A hagyományok mindannyiunk életének szerves részei. Vannak nemzeti hagyományok, vannak kisebb közösségben, például baráti társaságokban meghonosodott szokások, és természetesen ott vannak az egy-egy családra jellemző, külső szemlélő számára talán érthetetlen vagy őrült ismétlődő kis rituálék. A kérdés csak az, hogy ez az összetartozást is erősítő jelenség mennyire határozza meg a mindennapjainkat, mit vagyunk hajlandók feláldozni a tradíciók oltárán, vagy mennyire csorbulhat a hagyomány egy olyan legyőzhetetlen ellenféllel való összecsapásban, mint a szeretet? Sajátos helyzetből kiindulva, egyedinek tűnő példákon keresztül, de valójában ezt vizsgálja a Hegedűs a háztetőn, amelynek legújabb életre keltése a Budapesti Operettszínházban látható.
Az 1900-as évek elején járó Oroszországban már zajlanak a pogromok, de az egymással jól megférő zsidó és orosz lakosságot vegyítő Anatevkát legfeljebb még csak a zsidóüldözés híre érte el, valódi ereje még nem. Így főhősünk, Tevje feje csak amiatt fájhat kezdetben, hogy milyen férjet találjon öt lányának, akik kedvesek, dolgosak, de majdnem olyan szegények, mint a zsinagóga egere (sic!). A keresés terhe természetesen nem Tevje vállát nyomja, hiszen Anatevka megkerülhetetlenül fontos, jellegzetes lakói között megtaláljuk a házasságközvetítőt is (Oszvald Marika felejthetetlen az enyves kezű, nárcisztikus, mártírságra erősen hajlamos Jente szerepében), aki csodák-csodájára remek partit talál a legidősebb lánynak, Cejtelnek: a kicsit öregecske, de vagyonos mészárost, Lejzer-Wolfot (Magócs Ottó). Igen ám, csakhogy Cejtel, hagyomány ide vagy oda, nem a pénzre vágyik, hanem a saját szíve szavát hallgatva akarna magának társat választani, egészen pontosan a játszópajtásából pénztelen szabóvá kinővő Mótel Kamzoljt.
Tevjének ekkor kell először feltennie magának a kérdést, hogy vajon mit ér a hit, ha egyszer első szülött gyermeke képes lenne szakítani a hagyományokkal, de szerető apai szíve végül mégis arra hajtja, hogy szegje meg adott szavát, csak hogy boldognak tudhassa a lányát – és ennek érdekében még egy remek látomást is összefüllent felesége meggyőzése kedvéért, amelyben szerepelnek rég halott nagymamák (Vásári Mónika) és bosszúálló feleségek is (Kékkovács Mara Fruma-Sáraként egy hátborzongató, de telitalálat jelenetben repülhet be a színre). Amit azonban Tevje egyszeri alkalomnak gondolt, az valójában új hagyományt teremt a gyerekei körében: a második lány, Hódel már nem is a papa engedélyét, csak az áldását kéri, mikor úgy dönt, összeköti az életét a radikális diákkal, Percsikkel, akit még Szibériába is követ a munkatáborba, a harmadik lány pedig, Háva ennél is tovább merészkedik, mikor beleszeret egy más vallású fiúba, Fegykába (Pál Péter). 
Tevje azonban itt húzza meg a határvonalat: inkább halottnak tekinti szeretett, okos lányát, semmint olyan szégyent hozzon istenére, hogy egy nem zsidót is beenged a családba. Ezzel közel egy időben az addig csak sejtett repedések, a zsidó közösségek ellehetetlenítése, amelyből a családok már ízelítőt kaphattak Cejtelék esküvőjén, szakadékká tágulva elérik Anatevkát is: felfegyverzett katonái élén a húzódozó csendbiztos (Mészáros Árpád Zsolt) közli a falu népével, hogy három napjuk van összecsomagolni az életüket, és ott folytatni, ahol akarják – de a szülőfalujuktól mindenképp távol. A záróképben ezért a régi barátok, szerető családtagok a világban való várható szétszóródásuk ellenére is egymásba és a hitükbe kapaszkodva próbálják tervezgetni az egyszer talán újra boldog jövőt, miközben az őket elűzők minden értéküket elherdálva hallgathatják, ahogy a hegedűs néhány vonóhúzással megmutatja, mennyire ingatag lehet az élet, ha azt nem szövi át az igazi érték: a hagyomány.
