Amerikai szokások miriádját vesszük és vettük már át, így minden valamirevaló vőlegény tudja, hogy addig el sem veheti menyasszonyát, míg egy eszeveszett legénybúcsú keretében ki nem tombolta magát, végképp eleresztve szabadságról szőtt álmait és minden gátlását. A Játékszín egyik közönségkedvence, a Legénybúcsú is ezzel az egyszerű vággyal indul, azonban a fergeteges vígjáték hamar átcsap teljes műfaji kavalkádba, a brazil szappanoperáktól a Victoria's Secret divatbemutatón át a kasszafúrós heist movie-kig minden megtalálható benne, miközben pofátlanul megkínozza a néző rekeszizmait két és fél órányi tömény nevettetéssel.
Egy kaszinóval is rendelkező luxusszállodába érkezik két átlagos háziorvos, Alex és Simon, hogy legénybúcsús receptkönyvekben megírt módon tegyék feledhetetlenné utóbbi utolsó napját agglegény-életében, tehát feltöltetik a bárszekrényt, rendelnek callgirlt, és ráadásként beszereznek három nagy zacskó csokit is, amelyek különböző hatású – nevettető, szedáló és ajzó – drogokkal vannak megfűszerezve, és a történet több pontján is főszerepre törnek. A kaszinóba leloholó vőlegény nem meglepő módon pillanatok alatt eltapsolja az esküvőpénzt és a közös bankkártya teljes fedezetét, míg a szobában maradó jóbarát egy „év dolgozója” versenyen igen szerény esélyekkel induló, kotnyeles londiner révén igen közeli kontaktusba kerül bálványozása tárgyával, a felettébb dekoratív színésznővel, Candy-vel, akit a fél hotel kétségbeesve keres, rendre a vártnál jóval több személyt vonzó szobában. 
Megfordul itt egy felszentelésére készülő pap, egy ügybuzgó rendőrnő, egy agyilag nem túl erős, szóviccekkel hadilábon álló testőr, a furcsán viselkedő biztonsági igazgató, és végül, minő meglepetés, még a menyasszony is befut, akit élete párja azzal etetett, hogy Alexszel biciklitúrán vannak. Innentől nagyon nehéz tovább a történetről beszélni – na nem azért, mert a szálak annyira összekuszálódnak (bár az is igaz), hanem mert annyi humoros fordulat követi egymást pergő ritmusban, hogy a csavarokat főben járó bűn lenne leleplezni. Mert természetesen a nem kívánt vendégek fele nem az, akinek kiadja magát, és nem mellesleg majd’ mindenki rokona vagy egykori kedvese/szeretője a többi szereplőnek. A csoki, az idő és a női bájakat fedő ruhadarabok száma egyre fogy, ahogy főhőseink számára fokról fokra nyilvánvalóbbá válik, hogy az elrulettezett pénzt csak tisztességtelen módon lehet visszaszerezni, mígnem, jó vígjátékhoz illőn, szinte minden visszazökken a megfelelő kerékvágásba, és a közönség soraiból feldübörög az ütemes, nem múló vastaps.
A darabot író és rendező Szente Vajk a jóbarát, Alex szerepét is magára írta-osztotta: az élénk fantáziájú, áldozatkész férfi egész életét Simon döntéseinek rendelte alá, és most is az a legfőbb célja, hogy egy felejthetetlen estével lephesse meg barátját. Bár a tervei villámgyorsan léket kapnak, nem csügged, minden kényes szituációból megpróbálja kivágni magukat, bénácska viccei tárháza sosem fogy ki, és még közben arra is jut ideje, hogy a saját magánéletét is színesebbé tegye. Örök lúzersége jelentős mennyiségű öniróniával társul, a legnagyobb őrültségekbe is bele lehet rángatni, és csak nagy ritkán gondolkodik el azon, hogy tényleg ilyen életet akar-e élni. Egy ilyen barátot sokan elfogadnánk!
Kiválóan működnek együtt a Nagy Sándor által játszott Simonnal, a túllelkesült, könnyelmű, menyasszonyától valójában rettegő, pipogya vőlegénnyel, aki nagyban előidézi a tragédiákat a rulettasztal mellett. Szorult helyzetben hazudik, mint a vízfolyás (főleg, ha kap hozzá inspirációt is), sokat ad a külsőségekre, nem ártó szándékkal, de végtelenül önző, és mint a darab egyik emlékezetes pontján megtudjuk, 12 éve sem volt felelősségteljesebb. Mégis képes gyermeki örömmel ujjongani minden kis meglepetés hallatán, és a hisztérikus kirohanásai is inkább egy infantilis nagy gyerekre utalnak, aki valószínűleg igen gyakran lapozgatja az IKEA katalógusait.
Látszólag teljesen véletlenül, az elcserélt bőröndök miatt bukkan fel a szobában a világ aktuális szexszimbólumait gyűjtő lista 23. helyezettje, a tündöklő sztár, Candy, Bálizs Anett megformálásban, azonban némi csokis noszogatás hatására nem is nagyon megy el többet. Hírneve ellenére két lábal jár a földön, néha-néha még vágyik is az után a szürke élet után, amely háziorvosainknak jutott, szívesen segítene is, Alexben pedig valami olyat lát meg, aminek létezéséről még a férfi sem tudott. Aztán lassacskán kiderül, mi motiválja ezt a szépséges nőt, akibe kellő rafinéria is szorult.
