Mind voltunk egykor gyerekek, és azzal is tisztában vagyunk, hogy ezek a kisemberek ritka kegyetlenek is tudnak lenni: megríkató sértéseket vágnak egymás fejéhez, esetenként még össze is verekednek. Az ilyen helyzetekben gyakran a szülőknek kell orvosolniuk az utódjaik kavarta problémát – de mi van akkor, ha a felnőttek még szörnyűbbek, mint a gyermekeik? Nos, akkor elszabadul a verbálisan kivitelezett pokol, mint Yasmina Reza kamaradarabjában.
A szereplőink többsége számára kellemetlen kiindulópont pofonegyszerű: két tizenegy éves kisfiú összekapott a játszótéren, az egyik sértésére a másik megragadott egy botot, és úgy képen csapta vele az előbbit, hogy annak kitörött két foga. A fiúk szülei a sértettéknél találkoznak, hogy némi kávé és almás-körtés pite felett tisztázzák a történteket. Azonban a véletlenek folytán az eset megbeszélése után még folytatódik az eszmecseréjük, és az addig nyájas énjüket egyre jobban levetkőzik, 
miután a vendéganyuka hirtelen rosszulléte miatt felborul a patikamérlegen kiegyensúlyozott álságos világ status quoja. Előbb még csak a két pár fordul szembe a másikkal, görcsösen védelmezve a saját igazát és nevelési vagy éppen viselkedési normáit, majd még az évtizedes házassági szövetségek is bomladozni kezdenek, a négy szülő a legváltozatosabb felállásokban esik egymásnak, miközben egyre inkább belátunk az álszentségből, színlelésből és megfelelni vágyásuk bukásának kudarcából gyúrt hús-vér maszkjuk alá – hogy felfedezzük a mögötte rejtőző sebzett szörnyetegeket.
A legőszintébb karakter Hevér Gábor Michelje: a házigazda apuka földhöz ragadtabb kétkezi munkásként kissé kilóg a szellemi elitet képviselők sorából, és nem is igyekszik takargatni, hogy valójában egy cinikus, a világból kiábrándult kispolgár, aki tűri, hogy karakán felesége hordja otthon a nadrágot. Hatalmi leredukálása azonban, amit nem mellesleg az anyjától is el kell tűrnie, kellő mennyiségű frusztrációt szül benne, de mégis ő küzd még a legemberségesebb eszközökkel, jó néhány csípős odavágással fűt alá a szituációknak, és ő az, aki talán még másnap is a legbátrabban meredhet a saját, hörcsöggyilkos tükörképébe. Igaz, a férfiúi életek fényességének kudarcba fulladásáról szóló monológja, miszerint a házasság és főképp a gyerekvállalás mennyire megfojt minden reményt és álmot, még napok múlva is sajgó sebeket képes ütni a nézők lelkén.
Az állóvíz egyik elsőszámú felkavarója a házigazda anyuka, Veronique, akit valószínűleg zsigerből gyűlöl minden nő, mert irigylik a tökéletességét. Pedig ez csak látszólagos, bár Herczeg Adrienn megformálásában ő az erkölcs és a pátosz két lábon járó szimbóluma. Kulturális és ideológiai nagyasszony, aki mindig kész megosztani szentnek hitt nézeteit a környezetével, rájuk is szuszakolná ezeket, miközben megingathatatlan, kizökkenthetetlen példaképként néz le morális magaslatáról a hozzá fel nem érő alantasokra – míg le nem hányják a Kokoschkáját. Ilyen magasból lehet a legnagyobbat zuhanni, és a fehérrum kellő lendületet ad ahhoz, hogy az irigylésre méltó anya-nő ideálból egy önmagában sem bízó, elismerésre és szeretetre már hiába ácsingózó, álmait vesztett zokogó embert kapjunk – aki azonban a gyermekei kedvéért egy pillanat alatt össze tudja szedni magát, és ugyanúgy adja a magáról kialakított képet, mintha nem halna bele félig az életbe.
Hasonlóan meredek és síkos lejtőt jár be Péterfy Bori Anette-je is, a mellőzött, sarokba szorított tündér-bündér feleség, akinek decens kis kosztümje valójában egy fújtató, tomboló vadállatot rejt. Anette-nek nagyon mélyről, szégyenteli helyzetből kell visszakapaszkodnia, hiszen olyan esik meg vele vendégségben, amit odahaza sem nagyon kívánt volna magának, de lassacskán erőre kapó idegeinek hála szépen ő is levedli magáról a lehányt selyemblúzt és a félénk, lekezelhető nő képét, akinél két fog kiverése nem számít akkora bűnnek, mint egy hörcsög utcára tevése. Hosszú évek elfojtása robbanhatott ki belőle, míg vicsorgó, mindenkit porig alázó és lenéző fúriává változva esett neki utolsó dühével a tulipánoknak.
Pál András Alainje is a kevésbé kétszínűek táborát erősíti, igaz, esetében ez azt jelenti, hogy már az első pillanattól kezdve bicskanyitogatóan tenyérbe mászó. A sztárügyvéd, akit le sem lehet vakarni a mobiljáról, nem sokáig takargatja, hogy akarata ellenére vesz részt a feltáró szeánszon, vagy hogy a fiáról milyen elítélő a véleménye, és sokkal fontosabb az, hogy kétséges gyógyszert előállító ügyfelei hátát fedezze. Veronique-kel tűz és víz, a súrlódási pontok már akkor felszínre kerülnek, mikor a kis csipet-csapat még őrzi a kulturáltság látszatát, majd annak ellenére, hogy nem is rejti véka alá, mennyire lenézi Michelt, a férfiúi összetartás égisze alatt egész jól összetársul vele, na meg a szivaros dobozával. Persze neki is meg kell élnie egy komoly drámát: a mobilja gallyra megy – és ezek után már nem is annyira utálatos a magába roskadt, támpontját vesztett figura, aki feltétel nélkül hisz az öldöklés istenének a mai világra is kiterjedő, örökérvényű hatalmában.
Annak ellenére, hogy az előadás nagy többségét a közönség egyöntetűen végigneveti, a két házaspár egy nagyon csúnya, iszonytató görbe tükröt tart elénk arról, mennyire rosszak, gonoszak, elfajzottak is vagyunk mi, emberek, ha egyszer feladjuk azt az önképünket, amit a társadalmi elvárások miatt magunkra szabva felöltöttünk. Négy kiváló színész lubickol négy, a hétköznapi világból kicsípett és egy az egyben átültetett archetípusban, és még napokkal az előadás után is azon töprengünk, vajon melyik szereplőhöz hasonulnánk egy hasonló, fogat fogért szituációban?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.