Hiába láttam sok-sok éve a Kabaré című filmet, néhány dalbetéten és a varázslatos ruhákon kívül nem hagyott mély nyomott bennem (pedig A három testőr rajongóként Michael York jelenléte is eleve adott jó pár pluszpontot). Akkor azt hittem, úgy vagyok vele, mint nagyon sokan nagyon sok régi filmmel: megnézzük, kipipáljuk őket, de a varázsát nem értjük, és elkönyveljük, hogy az a mi időnkre már szertefoszlott. Most azonban, hogy láttam a Vígszínházban Sally Bowles-ék történetét, már tudom: ehhez a filmhez fel kell nőni.
Berlinben járunk, az 1930-as évek végén, mikor még látszólag egyfajta átmeneti béke uralkodik, de már ott van az a fenyegető valami, amiről mi, nézők már tudjuk, hogy sokkal nagyobb borzalmakat hozott, mint a Kék Angyal lokálban elrecitált fellengzős, gyűlöletkeltő szavak és fel-fellendített karok. Ebbe a világvárosba érkezik Amerikából hatalmas tervekkel Clifford Bradshaw, az ír író, aki már rögtön a pályaudvaron belefut a titokzatos és delejező Sally-be, majd az erősen önös érdekekből segítőkész Ernst Ludwigba (Horváth Szabolcs), így az útja nem is vezethet máshová, mint a már említett Kék angyalba, ahol a Konferanszié és alulöltözött lánykái estéről estére elbódítják frivol előadásaikkal a közönséget. 
Sally és Cliff egy viharos szerelmi románcba kezd, amibe a szomorú vég már eleve kódolva van, miközben a férfi szállásadónője, Fraulein Schneider is bizonytalanul topog a már nem remélt boldogság irányába Herr Schultz ananászillatú karjára támaszkodva, a Konferansziétól pedig egyre nagyobb erőfeszítéseket követel, hogy megőrizze mulatója politikamentességét – és mind bukásra vannak ítélve. Sally tovább kergeti színésznői álmait, Schneider kisasszony lehorgonyoz a biztos és magányos élet mellett, a Kék Angyalt pedig átfesti a horogkeresztes vörös karpántok áradata.
Sally Bowles szerepében Szilágyi Csenge léphetett Liza Minnelli nyomdokaiba: hebrencs, nyomokban hiperaktív, nyughatatlan, és végeredményben megtörhetetlen művésznője egy igazi energiabomba. Megszállottan üldözi színésznői álmait, de ennek érdekében leggyakrabban nőies tehetségét kénytelen használni. Szereti Cliffet, de önmagát még jobban, és még a tragédiáit sem hajlandó huzamosabb ideig komolyan venni, mint ahogy mások érvrendszerét sem akaródzik neki befogadni. Olyan gőzmozdonyként robotol sosem elérhető álmai felé, mint a díszlet tetején folyamatosan zakatoló vonat, miközben szélsőséges viselkedésével egyszerre taszít és elidegenít, valamint vonzza a szimpátiát és magához láncolja a szerelemben reménykedő szíveket. Az amúgy is szemkápráztató koreográfiákban is brillírozik, karcosabb hangján főleg az első felvonást záró Maybe this time talál be leginkább a néző szívébe.
Brasch Bence Cliffordja tökéletes példája Sally mellett „az ellentétek vonzzák egymást” örökbecsű mondásának: visszafogott, bizonytalan, majdhogynem esetlen, önmagában alig-alig hívő, a gyermeki naivitást jéghideg józansággal keverő gondolkodásmódú idegen ebben a túlfűtött világban. Sally teljesen megbabonázza, nem is nagyon szeretne szabadulni a bűvköréből, a közös gyermek ígérete pedig betetőzi a boldogságát – mígnem ráébred, hogy Sally és egy baba bizony igen sok pénzt igényel. Míg kezdetben csak sodródik a bohémek vagy éppen az Ernstből sugárzó meggyőző áramlattal, végül a sarkára áll, és meghozza megmásíthatatlan döntését, amivel valósíznűleg a nézőtér java mélyen egyetért, miközben a szívünket facsarja a Sally kvázi árulására adott összeomlása és fásult beletörődése.
