Csehov történeteit olvasva, szereplői teljes mellszélességgel, hangsúlyozottan megélt szenvedésein töprengve önkéntelenül is vágyhatunk abba a régi orosz korba, amikor az embereknek még elképzelése sem volt a kilövő benzin- vagy ingatlanárakról, az adóbevallásról vagy éppen a covidról. Az egymás mellett elbeszélő hősök élete szinte mozdulatlanul pergett le, miközben átszellemülten filozofáltak – ezt pedig színpadra nem gyerekjáték átültetni.
A Vígszínház Sirálya – akárcsak egykor az Átriumé – sem dolgozza át drasztikusan az alapművet: az orosz vidéken járunk, ide várjuk Trepljovékkal híres színésznő édesanyját, Arkagyinát és tehetséges író élettársát, Trigorint, hogy a fiú és szerelme, Nyina egy saját, újszerű darabbal mutassa meg, méltó utódja a nagyoknak. Az előadás azonban botrányba fullad, akárcsak nem sokkal utána a nyaralás is: Nyina és Trigorin egymásba szeretnek, Arkagyina akarva-akaratlanul is folyton megszégyeníti a fiát, és hiába ácsingózik a fél társaság a nagyvárosi létforma után, végül mindenki kénytelen maradni az addig élt életénél – kivéve Nyinát, aki maga mögött mindent felégetve igyekszik valóra váltani színésznői álmait.
Majd hirtelen időugrunk a történetben pár évet, de a helyszín ismét a vidéki britok, ahová ugyanaz a mélyen tisztelt társaság gyűlik össze, hogy felszínes csevejeikkel és kudarcba fulladt terveikkel sugározzák: nincs új a nap alatt, a reménynek vesznie kell, ha egy fűszálat sem tesznek keresztbe érte.
Ifj. Vidnyánszky Attila kelti életre az új formákért lelkesülő és jó ideig energikusan küzdő Trepljov figuráját, akiről szépen lassan hámlik le a valója: csak egy elismerésre, megbecsülésre, szeretetre ácsingózó kisfiú, aki sosem kapott elég törődést – épp ezért az előadás egyik legerősebb jelenete az, amelyben Arkagyina felpofozza. Okkal címkézhető dekadensnek, fenekestül akarja felforgatni a művészi világot, gyökerestül kitépné a múltat, hogy a kéznyomát a jelen és jövő arcán hagyhassa, de pillanatok alatt megingatható összekapirgált határozottsága, és bár az elképzeléseit feladni sosem akarja, a küzdelem mégsem az erőssége, csak sértett felkiáltójelként emlékezteti a környezetét elnyomására. A csehovi cselekménytelenség ellenére is ez a Trepljov egy vibrálóan élénk karakter, aki kénytelen keretek közé szorítottan élni fiatal életét.
Trepljov keresztje Nyina, Márkus Luca megformálásában: egy álmodni még bőven merő, az életre ártatlanul rácsodálkozó, romlatlan lány, aki csak két dologra vágyik: hogy elismert színésznő legyen, és hogy szeressék. Utóbbira azonban Trepljov hiába vállalkozik, a kislányos ámulattól bódult Nyinát is megérinti a nagyság szellője, rajongástól fűtötten adja át magát egy másik, ugyancsak halálra ítélt szerelemnek, amelyet Trigorin személye ígér. Ez a Nyina egyáltalán nem gonosz, véletlenül sem akar sebeket tépni, csak folyton a szíve szavát követi, nem gondolva a következményekkel, míg végül a karrierje és a magánélete is annyira megfeneklik, hogy megfakultan, elfásultan visszatér oda, ahol minden elkezdődött – újabb, gyógyíthatatlan sérüléseket okozva.
