A színház ősrégi műfaj, mind emlékszünk (remélhetőleg) iskolai tanulmányainkból az ókori görög színjátszásról szóló leckékre, és bár kritikusai és ellenzői számtalanszor temették már, például a filmek megjelenése idején, mégis mindig bebizonyította, hogy képes megújulni – legutóbb például a koronavírus alatt, mikor online térbe költözött. De nem kell ehhez járvány, hogy igazolást nyújtson a mai korokhoz való felcseperedésre, elég egy olyan darab is, amely a legmodernebb látványvilágot szolgáltatva nyújt sajátos, 3D-mozis hatást egy olyan klasszikus köré, mint Agatha Christie egyik legnépszerűbb regénye. A Thália Színház darabjában ugyanis talán nem is a remek, izgalmas történet és azt az életre keltő színészek kapják a főszerepet, hanem az az „ékszerdobozka”, amely szinte egyedüli díszletelemként idéz meg egy luxusvonatot, és mindazt a drámát, amely a fémfalak között pereg le.
Hercule Poirot egyik legvadabb és legismertebb ügyét talán be sem kell mutatni – megtette ezt legutóbb Kenneth Branagh, de aki egyszer látta, az az Albert Finney főszereplésével bemutatott filmgyöngyszemet nem fogja elfelejteni. Ha valaki mégsem botlott volna még bele a rejtélyes esetbe, feltárjuk: békésen robog (I)Sztambulból London felé a szokatlanul tömött Orient Expressz 1934-ben, mikor a jugoszláv hegyvidéken kénytelen megszakítani az útját egy hatalmas hótorlasz miatt. Ugyanekkor az egyik utast, Samuel Ratchettet (Tamási Zoltán) holtan találják a fülkéjében, egyértelműen meggyilkolták, nyolc késszúrással. Ugyanis az előadás kicsit faragott Christie krimijén, a tizenkét utasból kiszórt vagy egybeolvasztott pár kevésbé jelentőset,
a játékidőt is leszűkítve pedig olyan szálakat hagyott hátra csak a regénylapoknak, mint a misztikus piros kimonó fel-felbukkanása – de ezek a módosítások ügyes kezek nyomát dicsérik, a sztori ezek nélkül is komplex. Tehát van egy halottunk, egy zárt helyzetünk, és egy nyughatatlan magándetektívünk, aki ugyan szabadságra hivatkozva kéreti magát egy kicsinykét, de végül mégis beadja a derekát, és nekiáll a gyilkoskajtatásnak. Az hamar kiderül, hogy az áldozat nem az volt, akinek vallotta magát, és bőven rászolgált a halálra, de a túl sok kusza nyom és az egyre gyanúsabban viselkedő, egymást látszólag nem is ismerő utasok, akik közül legalább egynek a gyilkosnak kell lennie, alaposan feladják a leckét a belga bajuszosnak – míg végül élete legnehezebb esete során a lelkét is próbára kell tennie.
Az ikonikus bajusz szofisztikáltabb változatát ezúttal Szervét Tibor ölthette magára, hogy egyben mesélőként is elénk tárhassa a minden ízében megrázó bosszúhadjáratot. Poirot-ja talán kevésbé mániákus, fanyar humora segíti elnézőbbé tenni azokkal szemben, akik kevésbé tisztelik a rigolyáit, de a jó kiállású, elegáns gentleman ugyanúgy ott lapul kifogástalanul összeválogatott jelmeze alatt. Érdekes színt ad a karakterhez a női nemmel szemben való hangsúlyosabb rokonszenve, miközben a zsenialitása ebben az értelmezésben sem kopik meg egy cseppet sem, némi professzoros okítóhajlandósággal vezet végig minket és az arra fogékony szereplőket a nyomozás minden fázisán. Hidegvérét csak akkor veszíti el, mikor súlyos döntés elé állítják, de még erre is kapunk egy ironikus riposztot tőle a darab lezárásában. Agatha Christie elégedetten bólogatna, ha jegyet válthatna a Tháliába.