A Kabaré igazi ziccerszerepe azonban a Konferanszié, minden pillanat tartogat egy plusz izgalmi faktort, mikor Seress Zoltán extravagáns, igen hiányos ruházatában megjelenik a színpadon. Laza természetességgel irányítja a közönséget (nemcsak a színészek által alakítottakét, hanem a jegyet/bérletet váltó valódi nézőkét is), mindig van egy cinikus megjegyzése vagy frivol csattanója, miközben teljes elánnal veti bele magát mulatója zenés-táncos számaiba. Ő látja a lelkes karlengetések mögött érlelődő iszonyatot, de végül elfogynak az eszközei, amelyekkel védekezhetne ellene, legfeljebb csak szomorú, kifordított gyászdalt dúdolhat az eszmék tüzénél elhamvadó múlt felett. A sok humoros jelenete ellenére mégis azok a legemlékezetesebb pillanatai, mikor a púderréteg mögül kikacsinthat a valódi ember: a gondoskodó férfi, aki amolyan tyúkanyóként egyengetné lányai útját, miközben tudja, mind a vesztünkbe rohanunk.
Remek kis szerep Johanna Schneider is, Igó Éva ölthette magára a kezdetben karót nyelt, szigorú panziótulajdonosnő ruháit, hogy vívhassa végeláthatatlan háborúit a kikapós Kost kisasszonnyal (Bach Kata). Vénlány, aki már beletörődött, hogy számára a legnagyobb boldogságot csak a macskái dorombolása, a bérlők növekvő száma és a béke jelentheti, ezért nem is adja be egykönnyen a derekát a lánykérésre, hiába az ananászok ígérete. Azonban Shakespeare Júliájává válva mégis le meri bontani a páncélt a szíve körül, de alig csak átengedte magát a boldogságnak, máris ráébred: a szerelmet és a kitartásából, folyamatos gürcöléséből felépített hátországát egyszerre nem tarthatja meg, kénytelen választani, döntését pedig egy szívbe markoló dallal támasztja alá.
A választás elszenvedője Kern András Schultz ura, a zöldség- és gyümölcskereskedő öregúr, aki özvegy napjai javában reménytelenül szerelmes Schneider kisasszonyba, de végül összeszedi bátorságát, és a tettek mezejére lép. Kissé bumfordi, önbizalomhiányos udvarló, de nem ez a legnagyobb „hibája”: zsidó. Sőt, mi több, ezt még tagadni sem próbálja, vidám kis nótájában szemérmetlenül magyarázza a jiddis kifejezéseket akkor még érte lelkesedő közönségének, hogy egy perc múlva mind hátat fordítsanak neki, miután Ludwig úr és Kost kisasszony felnyitja az addig homályos árja szemeket. Schultz úr realista, így miután belátja, eredménytelen lenne Johannájáért küzdenie a nővel szemben, igyekszik teret és könnyebb feledést garantálni a nőnek, miközben a veszélyre fittyet hányva az marad, ami mindig is volt: német.
Furcsa elegy ez a remekül színre vitt, elképesztően megkoreografált Kabaré: irizálóan színes, fényes flitteres, harsányan vidám, miközben minden sarokban ott lapul a gyűlölet fertőző légköre, a náci Németország csúcsra érésének ígérete – mindezek tudatában hőseink kicsinyesnek ható álmokat kergetnek, nevezetesen szeretnének boldogok lenni, a maguk módján, háborítatlanul. Erre azonban egyiküknek sincs lehetősége, nemcsak azért, mert „az emberek jók, csak a rokonok gonoszak”, ahogy ezt a Konferansziétól megtanultuk, hanem mert a történelem, amit emberek alakítanak, mindig átgázol a sorból kilógni kívánókon. De míg az arannyal hintett függönyök előtt szól a Mein Herr vagy a Money makes the world moving, addig mindig van okunk remélni.
Fotók: Vígszínház
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.