Búcsúzó darabról írni mindig keserédes tevékenység, hiszen épp olyan előadást ajánlanék jó szívvel a színházbarátok figyelmébe, amit már legfeljebb csak egy-két alkalommal lehet látni, és ha valaki még nálunk is később ébred, le is csúszhat róla. Pedig a Rózsavölgyi Szalonban még szilveszter napján megtekinthető Táncórák tökéletes léleksimogató mese egy olyan feje tetejére fordult világban, mint a miénk.

A legtöbb társasházban lakó ember legfeljebb csak érintelőgesen ismeri a szomszédait, és abszolút elégedett is ezzel a helyzettel. Alapesetben a történet két szereplője sem változtatna a viszonyrendszereken, azonban Evernek egy díjátadó miatt muszáj lenne legalább egy fél zeneszámot lefedő tánctudásra szert tennie, amihez kapóra jön az alatta lakó Senga, aki történetesen táncosnő. Csakhogy van két bökkenő: Ever autista (egészen pontosan Aspergeres, aki lázad az általánosítás ellen), nem bírja elviselni, ha hozzáérnek, míg Senga lába egy balesetben súlyosan megsérült, és egy ritka betegség miatt nem is lehet műteni. A két ember tűz és víz, csak abban egyeznek, hogy mindketten bezárkóztak a maguk kis világába - rendhagyó „szövetségük” azonban tégláról téglára lebontja a köztük húzódó falakat. Ever elkezdi megismerni azt a világot, amit eddig csak kívülállóként tanulmányozott, míg Senga szépen lassan el meri dobálni az önmaga védelmére kovácsolt hazugságait, és szembenéz a félelmeivel. A történet vége ugyan nyitva marad, de az utolsó táncot szemlélve bizonyára mind boldog fejezeteket szövünk magunkban e furcsa kettősnek.

Józan László Everként úgy villantja fel a nagykönyvben megírt összes autisztikus jegyet, hogy közben mégis minden porcikájában élethű és szerethető, hús-vér figurát gyúr a magának való zseniből. Minden végtelenül pedáns, görcsös mozdulatából süt ez a másság, hangsúlytalan és kendőzetlenül őszinte beszédmódja kellően meghökkentő, mégis látni a küzdelmét,  ahogy valamiképp bele szeretne olvadni ebbe a világba, ami rendre nem érti meg. Az érzelmekkel való tapogatózó ismerkedése egyszerre bájos és megnevettető – bármilyen pálya is áll még a színész előtt, ez a szerep egy emlékezetes mérföldköve marad.

Mint jin és jang, remek kiegészítése Ullmann Mónika Sengája: vibrálóan érzelmes, harsány, karakán, miközben mélyen sebzett és talaját vesztett. Egész eddigi életét a tánc határozta meg, mindent ez alá rendelt, el sem tud képzelni egy táncot nélkülöző életet, így foggal-körömmel harcol azért, még az egészségét sem féltve, hogy visszakaphassa önmagát. Evernek azonban mégis sikerül kicsalogatnia a csigaházából, és a nő kíváncsiságának köszönhető, hogy a találkozásból jóval több lesz egy 60 perces, busásan megtérített táncleckénél.

A darab komótos tempóban kezd építkezni, de aztán észrevétlenül magába szippant, és nem is ereszt a 100 perc végéig, miközben tapintatosan, de céltudatosan nyitja fel a közönség figyelmét egy olyan embercsoportra, akik itt élnek velünk, és egy csöpp nyitottság árán sokkal jobban meg is érthetnénk őket.

Fotók: Rózsavölgyi Szalon