A horror és thriller műfaja nem feltétlenül megszokott elem a világot jelentő deszkákon, és ezt a hozzám hasonló ízlésű emberek talán annyira nem is fájlalták eddig (az olyanok, akik gondosan kerülik a paranormális jelenségekkel megáldott történeteket, de ha mégis belefutnak akárcsak pár másodpercre, minden villanyt felkapcsolnak a lakásban, a Ragyogás olvasása közben pedig óránként ellenőrzik, hogy még mindig üres-e a fürdőkád). A Centrál Színházban bemutatott 2:22 nézése közben is akadt nem egy jumpscare-pillanatom, de még a misztikus thrillerért nem rajongók számára is tökéletes „beszoktató” ez az előadás – feltéve, ha aztán nem maradnak fenn 2:22-ig.
A röpke prológusban egy éjszaka közepén plafont festő nőt látunk, és a nappali padlóját beterítő babajátékok és a pulton trónoló bébiőr alapján nem nehéz kitalálnunk, hogy egy újdonsült anyukát szemlélünk, aki a furcsa zajok hallatán felsiet a babaszobába, majd a gyengébb idegzetű nézők máris libabőrösen ugranak meg a székükben, mert a következő pillanatban csak egy vérfagyasztó sikolyt hallunk. Ezek után bele is csapunk a történet törzsébe: a már látott Jenny (aki egyébként tanárnő) és a több napos szakmai útról aznap hazatérő asztrofizikus férje, Sam vendégeket fogadnak a még erősen berendezés és tatarozás alatt álló új házukban. Lauren egyetemista kora óta Sam jó barátja, míg friss párja, a burkoló Ben most találkozik először a házigazdákkal. A vetélkedés amúgy is ott lóg a levegőben, de a macsópárbaj és intellektuális csörte helyett Jenny izgatott bejelentése felülír minden ilyenkor elképzelhető forgatókönyvet: a sírással küzdve meséli el barátainak, hogy napok óta minden éjjel, pontban 2:22-kor furcsa zajok szűrődnek ki kislánya szobájából, mintha egy zokogó férfi járkálna fel-alá a kiságy körül, lassan a megtébolyodás szélére kergetve az asszonyt. 
Sam a tudomány embereként nevetségesnek tartja felesége félelmeit, de Jenny nem adja fel ilyen könnyen, ragaszkodik hozzá, hogy a vendégek maradjanak náluk a kísérteties időpontig – és mivel Ben erős spiritiszta hajlamokkal rendelkezik, benne meg is van a hajlandóság arra, hogy akár meg is idézzék a hazajáró lelket. Tudomány és hit csap össze az alkoholos öblítésekben és furcsaságokban gazdag órákban, míg Sam egyre arrogánsabban próbálja meggyőzni a többieket arról, hogy márpedig szellemek nincsenek, mivel a tudomány nem teszi lehetővé a létezésüket, miközben rajta kívül már mindhárom szereplőnek volt része földöntúli élményben. A színlap ugyan annyit elárul, hogy a másfél órás játékidő végén egy döbbenetes csattanót kapunk, de ha ezt nem tudnánk, akkor is tűkön ülve izgulnánk az utolsó pillanatig, míg kiderül, mi áll a megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségek hátterében – és a válasz így is, úgy is egy jeges zuhany és gyomorszájas szerelemgyerekeként facsar a szíveken.
A drámát elindító Jenny-t Martinovics Dorina alakítja: a pedáns háziasszony és a túlaggódó anyuka keveréke, akire a gyereknevelés és házvezetés mellett a felújítás minden terhe is rászakadt, így nem is tudja az önmagától elvárt teljesítményt hozni. Egykor gyermeki rajongással nézett fel Samre, de mostanra már kezd kiábrándulni a vele rendre lekezelően bánó férfiből, aki semmilyen kompromisszumra nem hajlandó vele szemben – ezért még a házasságát is mindennemű mérlegelés nélkül feláldozná, ha azzal a lányát óvhatná. Szinte megbénítja a félelem, a hangja folyton elcsuklik, a mozgása görcsössé válik, annyira tart a szellemtől, miközben minden tettét a szeretet, az anyai védőösztön motiválja, és ez ad neki erőt ahhoz, hogy minden várható nehézséggel szembenézzen.