A komor színekkel operáló díszletből harsányan kifénylik Arkagyina alakja, még olyankor is, mikor Nagy-Kálózy Eszter is fekete-fehér jelmezeket visel. Ez az Arkagyina valójában cseppet sem tehetséges, csak nagyon ügyesen menedzseli magát, csak a könnyedebb műfajba választ be, amelyben ripacskodással is lehet hódítani, ezt a karakterét pedig már annyira begyakorolta, hogy az életben sem tud elszakadni tőle, a sajátjává vált. Ezért alig van természetes pillanata, mindig pózol, túljátszott fájdalommal és durcával igyekezne a szívekre hatni, nem ismer fokozatokat, és csak egy alapállást fogad el: hogy minden körülötte forog, még ha drámát is kell ezért rendeznie. Ritka, őszinte pillanataiban viszont felfedi a paróka loknis tincsei között rejtőző arcát: tökéletesen tisztában van vele, mennyire lejárt, olcsó lemezzé vált ő már az értékek világában, de mégis tíz karommal kapaszkodik mindabba, ami még a felszínen tarthatja régi, összebarkácsolt nagyságát – elsősorban Trigorinba…
… akit Stohl András és egy felejthetetlenül röhejes paróka megformálásában ismerhetünk meg ezúttal. Hallgatag írója szeret inkább a megfigyelő néma pozíciójába helyezkedni, ahonnan újabb és újabb ötletekkel töltekezhet, hiszen őt kényszeres, legyűrhetetlen írókésztetés tartja lázban, az életét már szinte nem is bírja a lapokon kívül élni. Tehetségével és hírnevével alig-alig foglalkozik – bár néha fájdalmas-ironikusan felpanaszolja, hogy kritikusai szerint nem érhet fel egy Tolsztojhoz – és igazából elhitette magával, hogy tökéletesen elégedett azzal az élettel, amit él, panasz nélkül gyalogolna el a sírig, ha nem toppanna be az életébe Nyina, és fiatalos szertelenségével, odaadó szeretetével, dévaj kíváncsiságával nem ébresztené fel a férfiban a régóta szunnyadó, többre vágyó lelket. De mivel Trigorin végeredményben mégis csak egy gyáva, kényelmes alak, inkább visszasomfordált a megszokott posványba, minthogy túl sok rizikót vállaljon.
A négy főszereplő mellett szerencsére még több hangsúlyos szereplő is domboríthat ebben az előadásban: Hegedűs D. Géza joviális, támogató Szorinja tisztában van vele, húga önzése milyen nyomorúságba űzi többre érdemes unokaöccsét, és bár próbál is többféle eszközzel hatni Arkagyina jobbik énjére, végül minden nekifutása kudarcba fullad, és a gondolatai könnyen tovaszökkennek arra, milyen álmokat adott fel ő egy gyűjtögető, szürke élet kedvéért. Kőszegi Ákos tárgyilagos őszinteséggel rendelkező, a futóbolond géneket legkevésbé magáénak tudható Dorn doktorja keresetlen, mégis visszafogott, tisztességes nyíltsággal világít rá arra,
mennyire megmételyezik a saját életük tisztaságát hőseink az önáltatással és önsajnálattal, de a jó felé noszogató próbálkozásai vértelenné sikerednek, csak a saját életén tud változtatni. Mindenképpen szót érdemel még Antóci Dorottya Másája, aki reménytelen szerelmével hol kergeti Trepljovot, hol csak magát kínozza vele, miközben hol dühkitörésekbe fulladnak a reakciói, hol a vodka simítja el lelke bogjait, hogy aztán alamuszi módon, önmagát feladva átengedje magát egy részéről szerelemtelen házasságba az érte hiába rajongó, napestig dolgozó, megalázkodó, mégis szegénységbe fulladó Medvegyenkóval (Ertl Zsombor).
A Vígszínház Sirálya újfajta környezetet teremt Csehov egyik legismertebb drámájának, hiszen a puritán színpadképet megfűszerezik a kivetítések és az élő kézikamerás közvetítés, ami nem egyszer a színpadon kívüli területekről, egyszer pedig az utcáról érkezik, ezáltal amolyan vérátömlesztésként helyezi át a több száz éves történetet kvázi a mába, miközben mellőzi a túlzó modernizálást. Egy nagyon pörgős, tökéletesen összerakott, feszültséggel, mondanivalóval és némi humorral teljes első felvonás után ugyan kissé vontatottabbá, laposabbá válik a meglepően hosszú előadás, de a lendületvesztés mellett még felettébb emlékezetes, húsbavágó jelenetek születnek meg, míg az i-re a pontot a zárókép büszkén biggyeszti fel.
Fotók: Vígszínház
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.