Filozófiai, lélekboncolgató témájú előadást kifejezetten nehéz vállalkozás lehet színpadra állítani, hiszen a szereplők nagy valószínűséggel inkább csak beszélgetnek, érvelnek, vitáznak, a cselekmény inkább elméleti, intellektuális szinten zajlik a tettek mezeje helyett. A helyzetet tovább bonyolítja, ha az egyik szereplő maga Freud, és az ő téziseinek helytállóságát kell megtárgyalnia egy kritikusával. Piszok nehéz és talán megoldhatatlan feladat, gondoltam én, míg nem láttam a Rózsavölgyi Szalonban Az utolsó óra című előadást.
A színdarab, amely épp most kapott filmes feldolgozást is, a II. világháború kezdetére ránt vissza, Sigmund Freud londoni lakásába, amelyet a lánya nagyjából ugyanúgy rendezett be, mint bécsi otthonukat, amelyet Hitler barnaingesei miatt voltak kénytelenek elhagyni. Ide kap meghívást egy, még a pályája elején álló professzor, Clive Staples Lewis (aki nem mellesleg később megálmodta Narniát és a varázslatos világot átszövő kalandokat), maga sem tudja, miért. Az invitálás oka azonban hamarosan nyilvánvalóvá válik: Lewis professzor egykor Freudhoz híven megrögzött istentagadó volt, azonban az I. világháborúban való részvétele után, miután már Londonban élt, teljesen váratlanul megvilágosodott, és nemcsak hogy elkezdett hinni Isten létezésében, de olyannyira kiáll a hite mellett, hogy még Freud téziseit is erős, gúnyos kritikával illeti. Az idős mester, aki egyébként már felkészült a halálra több évtizede kínzó állkapocsrákja súlyosbodása miatt, nem számon kérni szeretné az ifjú kollégát – 
ő képtelen elfogadni, hogyan következhetett be ez a pálfordulás, és miközben cáfolná Lewis minden szavát, visszaterelné őt az ateizmus kebelére. Lewis azonban nem adja könnyen magát, legalább olyan nyakas, mint az idős professzor, ezért a látogatás egyetlen órája alatt egy feszült, intenzív szellemi csörtébe kezdenek, amely során igyekeznek a másik nézeteiben rejlő hibákra felhívni a figyelmet, miközben valójában egy jottányit nem eresztenének az álláspontjukból. A téma komolysága ellenére a közönség soraiban rendszeresen felcsendül a nevetés, mert a két tudós nem megalázni akarja a másikat, helyenként már szinte gyermeki bájjal nyitogatnák fel egymás letapadt szemeit. Plusz izgalmat ad a történethez, hogy a két színész végig a nézőteret alkotó asztalkák körül járkál, hol a terem két végében elhelyezkedve mérkőznek meg, hol egy ujjnyújtásnyira a nézőtől kardoskodnak az igazuk mellett, de az intenzív nyaktorna nem tereli el a figyelmet a mondanivalóról. Amelyből az mindenképp kiderül, hogy akár isteni közbenjárás révén, akár természet adta okokból, az ember még mindig a legösszetettebb teremtmény a világon.
Szerencsések vagyunk mi, magyarok, mert Anthony Hopkins mellett Jordán Tamást is láthatjuk az idős Freud szerepében, és ha eddig nem is hittük volna, hogy a pszichoanalízis atyja egy napon belopja magát a szívünkbe, ez már az előadás kezdetén megtörténik. A legenda simán lehetne lekezelő a pályakezdővel szemben, mégis nyitottan viszonyul hozzá, annyira meg akarja érteni, mi változtathatta meg Lewis gondolkodását. Csipkelődik, provokál, nyers őszinteséggel tenyerel rá a sajgó pontokra, néha igazi kópéként keríti be a professzort a kérdéseivel, miközben folyamatosan tanít is, mégis hagyja, hogy a leglényegesebb, eltitkolni vágyott részletek maradjanak kibeszéletlenül. A határozatlan felszín alatt azonban ott munkál a félelem, és csak az adhat némi megnyugvást, hogy tudja: az újabb világégést már nem kell végignéznie.
Freud olyan méltó vitapartnere Lewis professzor, mint Jordánnak Alföldi Róbert. Ez a szakember őrzi még a legenda iránti tiszteletet, de már nem hisz az elméletében, és megveszekedetten reméli, hogy még a vég előtt rá tudja ébreszteni az idős tudóst a tévedésére, ezzel is megkönnyítve hosszúra nyúló haláltusáját. Lewis kevésbé higgadt, nem egyszer a hangját is felemeli, hangsúlyozva ezzel a – vélt vagy valós – igazát, de Freud egy-egy kérdésére össze is tud omlani, miközben ösztönösen segítené, óvná a házigazdát a légiriadó vagy a szájpadlásprotézis elmozdulásakor. A hite szinte sugárzik belőle, ő tényleg a megtért, tékozló fiú, aki néha maga sem érti, hogy képviselhetett élete különböző szakaszaiban két ennyire ellentétes álláspontot, és nem rest rámutatni a tudomány azon hiányosságaira, amelyeket a teológusoknak is felrónak.
Az utolsó óra nem egy könnyen fogyasztható kis semmiség 70 perces hossza ellenére sem, mégis vétek lenne kihagyni, ha valakit érdekel, hogyan feszül értelmesen, emberi hangnemben egymásnak egy téma két ellentétes megfogalmazása, hogyan tölt meg élettel egy pazar szövegkönyvet két briliáns színész. Az előadás nem térít, nem „ateizál”, nem is dönti el, kinek volt igaza a vitában – a két tudós is azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy amennyiben Lewisnak, ezt majd még lesz idejük megvitatni a haláluk után, ha pedig Freudnak… nos, azt viszont soha senki nem fogja már tudni.
Fotók: Rózsavölgyi Szalon
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.