A darab legemlékezetesebb karaktere azonban kétségtelenül Helen Hubbard, aki talán még soha nem volt annyira virgonc és kellemesen elviselhetetlen, mint Gubás Gabi megformálásában. Egy komplett amerikai energiabomba, aki képtelen elviselni, hogy ne rá irányuljon minden figyelem, még akkor is, mikor egyedül tartózkodik egy szobában, pardon, fülkében. A dráma az éltető eleme, minden érzelmet harsányan él meg, és a legnagyobb poénok is az ő karakteréhez kötődnek, pedig a humoros kiszólások jóval nagyobb számban bukkannak fel ebben a feldolgozásban (és ez még jól is áll a történetnek). Flörtöl, provokál, - ha egy krimi esetén ilyet lehet írni - lelőhetetlenül vibrálja be a teret, mígnem a darab végén előbukkan a józan, számító nő is, aki még az érzelmi zsarolástól sem riad vissza céljai elérése érdekében.
Jelentősen átalakult Andrényi grófné figurája az eredetihez képest, ugyanis Mentes Júlia Virginia esetében a betegeskedő, ideggyenge árny helyett egy tettre kész, higgadt, élettel teli, a férje társaságát némi örömmel nélkülöző bátor nőt kapunk – aki nem mellesleg rendre szemet szúr a férfiaknak. Sokkal inkább ő lép Hastings kapitányi magaslatokba, mint Bouc (bár Hastings ebben a történetben pont nem szerepelt), rendre Poirot keze alá dolgozva segíti a nyomozását, és közben nem egyszer kénytelen ápolónői tudását is kamatoztatni. De végül ez a kizökkenthetetlennek ható, hideg szépasszony is megkapja a maga drámai pillanatát, amellyel könnyedén a közönség szívébe markol.
A már többször is említett Constantin Bouc a Nemzetközi Hálókocsi Társaság igazgatójaként intézi el, hogy jó barátja, Poirot is helyet kapjon a telt vonat első osztályán, de talán ezt megbánja, mikor a detektív belelendül a megfigyelései kifejtésébe. A Domokos László által megformált dandy ugyanis nem éppen a merészség példaképe, öregasszonyos sivalkodással tekint minden olyan történésre, amely magában hordozza a botrány szelét – márpedig egy gyilkosság vezető tétel ezen a listán. Lelkes kiskutyaként lohol a zseni nyomában, miután addig esdekel, hogy Poirot „vállalja az ügyet”, segíti, ahol képességei engedik, de sosem rest panaszkodni és sötét jövőt vizionálni, amivel nem egy kacagtatásban gazdag percet vállal magára a szövegkönyvből.
Mórocz Adrienn két egybemosott karaktert kelt életre Greta Ohlsson kisasszony személyében (Hildegarde Schmidt komornai szerepköre épült be a svéd misszionáriusnő lényébe), aki Bouc mellett vállal még vezető szerepet a siránkozásban. Istenfélő kékharisnya, aki minden gyanúsításra összeomlik, és bár neki kéne támogatnia a társalkodónői feladatokért cserébe utazási költségeket fedező Natalja Dragomirov hercegnőt, 
rendre ő sír a dáma vállán. Udvarias Anna személyesíti meg az arisztokrácia csúcsát karót nyelt stílussal és lehengerlő külső-belső eleganciával képviselő emigráns hercegnőt, aki nem is annyira leereszkedő a környezetében lézengőkkel, mint korábbi énjei. Ellenben a Hubbard asszonnyal folytatott verbális csörtéit élmény hallgatni, remekül ütköztetnek két teljesen ellentétel életszemléletet.
Bár a nyomozás alaposságát és az abból levont következtetések összefüggését illetően talán lehet némi hiányérzetünk, hiszen e téren a második felvonásra kissé elsikkad a szövegkönyv – aki nem ismeri a történetet, talán nem feltétlenül érti, mit miből következtetett ki Poirot –, de panaszra végeredményben nincs okunk. Szirtes Tamás rendezésében ugyanis egy döbbenetesen látványos Expressz-megfogalmazás született meg, káprázatos jelmezekkel, komoly morális kérdésekkel és egy percig sem unalmas történettel, amelyre feltétlenül megéri jegyet váltani.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.