Kovács Gyopár felettébb emlékezeteset alakít a butácska, egyszerű, életunt, de némi pénz reményében mindenre nyitott callgirl, Daisy (művésznevén: Daisy, továbbá: „örül, aki nézi”) szerepében, még úgy is, hogy rendszeresen elkábítva hever a gardróbban, vagy a hálóban várja, hogy kuncsaftjai eldöntsék, emez lesz-e vagy amaz. A Broadway-re szánt kiscsillag vonzza a helyzetkomikumokat, az események felét sem látja át, kifinomultsággal véletlenül sem lehet vádolni, 
és a darab egyik legkiemelkedőbb pillanata a londinerrel, Oláh Bélával való heves diskurzusa, amelyben nem igazán akar leesni neki a tantusz. Vele szemben a jóval kevesebb lehetőséget kapó, de azokat remekül kihasználó, a hivatalos szövegekkel nehezen megküzdő szállodai alkalmazottat már jóval több ésszel áldották meg az égiek, és ahhoz is van érzéke, hogy mindig pont akkor érkezzen meg a lakosztályba, amikor a legkevésbé van rá szüksége az ott tartózkodóknak.
Bíborossá való felszentelésére vár a közkézen forgó szobát megkaparintó atya, aki görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy nemet mondjon a világi kísértések szirénénekére, és paranoiásan vádol meg minden egyes felbukkanó szereplőt azzal, hogy épp az előléptetését igyekszik megpuccsolni azzal, hogy bűnbe viszi. Érthető az elszántsága, hisz múlt évben is nyeregben érezte magát, mégsem bújhatott a bíbor reverendába, így idén még a hosszú kutyagolást is bevállalná, kerüljön, amibe kerül. A megvilágosodás azonban a nézők esetében jelentős áll-leeséssel jár, a Szerednyey Béla által életre keltett félszeg karakter ugyanis messze nem az, akinek mutatta magát.
Sullivan rendőrnőnek többször is be kell jönnie vagy épp dalra kell fakadnia, hogy hőseink fejében összeálljon, ki is ő valójában, Dobos Judit pedig kihasznál minden neki jutó pillanatot, hogy a néhol már ízléstelen pufi-poénokat elviselő, cukrászlányból lett rendőrnője végig vihesse kacifántos tervét. Ő ugyanis egyszerre két okból kering a hotelszobában: egy bűnügyet szeretne megoldani, nem mellesleg a fiát, a svéd névviccekre bőven okot adó, ijesztően non-kommunikatív Olavot (Endrődi Huba) is be akarja mutatni a gyerek mit sem tudó apjának. Sokszor értetlenül követi az eseményeket, máskor az indulatai eluralják a józaneszét, és a „szexi-csokival” szemben is védtelen marad – a nézők legnagyobb örömére. És végül még Olav is megkapja a maga nagy jelenetét!
Csonka András szofisztikált úriembere, Mr. Watt kezdetben Candy-t üldözve, rejtélyes szándékokkal ugrik be egy-egy csevejre a legénybúcsúsokhoz, hogy már ekkor megbizonyosodhassunk arról, ő is édesszájú, majd úgy tűnik, tisztázódik a szerepe: a hotel biztonságáért felelős szakemberként ő van leginkább tisztában a szoba felett nyugvó széf szépséghibáival – még ha közben ügyefogyottan épp ki is teregeti a legnagyobb titkokat. Végül róla is lehull az álca, de előtte az ajzócsokik hatására kapunk egy 2-3 perces olyan egyszemélyes táncshow-t, ami miatt megáll az előadás egy ovációba fulladó vastaps erejéig. Az előadás legemlékezetesebb pillanata után még garantáltan a Barbie girl és az It’s my life fog a fülünkben duruzsolni.
Barabás Kiss Zoltán Bobja a Marvel Univerzum Draxének emberi megfelelője, az öldöklési vágy nélkül: ez a faék egyszerűségű testőr olyan buta, hogy már fáj, és minden egyes kimondott szót szó szerint értelmez. Rezzenéstelen faarcától csak akkor válik meg, ha már rettentően kell pisilnie, és fenyegető fellépése ellenére hamar nyilvánvalóvá válik, hogy valójában egy ártalmatlan, bumfordi nagymackó. Csak a menyasszony, Mona felbukkanása tudja kissé életre kelteni, aminek hatására talán még terveket is elkezd szövögetni.
Lévay Viktória hátrányos helyzetből indul, hiszen csak az első felvonás végén érkezik meg személyesen is a történetbe, épp, mikor elszabadul a pokol (először, de nem utoljára). Kontrollmániás, indiszkrét, mégis megbocsátó Simon botladozásaival szemben, és még Alexnek is segítene családi ügyekben. Bobbal és a narancsszínű csokikkal való találkozása viszont teljesen felkavarja, így hamar felzárkózik az egyre őrültebben viselkedő, a szálakba abszolút belegabalyodó társasághoz, hogy ő is kivegye a részét a további kuszálásokból.
Bár a Legénybúcsú beszél valamennyit a barátság fontosságáról, de a darabnak egyetlen igazi célja van: hogy két felvonáson keresztül teljesen felhőtlen, megerőltető gondolkodástól mentes szórakozást kínáljon. Ezt a feladatát pedig tökéletesen teljesíti, a feszes tempó ellenére is minden színész brillírozik a szemnek kellemesen berendezett színpadon, süt róluk, mennyire élvezik a játékot (két alkalommal még egymást is sikerült úgy megnevettetniük, hogy azt nem lehetett nem észrevenni), és nekünk nincs is más dolgunk, mint felszállni erre a sebesen robogó humorvonatra, és a végéig le sem szállni róla. Már csak egy kérdés marad nyitva: vajon ugyanez a felütés hogyan működne egy lánybúcsú keretein belül? Talán a pedzegetett második rész megadja a választ a kérdésre.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.