Lengyel Tamás Samje az igazi entellektüel alfahím: az az ember, aki mindent jobban tud mindenkinél, és ezt nem is győzi gyakori időközönként környezete orra alá dörgölni. Tisztelettel és csodálattal lehet adózni határtalan elméleti tudása előtt (gyakorlati érzék terén már kevésbé példás a bizonyítványa), de az önhittsége és arroganciája olyan magas szintre jutott, hogy szimpatizálni már nehéz vele. Imád olyan vitás helyzeteket kikényszeríteni, amelyekben végül diadalmaskodhat, és borzasztóan nehezére esik beismerni, ha esetleg ő tévedett. Észre sem veszi, mennyire meg tud bántani másokat a durva fölényességével, pedig valójában nagyon is szereti Jenny-t, Phoebe-t és Laurent, míg a Bennel szemben tanúsított lenézése és civódása inkább gyerekes. Nem csodáljuk, hogy Jenny egykor fülig beleszeretett – de azt sem, hogy a rózsaszín köd már szinte teljesen eloszlott.
A karrierjében sikeres, de a magánéletében bukdácsoló Laurent Ágoston Katalin alakította: ő az a nő, aki olyan sokáig várt az igazira, a tökéletességre, hogy végül arra lett figyelmes, egyedül maradt, míg mindenki más boldog kapcsolatban él körülötte. Elég hamar sejthetővé válik, miért is rekedt meg ez az amúgy okos, határozott és empatikus nő a magánéletében, és mivel hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Bennel kevés a közös vonásuk, az sem kérdés, hogy a férfi csak menekülés a számára a magány elől. Bár könnyen megtehetné, mégsem kirekesztő vagy lenéző Jenny-vel szemben, támogatja a nőt, hiába rúg több évtizedre a barátsága Sammel, még a kedvéért a szellemek létezésének feltételezésébe is belemegy, nyitottan viszonyul mindkét álláspont képviselőihez, és bármit megtenne azért, hogy csak egyetlen alkalommal lefőzze egy vitában régi barátját.
A társaságban új elem Bent Mészáros András keltette életre, aki nem csak a friss ismeretség miatt lóg ki kicsit a sorból, hanem mert a többiekkel szemben fizikai munkás, burkolóként keresi a kenyerét – és elég jól is mehet a szekér a sokat szidott bevándorlók kiszorító ereje ellenére, hiszen méretre szabott zakójában mintha skatulyából rántották volna ki. A véleménye cicomázására nem szán sok időt, de többségében mégsem bántó, csak meghökkentő, amiket mond. Azonnal Jenny pártját fogja, lelkesen mesél minden szellemidéző emlékéről, amit spiritiszta édesanyja mellett élt át, és végül az irányítást is a kezébe veszi. Bár Sam számtalan lehetőséget kínál neki a rivalizálásra, Ben egyetlen labdát sem csap le, higgadt úriemberként tűri a házigazda infantilis kötözködését.
A 2:22 az első velőtrázó sikolytól kezdve egy pillanatra sem ül le, minden idegszálunkat megfeszítve bonyolítja a rejtélyt, miközben magunkban számolgatjuk, hány óra lehet még vissza az elmaradhatatlan kísértetlátogatásig (az előadásról készült fotók alapján valamikor még egy digitális óra is kiegészítette a díszletet – ez ezúttal lekerült a falról). Ugyan a darab a humorral sem spórol, a függöny legördülését követően mégsem a poénok ismételt felidézésével fogunk törődni, hanem a végkifejlet tudtában boncolgatjuk, hányszor érhettük volna tetten a valóságot, ha sejtjük, mire fut ki végül a látogatás – ezért az igazi paranyomozók biztosan többször is megnézik az előadást, míg arra a kérdésre, hogy hiszünk-e a szellemekben, egyre többen fognak félszegen bólintani.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.