Generációkon átívelő családtörténeteket nyomon követni mindig izgalmas szórakozás, hiszen akarva-akaratlanul is keressük a más-más történelmi közegben felbukkanó közös ismertetőjegyeket, öröklött magatartásformákat, ismétlődő szokásrendszereket. Különös pikantériát ad ennek az időutazásnak, ha az idősétát olyan érában tesszük, amely már bele-belenyúlik, vagy egyenesen le is fedi a mi modern korunkat: ebben az esetben ugyanis már erősen élnek bennünk a saját, rokonítható élményeink vagy szüleink, nagyszüleink és más idősebb rokonaink elmesélései arról, ők hogyan élték meg a nagy világégéseket, a forradalmat, a terrorokat vagy a legvidámabb barakkban eltöltött meghatározott vagy éppen végső napokat. Így hát a Fejes Endre regénye és annak "továbbálmodása" alapján a Katona József Színházban megszülető Rozsdatemető 2.0 bármelyikünk családtörténetével párhuzamosítható krónika az I. világháborútól szinte napjainkig terjedő Magyarország mindennapjaiból.
Az I. világháború egy, a történelem szempontjából kevésbé ismert momentumához ugrunk vissza a az előadás kezdetén: az idősebb előtagot akkor még nem birtokló Hábetler János megismerkedik Pék Máriával, és szinte rögtön szerelembe esnek – hősnőnk pedig teherbe is. Különös vargabetűket leíró kezdeti éveik megkoronázásaként megszületik három gyermekük, és miközben a különféle színezetű politikai szellők hol erre, hol arra fújják őket, ők rendületlenül élik hétköznapi életüket a VIII. kerület szívében – leszámítva persze a meneküléssel vagy a fronton töltött időszakokat. A gyerekek is szerelembe esnek ezzel-azzal, bár valahogy sosem sikerül jól választaniuk: az egy szem fiú, az ifjabb János épp akkor választ párjául egy zsidó lányt, mikor erre a csoportra a legnagyobb veszély leselkedik, a két lánytestvér pedig hol iszákos, hol kikapós kiszemeltet hálóz be, megkoronázva a romlást egy disszidáló "zenebohóccal", aki olyan szépen meséli a Temptationt.
Ahogy az évek telnek, úgy lesz egyre népesebb a Hábetler-família, bár egyre gyakrabban válik az utódok esetében kétségessé a biológiai apa személye, miközben a magyar és a világtörténelem megállíthatatlanul hömpölyög tovább egy új évezred felé. Halálesetek, egy véletlenszerű gyilkosság, csehszlovák vagy kötelező sorkatonai bevonulások, a rendszer előtti kényszerű meghajlások, Gorenje-fagyasztók és tévészékházostromok kísérik végig a mesélő szerepben is folyamatosan feltűnő ifjabb Hábetler János életét, hullámvölgyek és apróbb hullámdombocskák teszik hektikusabbá egy amúgy is felettébb vehemens, erősen diszfunkcionális, a Vin Diesel-féle "tsalád"-koncepciót is zavarba ejtő, de mégis minden tűzvészen és orkánon át is összetartó család olyan mindennapjait, amely akármelyikünké is lehetett volna ugyanabban a korban, ugyanabban a szituációban.
Bezerédi Zoltán idősebb Hábetler Jánosa könnyen a nézői szívekhez nő: ő az egyszerű, sima szavú kisember, aki nem vágyik túl sok mindenre a családja biztonságán túl, képes mindenben meglátni az élet apró örömeit, és nem könnyű kihozni a sodrából – de ha mégis összejön ez a bravúr, máris a kezében a derékszíj. Konfliktuskerülő magatartása nemcsak a külvilággal, a hatalommal szembeni tetteit szövi át, odahaza sem ő hordja a nadrágot, de addig nem is zavarja, hogy meg kell hajlania vasból gyúrt kis felesége akarata előtt, míg szóba nem jönnek az itt-ott előforduló nőügyei. A családja iránt érzett szeretete szívmelengető, és nem nehéz megkönnyezni az első felvonás vége felé előadott, színtiszta veszteségérzetből fakadó monológját, mikor könnyes arccal ébred rá, hogy elvesztette élete tartóoszlopát, aki mellett végig arra törekedett: követendő példát szolgáltasson gyermekeinek, és kifejezze, mennyire szereti az övéit.
A család és a történet elementáris mozgatórugója Pék Mária, Szirtes Ági briliáns, szuggesztív megformálásában. Ő a Hábetlerek összetartó, mágneses ereje, de véletlenül sem egy gyengéd anya: olyan hamar dühbe gurul, hogy hozzá képest még az elemében lévő Hulk is egy doromboló kiscica, a szájára sosem tesz lakatot, sértések és káromkodások kifogyhatatlan tárházának birtokosa ő, aki még az élő fába is belekötne pár „Te replás!” kezdetű provokációval. Egy nem szándékos bajkeverő, egy időzített bomba, aki egy anyatigris vérszomjával védi a család egységét, akár még a saját fiával szemben is, miközben mind tudják, tudjuk: ezzel a lehengerlő vehemenciával leplezi, mennyire tele van szeretettel és az övékért való aggodalommal ebben a kiszámíthatatlanul változó világban. Minden helyzetből talál kiutat, de a gerincét nem hajtja meg szíre-szóra, a sértéseket a sírig cipeli, még ha előtte százszor is megtorolta. Szirtes Ági az előadás második felében még visszatér Sós Kriszta alakjában, aki ugyan nem vérrokona Pék Máriának, valamennyit mégis örökölt az ő lendületességéből és karizmájából, bár már jóval szelídebb módszerekkel próbálja terelgetni kicsinyke családját a fény felé.
