Mai rohanó világunkban a kommunikáció tetemes része az e-mailek, üzenetküldő alkalmazások körébe csatornázódott át, ahol hosszabb mondatokat is szégyentelenül kiválthatunk egy-egy amerikai szlengből átemelt rövidítéssel vagy hangulatjellel, miközben megbújhatunk a hangsúlytalan szavak védőpajzsa mögött, ha és amennyiben már elsajátítottuk a netes üzenetváltások íratlan kódexének minden ágát-bogát. Viszont a leírt szó a kimondottal ellentétben nem száll el, és az is előfordulhat, hogy rossz olvasóhoz kerülve teljes lavinákat indít el. A Belvárosi Színházban látható Bocs, félrement című vígjáték alig másfél órájába a fentiek mindegyike belefért.

Elsőre még elképzelhetetlennek tűnik, milyen lehet egy olyan előadás, amelyben minden színész az első perctől az utolsóig egy laptop képernyője mögött ülve egyoldalú kommunikációt folytat, tekintve, hogy a teljes szövegkönyv az éppen írt üzeneteik felolvasásából áll. Ahhoz, hogy ez az alapképlet izgalmas lehessen, poént poénra halmozó szövegre, feszes tempójú rendezésre, és öt kiváló színészre van szükség, akik látványosan élvezik a megszokottól eltérő helyzetet – és ez mind-mind meg is van az egyébként egészen egyszerű történettel bíró darabban. Amelyben Stephanie-nak egy laptopot ajándékoz a férje, Richard, azonban még  bele sem melegedhetett a karakterkiosztás megismerésébe, máris kap tőle egy szokatlannak tűnő, erősen erotikus üzenetet is – amelyet a férfi egy bizonyos Wandának címzett. A legjobb barátnő, Peg hacker- és nyomozói kvalitásainak hála órákon belül kiderül, hogy Richard bizony csalja a nejét, aki rögtön el is költözik a családi otthonból. Ezzel pedig kezdetét is veszi a házasságmegmentő gyakorlat, amelyből természetesen Richard legjobb barátja és kollégája, George is kiveszi a részét, miközben Wanda sem akarja elengedni a szeretőjét, akihez nem mellesleg feleségül is menne. A jobb szappanoperákat idéző huza-vonát végig e-mailek és sms-ek formájában követhetjük végig, miközben megállás nélkül nevetünk az abszurdnak ható, mégis nagyon valóságos helyzeteken, amelyeken öt hősünk átverekszi magát, míg végül egy meglepő végkifejlettel koronázzák meg rekeszizom-gyilkos ámokfutásukat.

Kovács Patrícia Stephanie szerepében a vagyonos kertvárosi háziasszonyok címlaplánya: minden tervét feláldozta a férje kedvéért, boldogan szolgálja ki minden óhaját, észre sem véve élete kiüresedését, tökéletesnek hiszi a mindennapjait és a férjét, mígnem beüt a ménkű. Aztán a cukros elégedettségében fürdőző tündérfeleségből a megalázottságába félig belehaló, de onnan mégis feltápászkodni és remélni merő asszonyt láthatunk, aki tényleg képes elhinni, hogy van még számukra csodákat ígérő közös jövő, de az újabb pofon hatására kimutatja a foga fehérjét, és vérig sértett nőként kíméletlen bosszút áll a hűtlen férfin.

A Schruff Milán alakította Richard bármelyik 2000-es évekbeli amerikai vígjátékból kiugorhatott volna a Belvárosi Színház deszkáira: magabiztos, elegáns, karizmatikus férfi, aki szép felesége mellett mindig vevő még némi pikáns kalandra is. A hibáit nem gyakran hajlandó felismerni, inkább keresi a bűnbakokat, mikor szorult helyzetbe kerül, a sunyi megoldások sem állnak távol tőle, miközben mégis olyan jól lavírozik a magasból a mélybe, két szék közül a pad alá zuhanó bukott macsó szerepében, hogy képtelenség utálni.

A konfliktust kirobbantó Peget Járó Zsuzsa keltette életre: a szerelmi téren sikertelen építésznek már akkor megvolt az elítélő véleménye Richardról, mikor az elvette a legjobb barátnőjét, és végre eljött a pillanat, mikor kiderült, végig neki volt igaza. Szabadszájú, szarkasztikus, senkit sem kímélő, már-már maszkulin nő, aki megtanulta, az életben nem mindig a tiszta utak vezetnek megoldásra, és hogy a transzzsírsavak nem az éhes ember ellenségei. Mégis, a rideg külső alatt érző lélek rejtőzik, amely vágyik a gyengédségre, és nagyon tud vérezni, ha elárulják az érzelmeit.

Richard és a Photoshop nagy barátja George, akit Mészáros Máté alakított – a kvintettből őt ismerhetjük meg utolsóként, kezdetben csak a háttérből asszisztál a kirobbanni kész káoszhoz, míg szorgosan gyártja megmagyarázhatatlan perverziója műalkotásait. Ő tűnik a józanész hangjának, aki Richard szemét is igyekszik felnyitni az ocsú (Wanda) és a búza (Stephanie) közti különbségre, de az ösztönférfihez kötődő előítéleteket ő sem tudja meghazudtolni, miközben bátorsággal sem igazán lehet vádolni. A kifejezések ismeretét illető hiányosságai pedig az előadás egyik legemlékezetesebb pillanatát garantálják.

Az ötöst a dévaj, "kráterarcú" Wanda teszi teljessé, a kihívó recepciós szerepében Péter Kata csavarta el a házas ügyvéd fejét, akivel nemcsak fülledt pornóregényekbe illő levelezéseket folytat, de valóra is váltja, amiről képzelegnek. Gátlásai nem nagyon vannak, azt illetően sem, hogy milyen módszerekkel szerezze meg magának Richardot, akivel sokkal hosszabb jövőre tervez néhány átszeretkezett éjszakánál. A butuska szépség sztereotípiát egészíti ki a trágár nyelvű, börtönbe vezető fenyegetéseket fröcsögő hárpiával, de a történet olyan kanyarokat ír le, hogy alkalomadtán még őt is meg lehet sajnálni.

Ugyan a Bocs, félrement során sokan ráismerhetnek egy-egy ismerős mozzanatra a saját vagy ismerőseik életéből, a darabnak nem célja ítélkezésre felszólítani bárkit is, kerek perec szórakoztatni akar az elsőtől az utolsó percig. És bár a nézőtér soraiban ülők feje felett nem lebegnek XD és OMG felirattal telített buborékok, a LOL-effektus mégis megvan: az egész színház zeng a nevetéstől.

Fotók: Orlai Produkciós Iroda