Újságíróként számtalanszor megkaptam azt a kérdést, hogy miért írunk annyi horrorba hajló bulvárcikket, és a válasz sajnos mindig ugyanaz volt: mert erre van igény (de tényleg, az átfogó külpolitikai elemzéseim lehettek bármennyire alaposak is, még egy éneklő hal is simán lenyomta a kattintások terepén). Szomorúan azzal magyaráztam a helyzetet magamnak, hogy ez is egy a mai korunk sok rákfenéje közül: ma az emberek már nem akarnak gondolkodni, mikor annyi csatornán annyi különböző vélemény érkezik, mikor bárki lehet influenszer, ha elég követője van, és helyesen írni sem tudó celebritások mondják meg, hogyan kell élni, akkor már mindenkinek jobban esnek az előre becsomagolt, nem megerőltető, kommersz gondolatok. A Centrál Színházban látható Network viszont ilyen viszonylatban még szomorúbbá tett: a helyzet akkor sem volt más, mikor még csak egy-két tévécsatorna versengett a figyelemért a nyomtatott sajtó mellett. Viszont öröm az ürömben: az előadás bitang jó.

Ahogy belépünk a nézőtérre, a látvány rögtön mellbe vág: egy űrállomást megszégyenítően high-tech tévéstúdióba érkezünk hangszigetelt, üvegfalú vezérlővel, képernyők és kameraállványok tengerével, de hamar kiderül, hogy a modern technika ellenére 1975-ben járunk. Egészen pontosan azon a napon vesszük fel a fonalat, mikor a UBS veterán hírolvasója, Howard Beale megtudja, hogy az alacsony nézettség miatt 25 év után megszüntetik a munkaviszonyát. Ezért a férfi a másnapi Híradó alatt elszánt lépést tesz: két anyag felkonferálása között váratlanul bejelenti, hogy hamarosan élő adásban lesz öngyilkos. A csatorna ezek után még gyorsabban megszabadulna tőle, csak jó barátja, a hírosztály vezetője ad neki még egy utolsó esélyt, amely csak még nagyobb botrányt von maga után. Azonban a szórakoztató ágazat ambiciózus, törtető fiatal vezetőasszonya és egy, az igazgatói tanácsi tagság felé kacsingató, profitorientált üzletember meglátja a lehetőséget a televíziós prófétában, és úgy döntenek, visszarakják a képernyőre Beale-t, hogy önjelölt megmondóemberként vonjon tetemre mindenkit, aki az egyre inkább birkává váló társadalom legyalulásáért felelős. A modernkori Mózes sem ellenkezik, hiszen negyed évszázad után ő is felismeri, milyen rendszert szolgált ki, illetve azt is, hogy az ő kezében is van egy különleges hatalom: ő az, aki benne van a dobozban, és egyetlen este akár hatvan millió ember is hallja a szavát - neki ekkor már minden mindegy. A valóság talaját egyre gyorsabban elveszítő Beale azonban lassacskán irányíthatatlanná válik, és az egykor kilövő nézettségi mutatók is kezdenek bezuhanni, így a csatorna és a vállalat csúcsára jutó vezéralakoknak már azt kéne kitalálniuk, hogyan szabadulhatnának meg az egykor aranytojást tojó tyúkjuktól úgy, hogy az esetleg még a nézettséget is növelje. És ne legyenek kétségeink: a morál és gátlás szavakat még csak hírből sem ismerik…

Alföldi Róbert kelti életre a kirúgásba beleroppanó Howard Beale-t, de úgy, hogy a karakter biztos felkerül a legemlékezetesebb szerepei listájára. Kezdetben egy szofisztikált, stílusos férfit kapunk, akit ugyan komoly sokként ér a kirúgás híre, mégis képes viselni a megaláztatást. Azonban mikor kap még egy lehetőséget a búcsúra, kihasználja az alkalmat, és ezzel gyakorlatilag megírja önmaga tragédiáját. Felismeri, hogy egy olyan csoportosulásnak volt 25 éven át a szócsöve, akikkel valójában sosem értett egyet, és ez az önmeghasonulás keresetlen őszinteségre készteti. Az elméje viszont már belefáradt a harcba, képtelen kapaszkodni a valóságba, ő maga is elhiszi, amit el akarnak hitetni róla, hogy egy ismeretlen erőtől kapja az energiát és a kimondásra váró igazságot, és bár kezdetben nagyon humorosan mutatja be a megőrülés fázisait (az első új, grimaszokban bővelkedő híradó felettébb emlékezetes), mégis fájdalmas egy ragyogó, szorgos férfi zuhanását szemlélni. A valóságtól egyre erőteljesebb elrugaszkodása felettébb cselesen van kivitelezve, hiszen a dramaturgia miatt ekkor már szinte nincs is kontaktusa hús-vér szereplőkkel (a Bodrogi Gyulával történő lúdbőröztető találkozása is felvételről valósul meg), csak velünk, közönséggel, mígnem az utolsó jelenet felteszi az i-re a pontot. Egy szó, mint száz: Alföldi bravúros alakítást mutat be.

