Trükkös kis műfaj a krimi: minden esetben elhiteti velünk röpke időre, hogy akár mi is lehetnénk magánnyomozók, majd aztán ugyanezzel a lendülettel ébreszt rá, hogy ugyan, dehogy, hisz végig tévúton jártunk – mert egy jó krimi bűntényét szinte sosem tudjuk megfejteni. Hiába vezeti le a megoldáshoz vezető lépéseket kifinomult eleganciával David Suchet vagy bosszantóan imádnivalóan Benedict Cumberbatch, sosem zárkózhatunk fel hozzájuk, hiszen valószínűleg nem tudjuk megkülönböztetni a pipadohány több tucat fajtáját, és a szerzők amúgy is annyi fordulatot rejtettek el a szöveg szövetébe, hogy nagy izgalmunkban minimum a felén átsiklottunk, így a történet végén kénytelenek vagyunk az állunkat keresgetni. Illik ebbe a sorba a Játékszínben látható A dominógyilkosság is, amelyet egy igazi erkölcsi dilemma fűszerez meg.
Nyolc szereplőnk egy luxusjachton indul ki a nyílt tengerre, egy sajátos csapatépítőre. A társaság élére épp most nevezték ki Victoriát, az új külügyminisztert, akinek a stábja tagjaival ellentétben semmi politikai tapasztalata nincsen, és emellett azért sem fogadta üdvrivalgás a kinevezését, mert a többi hét szereplő biztosra vette, hogy a korábbi, leköszönő minisztert a helyettese, Barry (Kolovratnik Krisztián) váltja, aki nem mellesleg a kirándulást is megszervezte. De alig kezdte még hasítani a tajtékos habokat a katamarán, Victoria máris szorult helyzetben találja magát – azon túl persze, hogy beosztottjai egy része nem is rejti véka alá, mennyire nem bízik benne –,
politikai tanácsadója ugyanis egy eddig titkolt ruandai proxyháború kirobbantását elősegítő hatalmas fegyverszállítmány megrendelőjét hozza el neki a minisztériumból, amit egy ismeretlen feladó megtámogatott egy rózsaszín cetlire firkantott üzenettel: ha szűk félórán belül nem írja alá a szerződést, a nő a tengerbe veszik. Victoriának szinte ideje sincs eltöprengeni a fenyegetésen, máris megindul a szereplőgárda ritkítása, megspékelve az olyan vérbeli krimis fordulatokkal, minthogy elszáll a hajó irányítása, és ellehetetlenül a teljes kommunikáció a külvilággal. Miután hőseink a többszöri hajóátvizsgálás után azt is teljes bizonyossággal megállapítják, hogy rajtuk kívül senki nincs a jachton, már az sem lehet kérdéses, hogy legalább az egyikük gyilkos – és mind tele vannak eddig jól leplezett, sötét és bűzlő titkokkal. Az óra pedig egyre ketyeg, miközben a hajó céltalanul sodródik a tengeren, fedélzetén egyre több holttesttel és egy politikai karrier végét jelentő aláírásra váró tömegpusztító szerződéssel.
A komoly próbatétel előtt álló külügyminiszterasszony szerepében Lévay Viktória látható, aki az eredeti kényelmetlen helyzetet is határozottsággal és bájjal próbálja orvosolni, azaz kötetlenebb formában ismerné meg beosztottjait, hogy legyűrje az ellenállásukat. Tisztában van a saját korlátaival, ő maga sem érti, mit keres ebben a pozícióban, de nem egy könnyen megrettenthető virágszál, keményen ragaszkodik céljaihoz, határozottan menetel a siker felé, egyszerre akarja kompetenciáját önmagának és társainak, elsősorban Elliottnak bizonyítani. De emellett van szíve, és ami talán még fontosabb, gerince is – csakhogy erre a kombinációra ebben a szakmában nem túl nagy a kereslet.