Tevje csodálatosan szeretnivaló figuráját ezúttal Földes Tamás kelthette életre, és lubickolt is a szerepben. Tejesembere egy afféle bájos papamackó, aki mosolyogva lép át az élet kisebb buktatóin, hiszen mindig van a tarsolyában egy a helyzetre felhúzható bölcselete, folyamatosan kapcsolatban áll Istennel, még ha az égbe nyúló létrán megejtett párbeszédjeik csak egyoldalúak is, és akinek arany szívében ugyanúgy jut hely egy indulatos forradalmárnak, mint bármelyik lányának. De nem mentes a földi bűnöktől sem, régi vélt vagy valós sértéseket sokáig cipel magával, a türelmét is könnyen el tudja veszíteni, ha úgy érzi, rabolják az idejét, és a világért nem látná be, hogy odahaza nem ő hordja a nadrágot, ezért csak belemegy a feleségével olyan csörtékbe, amellyel a büszkeségét szeretné ápolgatni, miközben lányai és a közönség egyként derül próbálkozásain. Ő ugyan nem hisz abban, amiben a lányai, hogy már új világ jött volna el, amiben a vallási hagyományok szerepe csökkenne, de képes feladni a saját nézőpontját a gyerekei boldogsága érdekében – ha pedig mégsem, akkor a szívünket marcangolja a fájdalma.
Földes Tamás Tevjéje Janza Kata Goldéjával tökéletes párost alkot, öröm minden jelenet, amiben szót váltatnak. Golde a dolgos tyúkanyó a maga felvágott nyelvével, aki folyton csipkelődik, finoman sérteget mindenkit, de nem is lehet kérdés, hogy a piszkálódással a szeretetét akarja kifejezni, és közben olyan gondosan terelgeti lányait és gyakran gyermeki lelkű férjét is a boldogság és a jövő irányába, mintha angyalszárnyakat suhogtatna felettük. Humorosan egzecíroztatja az elvárásaitól mindig elmaradó Tevjét, sokkal reálisabb, földhöz ragadottabb emberként ő hivatott arra, hogy rányissa a lányok szemét az álmok és a valóság között húzódó határvonalra, miközben még ezt a rutinos, mindenre felkészült nőt is meg lehet lepni olyan váratlan fordulatokkal, minthogy a férje 25 év után szerelmet vall neki. Pedig az érzelmeit ő is ki tudja fejezni, meg tudja élni, miközben a szilárd sziklaként őrködik a család felett.
A lavinát akaratlanul is Cejtel indítja el, annak ellenére, hogy talán ő a legengedelmesebb a három nagyobbik lány közül, aki tisztában van vele, mire számíthat egy szegény zsidó családba születő lány – nem sokra. De a boldogságra talán mégis, ezért olyan szívszaggatóan könyörög az apjának, hogy az vonja vissza a hentesnek adott szavát, hogy csakis győzhet, miközben végig józanul gondolkodik a lehetőségeikről. Ügyesen terelgeti szerelmesét, a kissé pipogya, félszeg Mótelt is, erőt ad neki, hogy megvívja közös céljaikért a harcát Tevjével. Az egyszerű, de jószívű szabó is a falu realistább lakói közé tartozik, aki kitartóan gürcöl, hogy megvehesse a rég vágyott varrógépet, amivel biztosabban el tudná tartani bővülő családját. Könnyű azonosulni a Jenes Kitti és Bálint Ádám által megformált karakterekkel, akik a – főképp anyagi – nehézségeket is bátran vállalják, csak együtt lehessenek, szeretetben, nem véletlenül maradnak még azok után is a közösség megbecsült tagjai, hogy felrúgták a hagyományokat, mikor maguk választották a párjukat.