Diana Christensen szerepében Földes Esztert láthattuk, aki korábban beugróként mentett meg Network-előadást – hogy most is erről volt-e szó, nem tudom, de az biztos, hogy mi, nézők ebből semmit nem érezhettünk. Ez a Diana egy kizárólag a munkájának élő nő, akitől távol állnak az érzelmek, a magánéletét azért kerüli, mert ott saját bevallása szerint is csak csetlene-botlana, így inkább minimálisra szorítja a munkamentes perceit – még szex közben is műsortervekről ömleng. Az ő fejében a világ egy végtelenül logikusan működő rendszer, amit a nézettségért folytatott folyamatos versengés határoz meg, így nem is érti, hogyan élhetnek terroristacsoportok menedzser nélkül, vagy miért lenne szüksége a szeretőjének némi figyelemre. Ennek ellenére igyekszik korrekt maradni, még Maxet is figyelmezteti, hogy el fogja venni a műsorát, de megteheti ezt szépen is – mert különben veszettül harcol azért, amit kiszemelt magának. Mégsem lehet őt gonosznak nevezni: ahogy épp Max is megállapítja, ő nem ismeri különösebben az érzelmeket, mert már egy másik generációt képvisel, akik a Tom és Jerry-ből tanulták az életet.

A már emlegetett Max Schumacherrel tudunk jobb esetben a legkönnyebben azonosulni, László Zsolt kelti életre ezt a leginkább hétköznapi életszerű figurát. Ő a sokszor hangsúlyozottan középkorú férfi, aki még egy másik generáció módszereivel vezeti a hírosztályt: az igazságot, tényszerűséget az újdonság, a meghökkentő, a hírhajhász polgárpukkasztás elé helyezi (minő vétek!), azonban a csatorna arculatának változásával erre a mentalitásra már nincs szükség. Kezdetben még tűr, nyel, megköti a maga kis kompromisszumait, végül mégis buknia, azaz távoznia kell, miközben ironikus módon épp ő indította el a lavinát azzal, hogy még adott egy búcsúadást Howardnak. Ő igaz barát, aki segítene a férfin, de a kifordult Howard ebből már nem kér. Eközben Maxnek még magánéleti oldalon is sikerül halmoznia a tragédiáit, de annak ellenére, hogy ő a csalfa fél, mégis muszáj sajnálni ezt a megtört férfit, aki néhány hibás döntés miatt mindenét elveszíti.

Fehér Tibor Frank Hackettje felvonultat minden jellemvonást, amiért egy főnököt utálni lehet – és még tesz rá legalább két lapáttal. Rideg, öntelt, szívtelen úrifiú, aki nem elégszik meg az álmodozással – valóra is vált mindent, amit elképzelt magának, még ha embereken is kell keresztül gázolnia ezért. De mivel nem is veszi emberszámba a dolgozókat, akik mind pótolhatók, nincs is oka lelkiismereti problémát csinálnia arcpirítóan aljas húzásaiból. Csak a nézettség, a mutatók, share-ek és rate-ek, a részvények képezik a világát, és remekül váltogat a kimért, némi maffiaízű fenyegetés és az üvöltözős követelés között, miközben Beale mellett ő mondja ki azokat a mondatokat, amelyek leginkább szíven ütik és gondolkodásra késztetik a nézőt.

Csak két rövid jelenetet kap Louise Schumacher szerepében Pálfi Kata, mégis sikerül egy kiadósat facsarnia a szíveken. Max feleségeként már beletörődött, hogy élete majd' minden várható boldogságát bedarálta a férje munkája, de nem lázadozik, megtanulta magát alárendelni a híreknek, és még segítőkészségét is megőrizte. Ezek után éri őt is a pofon, hogy nemcsak megcsalt, hanem elhagyott feleség is lesz, egy olyan ingatag ok miatt, amiben még maga Max sem igazán hisz. Fájó nézni, ahogy a jövőre vetítve már előre összecsap benne az értelem és érzelem, és csak remélni merjük, hogy végül mindketten helyesen döntenek, mikor arra kerül a sor.

A Network egy felvonása végtelenül gyors és tömény tükörmutogatás, amelyben egytől egyig egy olyan valóságot láthatunk meg, amelyet eddig nem akartunk észrevenni, és meg is voltak azok az eszközök, amelyek elfedték előlünk. Betekintést nyerhetünk a híradókészítés misztikumába, amit tűpontosan képez le a teátrum stábja, és közben rácsodálkozhatunk, hogy hiába tágult a kommunikációs tér, még mindig ugyanott tartunk, összehozzuk a bravúrt, és újra és újra ugyanabba a folyóba lépünk bele. Nem egy felszabadító élménnyel távozunk a színházból, de alapos átgondolnivalóval igen, és ha sokat töprengünk, talán mi is azt üvöltjük, amit már Ódor Kristóf folyton háttérbe szoruló riportere kérésére a nézőtéren is megtettünk, többször is. De hogy lesz-e változás? Addig nem, míg Hackettnek van igaza: az emberek nem kíváncsiak az igazságra.

Fotók: Centrál Színház