A remekül felépített előadás legemlékezetesebb karaktere azonban mégis a férfi főszerepet alakító Fehér Tibor politikai tanácsadója. Ami a szociális érzékenység terén hiányzik Elliottból, az bőven túlsúlyozva van ész és logika terén, a némi Asperger-szindrómával fűszerezett rideg zseni egy végtelenül bosszantó, két lábon járó tudástár, aki nemcsak hogy tisztában van azzal, mennyivel okosabb, mint a többiek, ezt rendszeres időközönként tudatja is hallgatóságával. Sokáig úgy tűnik, az ő ingerküszöbét különösebben semmi nem tudja megütni, rezignált pukkancskodással veszi tudomásul Victoria kinevezését, és dobálja epébe mártogatott sértéseit közönyös hangján, de aztán nála is elszakad a cérna, amikor richtig nem találja meg a logikai összekötőfonalat a gyilkosságok szaporodó sorában. Bár messze kétséges, hogy Ferenc pápa büszke lenne-e rá, mégis kénytelenek vagyunk elismerőn bólintani mesteri húzásaira.
A fiatal és nagyon lelkes személyi asszisztens szerepében Kovács Gyopárt láthattuk, Hope-jával sokáig egész könnyű azonosulni. Tele van reményekkel és célokkal, de nem várja ölbe tett kézzel, hogy a siker kedvesévé fogadja, ésszel és kitartással küzd egy aprócska, de mégis nagyon jelentős eredményért: hogy végre észrevegyék. Mint értékes munkaerőt és mint nőt – utóbbit többségében viszonzatlan szerelmétől, Elliott-tól várja, akinek sajátos tolmácsául is szívesen szegődik, akárhányszor a férfi elvonul zsenialitása elefántcsonttornyába. Okos, talpraesett lány, nem esik könnyen kétségbe, de végül mégis csak az érzelmei vezérlik – bőven megkérdőjelezhető útra.
Természetesen ebből a politikai brancsból sem hiányozhat a dörzsölt, tapasztalt tag, aki már nem egy kormányváltást megélt úgy, hogy ő szinte el sem mozdult a helyéről – ebben a történetben ez Ruben, a kabinetfőnök, akit Szerednyey Béla kelt életre. A rizikósabb, morálisan kérdőjeles lépések megtétele már rég nem okoz neki fejfájást, tökéletesen megtanult alkalmazkodni az aktuális széljáráshoz, amolyan katonás célvezéreltséggel, parancsként teljesít mindent, amit elvárnak tőle, legyen szó tárasjátékkeresésről vagy terroristákkal való levelezésről. Mégsem lehet zsigerből utálni, hiszen mellette megvannak a magánéleti hullámvölgyei és csúcspontja is, és segítőkészsége mögül néha azért csak felsejlik az egykor tisztességes férfi képe.
Dobó Kata Sharonjának is kijut a maga nagy jelenete, bár végig élvezetes szemlélni a nyelvtanilag talán kissé bukdácsoló sajtófőnök állandó verbális háborúját a politikai tanácsadóval. Sokáig csak felszínesen ismerhetjük meg ezt a nőt, hisz nem akarja felvillantani a lelke igazi valóját: egy gazdagságért és szépségért rajongó, vidám, szórakozáskedvelő, sznob hölgy, aki jobban bírja a holttestek látványát, mint az italt vagy a horkolás zaját. Azonban egy piros boríték felbukkanása rést ejt a pajzsán, és fokozatosan belecsúszik magánélete drámájába, mígnem megmásíthatatlan döntéseket hoz meg.
Mesteri receptúra alapján lett kifőzve A dominógyilkosság, szemet bűvölő díszletelemek és jelmezek között, remekül játszó színészek által. Csavarokban nem szűkölködik, mikor már azt hinnénk, megoldódott a nyomozgatás során végig tévútra terelt bűnügy, jön az újabb koppanás, és a kérdőjelek egyre csak sokasodnak, de szerencsére a darab végén nem marad hiányérzetünk, minden rejtély úgy tisztázódik, hogy elmarad a szájbarágás. Helyette azonban van bőven humor, dráma és érzelem is, a végére pedig kapunk gondolkodni valót is két női karakter párbeszédének hála azt illetően, hogy mi vajon hogyan döntenénk: a lelkünket eladva mentenénk a szeretteinket, vagy a karrierünket és kvázi privát kis jövőnket felégetve mentenénk meg milliónyi ismeretlent a biztos haláltól. Mert ha rosszul döntünk, máris borul az első dominó – amit mindig követ újabb és újabb.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.