szelence, máris tisztában vagyunk vele, hogy épp melyik karakterrel haladunk tovább a történetben. Amelyben az első változást az hozza az álmoskás kisfalu életébe, hogy egy vagyonos agglegény, Mr. Bingley veszi bérbe a közeli birtokot, és a nővére mellett a még vastagabb tárcájú barátja, Mr. Darcy is vele érkezik. Míg Mrs. Bennet nevetségesen erőszakos férjfogó próbálkozásai inkább kárt okoznak, mint sikert hoznak, addig Bingley és a legidősebb lány, a szelíd Jane között fellobban a szikra, de Elizabeth és Mr. Darcy sem maradnak közömbösek egymás irányában, bár erősen megköti a szívüket a büszkeségük és az első benyomásból kovácsolt téves előítéleteik. Feltűnik még a színen a közelben elszállásolt katonaság egy széptevő, minden hájjal megkent tisztje, egy kevéssé vonzó, gőgös, nősülni kész lelkész, egy félreértések miatt visszautasított lánykérés, egy házasságban tetőző szökés, mire a történet végére Mrs. Bennet sokat próbált idegei végre megnyugodhatnak: a lányok többségének már sikerült bekötnie a fejét!

Bár az alapmű sem nélkülözi a humort, azáltal, hogy a számtalan szereplőt felvonultató történetet mindösszesen két színész kelti életre, sokszor függetlenül attól, hogy az adott karakter férfi-e vagy nő, a vígjáték irányába billen a mérleg a nyelve, ha a műfaji meghatározásán töprengenénk. Ez azonban nem von le a komolyabb részek értékéből, Lizzie és Mr. Darcy sötétebb vagy melankolikusabb hangvételű párbeszédei ugyanúgy betalálnak, mint a regénylapokon, miközben igenis jól áll a történetnek ez a plusz humorfaktor. Balsai Móni és Schmied Zoltán már önmagában azzal is bravúrt hajt végre, hogy ilyen gyorsan ugrál ki-be egyik szerepből a másikba, nem egyszer másodpercek alatt váltva, de az is előfordul, hogy a szerepek kiosztása miatt „önmagukkal” folytatnak le párbeszédeket. Természetesen a két főszereplő esetében nincs nemcserés trükk: Balsai Lizzie-je talpraesett, merész, okos – néha már túlságosan is –, de jólelkű teremtés, míg Schmied tüskés, büszke Darcy-ja, aki szófukarság terén néha még Ríviai Geraltot is kenterbe veri szívdobogtatóan villantja fel, mennyi és milyen intenzív érzés is dúl ebben a férfiben. A kettes számú szerelmespár esetében a jelenetek indokolják a cserét, Schmied Jane-je megmosolyogtatóan naiv és ábrándos, míg Balsai bizton bezsebel egy adag nevetést, amint felölti a hősszerelmes Bingley kabátját és fültől fülig érő mosolyát. Ziccerszerep a szülőpár is, az idegei miatt folyton sopánkodó, mártírom, bumfordin haszonleső, csélcsap Mrs. Bennet és az élcelődésre mindig kész, szarkasztikus, józan, de passzív Mr. Bennet minden párbeszédük során maradandót alkotnak, és Schmied előre ugró állkapcsú, férfiú büszkeségében sértetten bizonyítani kívánó Collinsa is telitalálat, míg Balsai képmutatóan mézesmázas, a szálakat rendesen összeziláló Caroline Bingley-je akaratlanul is dühös felmordulásokra készteti a közönséget.

Jane Austen ugyan örök, de ma sokaknak mégis komoly kihívás olvasni a regényeit, hisz a cselekmény lassan csordogál, teret adva az érzelmeknek, amelyek egy olyan világban pattantak ki, mikor a nőknek alig voltak lehetőségeik, és aki kicsit is önállóbb, okosabb vagy másabb akart lenni a kortársainak, azt már meg is bélyegezték – viszont ez a két színészre átültetett darab tökéletesen megismertetheti a mai rohanó emberrel ezt a kort. Miközben a brillírozó színészduónak hála minden percben remekül szórakozunk, és már az sem marad kérdés, hogyan lehet egy Austen-történetet már hatodik éve folyamatos teltház mellett játszani – a tapsrend során hallható ováció mindent megmagyaráz.

Fotók: Centrál Színház