Vonattal utazni mindig egyfajta különleges életérzés. Legyen szó csak egyszerű zónázóról vagy akár a nyáron a Balaton felé áramló tömegről, mindig rejteget némi sejtelmes rizikófaktort az út: vajon lesz-e vezetékszakadás, vágányhiba, betemeti-e a hó a síneket, kifogunk-e egy különlegesen viselkedő, bosszantó utastársat? Minél hosszabb az út, annál nagyobb a sansz valamelyik bekövetkeztére – mit mondjon akkor az, aki a bő hat napon át Moszkvától Pekingig robogó Transzszibériai Expresszre ül fel? A kérdést Kárpáti Péter egy dokumentum-abszurdban válaszolta meg, amelyre a Katona József Színházban válthatunk jegyet.

Izgatott utasok tömege várja Moszkvában a híres vonatot – ki egy fél patikával készült az útra, ki csak egy közeli állomásig utazik abban a reményben, hogy útközben alaposan felönthet a garatra, ki még a bőröndjét is a peronon felejti. Színes társaság, ami kilométerről kilométerre egyre színesebb lesz, felvonultatva az egykori Szovjetunió majd’ minden nemzetiségét, miközben a ki tudja, mi okból idekeveredő német utas, Moritz az orosz nyelvet nem ismerve értetlenül szemléli környezetét. Pedig ezen nincs mit érteni, sem Moritznak, sem a nézőnek: nem egy egyirányú, kerek történet bontakozik ki a szemeink előtt, sokkal inkább csak egymással szegről-végről érintkező, néhol egymásba átfolyó, néha teljesen pszichedelikus etűdök szökellnek a szemeink előtt a folyamatos zakatolás során, hogy aztán a végállomás után a nézőtér különböző sarkaiból szálljon fel a tétova kérdés: most akkor mi van? Mit is láttunk, mi történt a végén? A hét időzónát átszelő út során alkalmi barátságok, futó románcok születnek, sőt még ikerbabák is, és ha valamiben nincs hiány, az a vodka: jó és sablonos orosz közeghez híven egy-egy üveg Absolutszkaja vagy Russian Sztandardszkaja minden bőröndben lapul, elsimítva a nézeteltéréseket vagy akár a nyelvi konfliktusokat is. A helyzetkomikum sok esetben magasszintű intellektuális humorral társul, nem egyszer épp az egyetemistákból verbuválódó ad hoc zenészcsoport húzza alá vastagon a humorfaktort (a The Rolling Stone-s jelvénnyel balalajkázó bábuskák és a provodnyica oroszul előadott Millió rózsaszála abszolút non plus ultra), ironikus látleletet adva különféle (orosz, német, magyar) népcsoportokról, bár ahogy haladunk keletre, a második felvonás elején látható egyik legviccesebb jelenetet követően – amelyben a matrjoska babának ható, műraffiaszatyorból mindenféle árut kínáló kereskedőasszonytrió brillírozik – a vonat döccen egyet, a ritmus változik, a történet kissé leül az abszurditás mocsarában. Szédítő egy utazás, amelyben megjelenik a ma is az ukrán zászlóval, a remélt atommentes övezetekkel vagy a Putyin koronázási kardját készítő kováccsal, akinek nincs véleménye Putyinról, ami után szinte kellemes kikapcsolódásnak tűnik felszállni egy MÁV-szerelvényre, és Budapest határában leszállni róla. De félreértés ne essék, az előadásnak nem célja meghozni a kedvet a Transzszibéria Expresszhez, a szórakoztatás pedig tökéletesen sikerül neki.

Az egyértelmű történet hiánya részben azt is eredményezi, hogy nincsenek nagyon az egész előadást végigkísérő, nevesített szereplőink – a színészek többsége több karakterben is feltűnik, sokszor néhány perc különbséggel (a gyorsöltöztetők munkája bravúros). A kevés kivétel egyike Mészáros Béla frankfurti, kiégett Moritza, akiről ugyan nem tudjuk meg, miért szállt fel a vonatra, de a tanácstalanságát sokszor átérezhetjük. Pechjére rögtön egy színorosz kupéba kerül, sorozatos vodkaelutasítási kérelmeit viszont erélyesen lesöprik, de a közös nyelv hiánya a későbbiekben sokszor feszélyezi, ezért is veszi minden alkalommal csodának, ha valaki beszéli a németet vagy az angolt – bár egy idő után ő sem tud mit kezdeni a rejtélyesen felbukkanó, öltözködését tekintve hasonmásának tekinthető frankfurti szomszédjával-védőangyalával, a serendipity, azaz a nem várt helyen értékes dolgok megtalálásának eszméjébe szerelmes Franzcal (Rajkai Zoltán). Tehetetlenül sodródik a vonattal és a benne tomboló árral, megadóan engedelmeskedik akár a face fitness képviselőinek (amit Pálos Hanna a hasizmaival előad, az emberfeletti), akár a tukmáló vásárosoknak, és csak egy hajszálon múlik, hogy nem ragad a pokolban.

