Aki akkor volt gyerek, mikor én, átérezte, milyen kiváltságos korba születtünk: már nemcsak egy tévécsatorna létezett Magyarországon, ahogy azt az idősebbek annyiszor emlegették, és minden vasárnap eljött a várva várt Walt Disney-mesedélután. A kínálat évről évre bővült, és én például fájó hátrányban voltam, amiért nálunk tiltólistások voltak a szappanoperák, így mit sem tudtam a vak Esmeralda kálváriájáról. Ugyan ma már nem a tévé a központi szervezőerő az emberi társalgás terepén, bár egy-egy filmnek vagy sorozatnak még mindig hatalmas közösségkovácsoló ereje van (gondoljunk csak a szuperhősfilmek és fantasy-k rajongótáborára), de az internet mellett bizony háttérbe szorult a kábeltévé. Szakonyi Károly 1970-ben írta meg Adáshiba című művét, örökéletűvé téve a nevét, és bár a Játékszín „továbbgondolásába” már beszivárognak a mobiltelefonok is, a darab párharcában a tévé nyer – még az emberrel szemben is.

Ünnepelni gyűlik össze a Bódog család: a legkisebb fiú, Imrus tizennyolcadik/tizenkilencedik születésnapjára (a pontos számot illetően megoszlanak a vélemények) rendeznek egy rántott halból, krumplipüréből és tiramisuból álló vacsorát, amelynek a feléről ugyan éppen az ünnepelt marad le, de ez senkit nem zavar, mivel az izgalmas tévéadások miatt senkinek nem tűnik fel Imrus hiánya. A család tagjai ugyanis mesteri fokon művelik a közöny művészetét, a képernyő bámulása mellett a többségük csak a saját kis nótáját tudja fújni újra és újra, és ha ne adj isten mégiscsak leszakadnak egy-két perc erejéig a gyorsan kapkodott képekről, akkor is csak felszínes beszélgetésekbe merülnek, míg valamelyikük nem vált csatornát. Pedig a Bódog-gyerekek közül mindháromnak megvan a maga baja: Dönciéknek pénz kéne egy balatoni telek megvételére, a frissen elvált és hazaköltöző Vanda még a munkahelyét is otthagyta, csak ezt a szülei nem képesek felfogni, Imrus pedig elepedne egy kis figyelemért és életmódváltásért családja részéről. Az ünnepi vacsora után még a szomszéd, Szűcs úr is begurul a tévé elé némi potyabor reményében, a szülinapos pedig szeretné jobban is megismertetni a családdal a nemrégiben befogadott albérlőt, Emberfit, akiben mi nézők rögtön felismerjük Jézus hasonmását. De bárhogy is kapálózik Imrus a figyelemért, bármennyi csodát is hajt végre Emberfi Krisztosz (köztük egy kifejezetten látványosat is), az amerikai krimisorozattal egyikük sem veheti fel a versenyt – így a család java még azt sem érzékeli, hogy szépen-lassan darabjaira hullott ez a vér szava alapján összetartónak és bonthatatlan hitt közösség.

Gáspár Sándor alakítja a Bódog család fejét, és ezáltal éber, nem fáradó figyelmében fürdeti a közönséget – ugyanis ő szakítja le a legritkábban a pillantását a képernyőről, amely valahol a földszinti nézőtér és az erkély találkozásánál helyezkedik el. A tudatáig semmi nem hatol el, ami nem a tévé hangszóróiból érkezik, és az sem zavarja, ha mások nem fogadják el az ő igazságát – ugyanis ezt észre sem veszi. Az évek során amúgy is megszokta, hogy mindig neki van igaza, családi és erkölcsi dogmákat dörög újra és újra, de az már nem érdekli, hogy ezeknek van-e bármi foganatja, csak a távirányító legyen mindig nála, a cigitöltővel együtt.

Zsurzs Kati Bódognéje a tipikus háztartásbeli nő, feleség és anya, akinek az élettere nem terjedhet túl az otthonon, hivatása a család kiszolgálása, és ezt a feladatot szívvel-lélekkel, teljes odaadással végzi. Nem is zsörtölődik emiatt, riadozó tyúkanyóként aggódik minden kiscsibéjéért. Azt is megszokta, hogy mindenki másnak igazat kell adnia, nem is akar hinni abban, hogy valamit esetleg ő is jobban tudhat, és bár igényelné a segítséget, beletörődött, hogy ezt sosem kapja meg, még akkor sem, ha újra és újra beáll a képernyő elé. Majd a napi robotba belefáradva bájosan elszundít a tévé előtt.