Tevje lányai közül Hódel jár a legjobban zenei szempontból, hiszen a mindenből a legjobbra vágyó második lány egy fájdalmasan szép szólódalt is kap testvéreivel szemben, amely gyönyörűen szólal meg Kardffy Aisha szopránján. Ő már akaratosabb, élénkebb a nővérénél, a vitatkozási kedv sem áll túl távol tőle, miközben a kezdetektől fogva ki akar törni a korlátjai közül. Ennek a folyamatnak lesz gyorskovásza a Kijevből forradalmi eszmékkel érkezett Percsik: Kerényi Miklós Máté diákja egy robbanni folyton kész idealista, aki fenekestül felforgatná a falu életét, csakhogy lerombolja az imperializmus minden átkos maradványát, még a börtönbe is emelt fővel gyalogolna, mert igaz célokért küzd. A szónokolni bármikor kész fiatal csak akkor jön zavarba, ha személyes érzelmeiről kell beszélnie, de Hódel türelmesen és kitartóan oldja meg ezekben a helyzetekben is a nyelvét, mígnem a lány még a saját apjával is hajlandó lenne kenyértörésig menni a szerelem érdekében. És nem mellesleg a kapcsolatuknak hála még kapunk egy olyan humoros pletykajelenetet is a falu lakóinak közreműködésével, amit nehéz elfelejteni.
Kevesebb lehetőséget kap a harmadik lány, Háva, akit Kelemen Fanni alakított: ő a könyvmoly, aki olvasottsága révén talán még a meghúzott határokon is hajlandó túltekinteni. Kérdés nélkül segíti testvéreit, reménykedik az ő örömeikben is, és a példájukon felbuzdulva elhiszi, hogy talán már végképp eltűnt minden korlát, összekötheti az életét egy más vallásúval, hisz szeretik egymást. Vele együtt éljük meg a kitagadás fájdalmát, ami egy gyönyörű táncbetéttel megtoldott jelenetben csúcsosodik ki, és Háva még apja elutasítása ellenére sem fordít hátat a családnak és a közösségnek, velük együtt szenvedik el Fegykával önként a pogrom következményeit.
Az előadás különlegessége, hogy külön karakterrel ruházza fel a címbeli hegedűst, aki nemcsak afféle szimbólumként jelenik meg a darab elején és végén, ahogy a háztetőkön egyensúlyozva próbálja megőrizni harmóniáját, hanem afféle kikacsintó bábjátékosként folyamatosan benne van a dolgok sűrűjében. Kiss-Balbinát Ádám túlvilágian kísértetiesre maszkírozott hegedűse amolyan egyszerre jót és rosszat is susogó, csak a hangszere és a mimikája, gesztusai útján „megszólaló” szellemként rángatja a szálakat, felügyeli az eseményeket, hogy mindig ott legyen, ha valakinek a keze alá kéne dolgozni. Egyszerre démoni és a Szentivánéji álomból átugrott tündéri a létforma, amit megtestesít, sokszor csak a mi szemeink előtt, miközben a falusiak átnéznek rajta, és egy plusz teret nyit így Tevje és családja boldog-keserű kálváriájában. Nem véletlen, hogy az egyik legzajosabb tapsvihar a hegedűsnek szól, remek ötlet a szerep felduzzasztása és bravúros a megformálása.
A Hegedűs a háztetőn történetének szépségét semmi nem tudja elkoptatni, a humorral vastagon átszőtt családdrámából árad a szeretet, miközben dallamosabbnál dallamosabb szólók és kórusdalok váltják egymást. A férfi tánckar is joggal zsebeli be az üdvrivalgást mind az előadás végén, mind a kocsma- és az esküvői jelenetek után, ezt a két táncbetétet képesek lennénk naponta újra és újra végignézni, olyan látványosak és energikusak, de az előadásban minden szereplő és dallam a helyén van, talán egy kis feszesebb tempó a második felvonásban még fokozná az érzelmi hullámvasúttal felérő musical lendületét. Egy dolgot azonban még így, napok múltán is nehezen emésztek meg, és tudom, ezzel nem vagyok egyedül: az újbóli színre vitel során az alkotók olyannyira leporolták a librettót, hogy a dalok új szöveget kaptak, amely ugyan bájosak, humorosak, találóak – na de honnan fogja tudni a mai néző, mit kell tenni, ha fáj, ha bánt az élet? Hisz vannak olyan örökségek, amiken nem éri meg változtatni, generációról generációra úgy szabad tovább vinni, ahogy megszületett. Mert a hagyomány… az hagyomány!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.