A két színészlegenda mellé könnyedén felnőtt a Hábetler-családtörténet harmadik főszereplője, az ifjabb Hábetler Jánost életre keltő Vizi Dávid, aki egyben amolyan tárgyilagos-cinikus hangnemet megütő mesélőként fellapozza előttünk a családi fényképalbumot. Konok, nyers, büszke fiatalból ugyanilyen nehezen megtörhető, idős családfővé érik, aki pechjére szinte egy az egyben örökölte édesanyja robbanékony sértődékenységét és verbális agresszivitását némi férfias kötekedő jellemmel kiegészítve. Talán a mindig szelíd, neki egészében magát alárendelő első szerelme, Reich Kató (Pálos Hanna) meg tudta volna szelídíteni, de a nőt és csecsemő lányát elnyeli a holokauszt feneketlen gyomra, így a folyton tüskés jellemről csak évtizedekkel később képes valamennyit lefaragni a fia. Jani is könnyen és nagy előszeretettel tenyerel rá mások fájó sarkára, a tapintatos közlésmódot még hírből sem ismeri, a gyilkosságért valahogy mégsem lehet hibáztatni ezt a később hol apatikus közönybe, hol a mindig megszépülő múltból sarjadó öreges megnyugvásba süllyedő férfit, aki még botja takarásából, a tévé villódzó fényével töltekezve is árgus szemekkel lesi, hogyan alakul az ifjabb generáció élete, hogy időben ki tudja őket segíteni a kátyúból.
A nővért, Gizikét Péter Kata, míg az egyik nagy veszekedés vagy épp átmeneti hitvesi béke gyümölcseként születő húgot, Hajnalkát Rujder Vivien kelti életre. Alakjuk egy idő után szinte egybefonódik, hiszen mindketten ugyanazzal a gyarló, de biztos megoldással próbálják a jövőjüket biztosítani: a tehetősebb férfiak társaságát keresik. Gizi életéből hamar eltűnik az igaz szerelem egy rosszul sikerült bemutatkozást követően, Hajnalkát azonban hosszabban végigkíséri a szeretője, Ervin (Tasnádi Bence) és a férje, Gyuri (Mészáros Béla) egyidőben való létezéséből fakadó bonyodalom, amely gyermekáldáshoz és a rozsdatemetőben halálos véget érő verekedést is magába foglalja. Két határozott nőről beszélhetünk, akiknek ugyan egyik éltetőeleme a civódás, de anyjuk folyamatos és kéretlen túlgondoskodása árnyékában felnőve is átvették az összetartó családról szóló értékeket, és a az ünnepekkor előkerülő rántott hallal és túrós csuszával át is adják ezt a következő nemzedéknek.
Az előadás kedvéért megírt „második etapban” már az új nemzedéknek kell továbbvinnie apáik örökségét – megosztva természetesen a felelősséget az öregekkel –, és a Hábetler-família két fiúval folytatódik. Józsi Jani és Cira Piroska (Veszelovszki Janka) egyetlen gyereke, Rajkai Zoltán előadásában ő az a szereplő, akivel talán a legkönnyebben azonosulhatunk. Az elvárásoknak való megfelelés ugyan fontos szempont számára, de bármire azért ő sem hajlandó, csak az életveszéllyel felérő helyzetben hajlandó csalni, miközben a békés, mindentől háboríthatatlan buborékélet kialakítására törekszik, kerüli a feltűnést és a veszélyt, és a szeretteiért még némi megaláztatást is eltűr. 
Vele szemben áll unokatestvére, az ifjabb Zentay Gyuri Tasnádi Bence megformálásában, aki már kisfiúként is a megválaszolhatatlan kérdések boncolgatásával kergette őrületbe a környezetét, aztán felnőve egy kibúvókat is könnyen meglelő, vad lázadóvá válik, akinek szintén a vérében van a konfliktusok kirobbantásának mesteri képessége. Mindkettejük szerencsétlenségére fiaik, Hábetler Norbi (Mészáros Béla) és az előadás pontjaitól függően Zentay vagy Klein Nimród (Szacsvay László) nem a saját apjukra ütöttek, a generációkon át vándorló mózeskosarakat talán fel kellett volna cserélni a pár hét különbséggel születő fiuk esetében.
A nagyon tömény, értelemszerűen hosszúra nyúló, de minden ízében izgalmas előadás tele van még további remek szereplőkkel, Fullajtár Andrea Csele Juli néven ismertté váló, ilyen-olyan férfiszeretetre ácsingózó kocsmatündérétől Elek Ferenc karikatúrába illően pártszócső, butácska Seres Sándorjáig, a torokszorító pillanatokat frappánsan váltják a humorban fürdőző epizódok, miközben mindent átkarol a szeretet és egy fel nem ismert nyomorúság valamilyen különösre szőtt, fojtó-feltöltő szövete. A képeskönyvszerű, időutazásnak ható viharos-háborús múlttal teli első felvonást követően kicsit ugyan döccen a sodró lendület a már saját bőrünkön is nagyobb valószínűséggel megélt közelmúltbeli eseményeket felvillantó második felvonásra, de ez csak még jobban felnyitja a szemünket arra, milyen torz hurkokat tud vetni az idő folyása – és hogy mennyire könnyen láthatnánk akár a saját élettörténetünket is ezen a puritán keretek között, szimbolikus díszlet-és kellékelemekkel megteremtett, a családi tradíciók megnyugtató ismétlődésével átszőtt életképben.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.