A család egy szem leánygyermeke a túlórázó Vanda, aki gallyra menő házassága után most költözött haza a szülői házba, ahol a közöny és szűklátókörűség lassacskán megfojtja. Lévay Viktória spleenes vampja az egyik olyan szereplő, akit nem köt le a televízió – de csak azért, mert az önsajnálata még az adásnál is izgalmasabb számára. Hol teátrális megoldásokkal, drámai húzásokkal próbálja magára vonni a figyelmet, majd fásult letargiába zuhan, ahonnan csak az alkohol tudja kirángatni. Abból viszont minél több, hogy dévaj démonként próbáljon meg kísértésbe vinni boldog-Bódogtalant annak érdekében, hogy menekülhessen kisiklott életéből.

A család büszkesége a Kovács Tamás által megformált Dönci: elegáns és lezser, magabiztos és mindent tud – csak töltött káposztát enni nem a vacakoló epéje miatt. Az ő kezében már gyakori szereplő a mobiltelefon, a hálózatkiesés vagy egy esetleges képernyőrepedés felér számára egy tragédiával, de végül ő is a krimisorozatra voksol. Egyértelműen ő az apja mása, felületes és korlátolt, ugyanazokat a macsó elveket követi, és ő is csak egy bosszantó, de csinos körülményként tekint feleségére, miközben nem vonzza a változás, változtatás lehetősége.

Üde színfolt a történetben Varga Lili Sacija, a butuska, de alapvetően jóravaló meny, az egyetlen, akire még rá lehet testálni némi házimunkát. Hiába rövid a haja, az esze is az, újra és újra elfelejti, épp miért kell aggódnia Döncivel kapcsolatban, és reménytelenül próbálja az urát a spórolás és gazdaságos életszemlélet fontosságára figyelmeztetni, úgyis ő tudja rosszul. Turbékol, lelkendezik, néha-néha még félre is néz a képernyőről – ez viszont azzal jár, hogy sosem tudja, mi is történt éppen a sztoriban, ezért folyton megzavarja a tévézők élvezetét pár kérdéssel.

Varga Ádám Imrusát már elkezdte megfertőzni a képernyőkór, hiszen a saját szülinapi vacsorája helyett is inkább a Holdra szállás felvételét nézné meg, ki tudja, hányadszorra, de ő még látja, éli a tévén túli világot is. Mindenért tud lelkesedni, a tudományért, a hitért, az emberekért, és őszintén hiszi, hogy ha valamit nagyon akar, az valóra is válik. Megveszekedetten küzd azért, hogy kirántsa az övéit a nemtörődömség mocsarából (vagy akváriumából, ahogy Vanda nevezi), még Emberfinek is reményt ad – épp ezért a komédia egyben az ő drámája is, és külön fájdalmas, hogy a távozását senki nem hajlandó észrevenni.

Bár sokat emlegetik korábban is, Imre Krisztián Emberfije csak a második felvonásban lép színre Imrus unszolására. Az újkori Krisztusnak ugyan sikerül egy kisebb csoda, néhány percre magára tudja vonni a tévéző család figyelmét, de megtartani már képtelen, hiába adja vissza a járás képességét bénáknak, vagy változtatja borrá a vizet. Kissé maníros tanítói stílusban próbálná a megváltás felé vezetni az abból nem kérőket, még a képességei is megbicsaklanak a reménytelenségtől, Vanda flörttengerével szemben tehetetlen marad, míg végül beletörődik: más közegben kell keresnie az életcélja kiteljesítéséhez szükséges hátteret.

Szintén csak egy felvonás jut Kerekes József Szűcs urának, aki annyira magányos özvegyként, hogy inkább a tévét is a szomszédoknál nézi – ott legalább mindig számíthat pár pohár borocskára és esetleg egy alulöltözött Vandára a kerekesszéke karfáján. Nagy krimirajongóként próbálja megfejteni az egyes adásokat, a fordulatok olyan izgalomba hozzák, hogy szinte a bőréből is kiugrik – mégis vak marad a várva várt csodára, és végül úgy ül vissza a kerekesszékébe, mint aki beletörődött, hogy ennél többre gondolnia sem érdemes.

Érdekes feldolgozás ez az Adáshiba: ahhoz nem volt elég bevállalós, hogy a teljes mai világra reflektáljon a wififüggőségével, de mégis újított az eredeti darabon a mobiltelefonok behozatalával, így valahol egy párhuzamos univerzumban rekedt meg az élethelyzet. Mindezek ellenére minden sora betalál, és csak remélni merjük, hogy kikarikírozva mutatja meg a valóságot – talán még nem lettünk olyan agymosott robotok, hogy annyira csüngjünk a képernyőből ömlő üzeneteken, hogy még a mellettünk zajló isteni beavatkozásokat sem vesszük észre. De ha mégis, ez a darab még időben vissza tud fordítani erről az útról.

Fotók: Játékszín