A darab ugyan kevés női szereppel operál (és ezeket sem feltétlenül alakítják minden esetben nők), de mind bitang erősen van megírva. Pelsőczy Réka a már emlegetett provodnyica, az abszolút hatalom a vonaton, aki kalauz, a Harry Potterekből ismert büfékocsis asszony gonosz mostohatestvére és dizőz is egy személyben, de ha úgy hozza a helyzet, egy szülés levezetése sem okoz számára problémát, de esket is vagy halott mellett virraszt, épp mire van szükség (az út során előbb-utóbb mindegyik készségére igény támad). 24 éve dolgozik a vonaton (bár a Csendes-óceánig sosem jut el), és nemcsak átvitt értelemben szerelmes a munkájába és annak velejáróiba, ezért már most gyászol, hisz hamarosan nyugdíjba vonul. Olga egy porosz kiképzőtiszt szigorával kommandírozza az utasközönséget, de közben mégis azt érezzük, ő tényleg értük van, minden problémára igyekszik megoldást keresni, drámája empátiát ébreszt (az utasokban pedig dühöt, mert ilyenkor az éjszaka közepén áll neki csapkodni és porszívózni), a cuki bajkáli plüssfókái pedig nem egyszer fakasztanak ábrándos sóhajokat a közönség soraiban.

Bányai Kelemen Barna és Keresztes Tamás párosa cipeli még a kezdettől a végig ugyanazt a szerepet, és el is néznénk még jó ideig a két láncdohányost, akik megfeszült idegekkel akkurátusan tervezik meg minden megálló előtt, hogy hány cigi fog beleférni a kikezdhetetlen pontossággal járó vonat várakozása során – hogy aztán természetesen a leszállások javát átaludják. De ezt cseppet sem bánjuk, így ugyanis állandó harcban állnak a kalauzzal, aki a feltételezésük szerint titokban engedélyt adott a zugdohányzásra. Ha pedig épp nem a nikotin körül jár az agyuk, akkor telefonon vagy fejben sakkoznak, esetleg irodalmi anekdotákkal szórakoztatják egymást – és néhanapján a csajozást állítják szembe a Trónok harca izgalmaival.

A rendkívül eklektikus karakterfelhozatalból több tucatnyi figurát lehetne megemlíteni, főleg mert a színészek hatalmas nagy életörömmel varázsoljak hús-vérré őket. Kiss Eszter alkoholista Puskin-rajongója láttán kezdjük el sejteni, hogy nem egy klasszikus értelemben interpretált művön ülünk, Szacsvay László minden pillanatában a szeretnivaló, joviális bácsika, Ujlaki Dénes zseniális a rossz lelkiismeretű karbantartóként és herkulesi erejű kovácsként is. De Pálmai Anna, Pálos Hanna és az egyetemi hallgató Kanyó Kata hármasa külön-külön és együtt is, bármilyen felállásban brillírozik, legyen szó a kamcsatkai tinderezés nehézségeivel szembesülő hazajáró lélekről vagy sokat tapasztalt, „európai fílinget” helyenként megélő, könnyűvérű barátnőkről.

Az előadás egyik cigizést tervező pillanatában felmerül két szereplőben, hogy az expressz valójában egy dimenziókapu, amelyben az utasok a féreglyuk férgei – hisz míg odabent moszkvai idő szerint este 8 óra van, addig a fél centi vastag üvegablakon túl már 10 felé jár. Valószínűleg nem tévedtek, csakhogy ezen a dimenziókapun egyre lehetetlenebb figurák szállingóztak át a mi univerzumunkba csak azért, hogy – ahogy a szerző írja – az elmúlt világ utolsó másodpercének rögzítéséhez járuljanak hozzá. A zakatolás nem szűnik, unatkozásra nincs lehetőség, hisz útközben a Föld is elfordul alattunk – és ha időközben elveszünk a történetben vagy az úton, hát az sem baj, úgyis találunk valamit, hisz ez a serendipity!

Fotók: Katona József Színház